Skip to main content

A szocialisták fájdalmas nagyhete

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Mink András
Spanyolország


Madrid kora tavasszal gyönyörű. Palotáival, hatalmas tereivel, parkjaival, pálmával és platánnal övezett sugárútjaival, kissé piszkos, ámde hangulatos kocsmáival, ódon kávéházaival Bécsre, vagy inkább a boldog békeidők Budapestjére emlékeztet. Az utcákon lomha nyüzsgés, jól öltözött, derűs emberek. Közelebbről a kép persze nem ilyen idilli. Az utcasarkokon, aluljárókban lépten-nyomon reményvesztett mütyürke- és sorsjegyárusokba, kövön térdepelő koldusokba, kétségbeesett pimaszsággal „lejmoló” fiatalokba ütközik az ember.

A nagy ugrás ugyanis csak félig sikerült. A több évtizedes diktatúra után másfél évtized alatt az ország a szilárd és tehetős demokráciák sorába emelkedett, a szegénység mint adottság végleg megszűnt, de megmaradt mint jelenség.

A szocialisták diadalmenete

Az ország Franco uralma alatt is kapitalista ország volt, jelentős magántőkével és polgári réteggel. A gazdasági és politikai élet liberalizálása már a tábornok utolsó éveiben megkezdődött, halála és az első – még csak korlátozottan – szabad választások után kormányra jutott kereszténydemokraták szinte azonnal megkezdték a tárgyalásokat a Közös Piaccal a belépésről. A szocialista párt akkor még félig-meddig száműzetésben működött, a polgárháború óta 1976-ban tartották első hazai kongresszusukat. Hivatalosan csak 1977 februárjában legalizálták a működésüket. A nyolcvanas évtized elejére a demokratizálás folyamata kifulladt: a kormány nem tudott szabadulni a diktatúra erőivel kötött kompromisszumok ballasztjától, a reformok kátyúba jutottak. A nép végül, elunva a hatalmon lévők tehetetlenségét és kicsinyes belharcaikat, 1982 elején a tiszta lappal induló szocialistáknak szavazott bizalmat, akik biztos kormányzati többséggel, egy új generáció elszántságával és tenni akarásával láttak munkához.

A győzelmi menetelés két hőse, Felipe González és Alfonso Guerra, két fiatal sevillai értelmiségi. Az utolsó emigrációban tartott kongresszuson üstökösként kerültek a párt élére, és vezették öt év múlva győzelemre a szocialistákat. González kormányfő lett, Guerra pedig második emberként a párt irányítását vette a kezébe.

Az új kormány kemény reformokat hajtott végre az ellenzék apokaliptikus jóslatai közepette. Letörték az inflációt, és 1986-ra célba értek a majd egy évtizede húzódó tárgyalások az Európai Közösséggel. A szocialisták szerencsésen időzített politikája kettős alapon nyugodott: liberalizálták a gazdaságot, hatalmas összegeket fektettek az infrastruktúrába, oktatásba, a beruházókat arra ösztönözték, hogy kamatoztassák a pénzüket az akkor húzóágazatnak számító autó- és olajiparban, illetve az informatikában. A gazdasági struktúraváltás és -élénkítés okozta társadalmi feszültségeket a szociális ellátás nagyarányú bővítésével próbálták csillapítani: a gazdaság teljesítőképességéhez mérten, ráadásul 20 százalék körüli munkanélküliség mellett, irreálisan magas volt a munkanélküli-segély összege.

A számítás egyszerű volt. A fellendülő gazdaság rövidesen képes lesz fedezni a magas kiadásokat, a szociális béke pedig kedvező feltételeket biztosít a gazdaság növekedéséhez. A recept többé-kevésbé bevált. A kezdeti nehézségeken átsegítette a kormányt a ’82-es választásokon elnyert társadalmi bizalom és támogatás, a biztos parlamenti többség, az évtized közepétől pedig áramlott az országba a külföldi tőke és nem utolsósorban az EK milliárdos nagyságrendű fejlesztési segélyei. (A segély összege csak 1991-ben 2,5 milliárd dollárt tett ki.) A nyolcvanas évtizedben Európa nyugati fele a lényegében már megnyert hidegháború, a gazdasági fellendülés és az egység eufóriájában élt. A hét kövér esztendőnek a kilencvenes évek elején azonban hirtelen vége szakadt.

A tavaly megrendezett olimpia és világkiállítás a fejlődés csúcspontja, megkoronázása volt – és valószínűleg egy korszak záróakkordja, fiestája. 1993-ra a gazdasági és politikai válság azonban úgy köszöntött be, mint egy hosszú, átmulatott nyári éjszaka utáni másnaposság.

A kormány viszonylag korán észlelte a sűrűsödő fellegeket. Az alapvető baj azonban az, hogy túl sokat ígértek, pontosabban túl sokat adtak a társadalom különböző rétegeinek, amit most nincs erejük visszavenni. A megtorpanó gazdaság már nem nyújt elég fedezetet, az állam az utóbbi években erősen túlköltekezett.

A szocialisták kálváriája

Először adóemeléssel kísérleteztek, ez azonban pont azokkal a középrétegekkel fordította szembe őket, amelyek újsütetű jólétüket a korábbi gazdaságélénkítő politikának köszönhették. 1989-ben a párt tíz százalékkal kevesebb szavazatot kapott, mint ’82-ben, de még kormányon tudott maradni.

Tavaly megpróbálták lefaragni a munkanélküli-juttatásokat, erre viszont a szakszervezetek általános sztrájkja volt a válasz. Ebből okulva azóta igyekeznek megszigorítani a túlzottan szabados sztrájktörvényt. Spanyolországban az utóbbi öt évben ötszörösére nőtt a sztrájk miatt kiesett munkaórák száma, ami ezer munkavállalóra számítva az Európai Közösség átlagának hétszerese, és csak azért ilyen „kicsi” a különbség, mert Görögország és Olaszország hasonló adatai szintén erősen rontják az EK statisztikai átlagát. A sztrájkok