Skip to main content

Közel-Kelet-Európa, a veszélyközösség

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Azért szokták Európát félteni az iszlámtól, mert veszélyezteti Európa keresztény jellegét egyfelől és szekuláris jellegét másfelől. De hogyan fér össze ez a két félelem? A szekuláris állam attól szekuláris, hogy nincsenek vallási preferenciái. Semleges abban a tekintetben, hogy melyik vallás a jobb, hogy jobb-e bármelyik, mint a vallástalanság, hogy létezik-e Isten, vagy sem, egy van belőle vagy több, úgy létezik-e, ahogy az egyik vallási irányzat tanítja, vagy úgy, ahogy a másik... 

Ha Európa jogi-politikai szempontból szekuláris, akkor nem preferálhatja a kereszténységet az iszlámmal szemben. Ha preferálja, akkor nem szekularizált. Vagy vagy. A szekularizált állam szempontjából nem annak van jelentősége, hogy valamely vallási irányzat, mozgalom, intézmény, vezető keresztény vagy moszlim (vagy másegyéb), hanem annak, hogy mennyire tartja tiszteletben a világi állam törvényeit, mennyire tart igényt világi hatalomra, mennyire kívánja a maga elveit az állam jogrendszerén keresztül kötelezővé tenni.

Bulgáriában például melyik felekezet jelent nagyobb veszélyt a fenti szempontok szerint a szekuláris államra? Tán a moszlimok, akik ott sokkal nagyobb kisebbséget alkotnak, mint amekkorát Európában általában alkotnának még ha tízszerannyian is lennének a moszlim menekültek, mint ahányan vannak? Vagy az állammal hagyományosan összefonódó, a nemzeti lényeg megjelenítésére és a hegemón helyzetre igényt tartó bolgár ortodox egyház, mely rendszeresen járja a közhivatalokat, hogy kiűzze onnan az ördögöt, a minap pedig felszólította az ország vezetőit, hogy be ne engedjenek több menekültet az országba?

A kereszténység Európában benne van nagy politikai irányzatok, pártok nevében, programjában és propagandájában, valamint egynéhány alkotmányban. Igen nagy erők igyekeztek beleszuszakolni az Unió alkotmányába is. El tudjuk képzelni, hogy ne tekintsük feltétlenül, minden további vizsgálódás nélkül a szekuláris állammal összeegyeztethetetlennek olyan politikai irányzatokat, pártokat, mozgalmakat és államokat, melyek nevében vagy alapdokumentumaiban az iszlámmal találkozunk?

Európa sok-sok országában megkülönböztetnek pozitívan és negatívan egyházakat, felekezeteket. Némelyiket „történelmiként” emelik ki a többi közül, mintha létezhetne történelmen kívüli egyház, s nem az évezredek mélyébe nyúlnának le egy ma elkülönülő keresztény vagy zsidó csoportosulás gyökerei is. Ugyancsak számos országban támogatnak meghatározó erővel pártok egyházakat más egyházakkal szemben, egyházak pedig pártokat más pártokkal szemben. Ezt látjuk szinte az egész ortodox és szinte az egész ex-kommunista régióban. Tán nem vagyunk mi, a szekularizáció liberális normáinak szószólói itt Magyarországon erős (gyenge) kisebbségben?

Ha a szekuláris Európát meg kell védeni, akkor az általunk lakott régióval szemben miért nem kell? Akkor a mi országunkat és a mi szomszédainkat miért nem végzetes felelőtlenség beereszteni a nyugati világba, és miért nem reménytelen integrálni? Akkor a szekularizáció normáival, az egyházak egyenlőségével teljességgel összeegyeztethetetlen vatikáni megállapodást megkötő Horn Gyula miért minősül az európai integráció protagonistájának? És miért nem tartjuk számon a szekuláris Európára leselkedő veszélyek között magát a Vatikánt és a pápát?

Nézzük meg, mennyire semleges, normatív, azaz szekuláris az állam viszonya a

különböző egyházakhoz Romániában, Bulgáriában, Szerbiában, Horvátországban, Boszniában, Lengyelországban, Magyarországon – és ismerjük be, a szekuláris Európa szempontjából mi nem a „veszélyeztetettek”, hanem a „veszélyeztetők” táborába tartozunk. A menekültekkel együtt kellene föltartóztatni minket is. Miként tőlük, tőlünk is félteni és menteni kell Európát. Vagy – tőlük sem.


Ungváry Rudolf azt írja: „A harmadik világból érkező, növekvő menekültáradattal a felvilágosodás eredményeit először fenyegeti olyan veszély, amely nem belülről (a bolsevizmus és a fasizmus formájában) keletkezik újra meg újra, hanem kívülről éri: a menekültekkel.” De miért lenne a külső veszély veszélyebb, mint a belső? Ha van az a belső veszély, akkor miért lenne a bel- a külnek ellentéte?

Nem a felvilágosodásból érkeztünk a jelenbe. A felvilágosodás és a jelen között ott volt a „nemzeti ébredés”: a nacionalizmusok kora, a világot fölosztó gyarmatosítás, a népek közötti harc szükségszerűségét hirdető szociáldarwinista korszellem uralma, az annak megfelelő háborúk sora, a két világháború, az Európa nagy részét átfogó totalitárius diktatúrák, a holokauszt – a szörnyűségeknek ezt az özönét, ezt a vértengert, ezt a „belső” veszélyt hogy is vethetné össze komoly ember ama menekültáradat „külső” veszélyével, mely sokkal kevesebb fegyvertelen embert mozgat meg, mint ahányat csak a szervezett zsidóirtás keretében elpusztítottak a keresztény Európa közepén? Ráadásul nem is az egész áradat hordozná ama külső veszélyt, csupán az „archaikus szokásokhoz ragaszkodó” része, mert mert hiszen Ungváry is elismeri, hogy „az iszlám bevándorlóinak jelentős része ma már szekulárisan gondolkodik, és közöttük nagyon sokan ugyanolyan liberális, felvilágosult polgárok, akárcsak európai uniós társaik”.

Ahhoz, hogy az EU népességén belül egy százalékkal növekedjen a moszlim kisebbség részaránya, ötmillió menekült kellene, ha valamennyien moszlimok lennének, amiről szó sincs. És az „archaikus szokásaikhoz” azoknak is csak egy része ragaszkodik, és a ragaszkodóknak is csak egy része ragaszkodik a jogállami törvényességgel összeegyeztethetetlen módon. Ők esetleg olyan különleges jogi elbánást igényelhetnek, amilyet Izrael biztosít az „archaikus szokásaikhoz” ragaszkodó ortodox közösségeknek, a legradikálisabban szekularizációellenes, ultraortodox pártocskák zsarolási potenciáljának köszönhetően, abban az országban, melyre a demokratikus Nyugat előretolt bástyájaként kellene az arab országoknak felnézniük, hogy legyen kitől megtanulniuk a világias demokráciát.


A felvilágosodás öröksége egyébként is ambivalens örökség. Ludassy Mária könyve (Felvilágosodástól elsötétítésig) kapcsán írtam erről a Mozgó Világban. Többek között ezt: „Két különböző dolgot jelenthet a felvilágosodás, vagyis az a törekvés, hogy a világ az irracionalitás, a babonaság, a feudális zsarnokság sötétségéből az értelmes emberi lét világosságába emelkedjék. Egy: a szabad embereket, illetve azok összességét valamiképp az értelem vezérli, ezért a szabad emberek világa lesz az értelem világa. Kettő: Tudjuk, milyen az értelmes világ, tudjuk, milyenné kell a világunkat tennünk, azokba, akik nem tudják, át kell vinni a mi tudásunkat, meggyőződésünket, akaratunkat. A hozzánk képest másképp gondolkodók szabadsága kártékony szabadság, akarata kártékony akarat: akadály az értelmes világba vezető úton. Ennek a kettősségnek megfelelően vezetnek a felvilágosodás útjai a demokráciához, a liberalizmushoz, a piacgazdasághoz, az emberi jogok elismeréséhez egyrészt, a kommunizmushoz, a tervgazdasághoz, a totalitárius zsarnoksághoz és az emberi jogok tagadásához másrészt.”

Ez a kettősség a szekularizáció felfogásában is jelen van. A szekularizáció jelenthet vallásszabadságot és vallásüldözést. Jelentheti minden vallás egyenlő, az államtól nem befolyásolt, csupán a jogállami törvényesség által korlátozott szabadságát. És jelentheti az egyházak, a hívek szelektív vagy egyetemes üldözését, az ateizmus hegemóniájára irányuló hatalmi erőfeszítést.

A szekularizáció pártolása nem csak a diktatúrákban jelentette az istenhit elleni ateista harcot. A polgári radikálisok, az ateista-szabadgondolkodó galileisták számára, Ady számára is azt jelentette. Ő írta a Dél című lapban 1910 végén: „Terjesszük az ateizmust, amely nem egy népnek, de az egész emberiségnek jövendő irányát van hivatva megjelölni.”

Nádas Péter is az Isten nélküli világot tekinti szekularizált világnak. Így fogalmazott Friderikusz műsorában az ATV-ben: „Két világ áll egymással szemben... amelyek közül az egyiknek, az iszlám világnak van istene, a másiknak, a keresztény gyökerű, de szekularizált európainak viszont már nincs.”

Fodor Miklós a konzervatív, keresztény antiliberális ezt írja a Kortársban: „A szekularizáció – azaz a világ szentségtől való megfosztása – nem valamiféle természeti, szükségszerű folyamat, hanem jelentős embercsoportok, intézmények társadalmi harcainak eredménye. Van olyan nézőpont, mely ezt a drámát szabadságharcnak látja. A világ győzelme a világi érdekek győzelmét jelentette. A szentségtől megfosztott világon a szabadság eszméje – mára ez kiderült – elsősorban a tőkés társaságok szerveződéseit segítette elő. A jelenlegi globalizációt úgy is érthetjük, mint az eredeti szent világszövet transzcendencia nélküli pénzszövetté alakítását.” Fodor ebben a cikkében Tatár György A nagyon távoli város című esszékötetéről ír, s megállapítja: „Tatár György legfőbb kritikája abban marasztalja el a Nyugat meghatározó politikai értelmiségét, hogy szokásos emberjogi fogalmait kívánja érvényesíteni ott, ahol ez két szempontból is problematikus (A palesztin jelmez). Az első szempont annak figyelmen kívül hagyását jelenti, hogy Izrael saját lényegi önképe szerint nem egy nép a sok közül, hanem Isten választottja.” Ez a „legfőbb kritika” a szekularizáció kritikája, hiszen a szekuláris állam normatív módon, egyenlőként kezel személyeket, népeket, vallásokat, függetlenül attól, hogy azok önképük szerint milyen sajátos viszonyban vannak Istennel és a többi néppel. A zsidó nacionalistának ez az egyenlőség éppúgy nem tetszik, mint a magyar nacionalistának vagy bármilyen más náció nacionalistájának. A „nemzeti ébredés” után számtalan nép állította be magát Isten kiválasztott népének pozíciójába. Magyar, román, bolgár, lengyel, szerb, orosz stb. Trencsényi Balázs A nép lelke című könyvében tömérdek példával szolgál.

A vallások, egyházak és népek egyenlő kezelése összefügg egymással. A „magunkfajta” és a „magukfajta” megkülönböztetésének az esetek jelentős részében származási és felekezeti vonatkozása is van.


A fentiek alapján két konklúziót rögzítenék.

1. A politikai szekularizáció folyamata nem ment végbe Európában. Hanem zajlik. És Európa különböző pontjain nagyon különböző fázisban van. Az arab világ különböző pontjain is nagyon különböző fázisban van. Bár Európa történelmi előnye, mint minden egyébben, ebben is nyilvánvaló.

2. A szóhasználatban egybeolvadnak a szekularizáció különböző, vagy éppen ellentétes jelentései. Egyrészt a vallásüldözés szekularizációja és a vallásszabadság szekularizációja; másrészt a szekularizáció politikai jelentése, vagyis az állam és az egyház szétválasztása, és a szociológiai jelentése: az egyházak hatókörének és hatóerejének lecsökkenése. A szekuláris állam akkor szekuláris, ha csak a politikai szekularizációt tekinti pozitív fejleménynek, a szekularizáció szociológiai folyamatához pedig semlegesen viszonyul.

Ha tehát úgy állítjuk fel a szekularizáció követelményét, hogy nem tesszük világossá, mit értünk és mit nem szekularizáció alatt, akkor a hívő emberek (zsidók, keresztények, moszlimok, bármik) joggal érezhetik úgy, hogy félteniük kell tőlünk a hitüket, a vallásszabadságukat és a szabadságukat egyáltalán.

(A kép forrása: www.abc.net.au)

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon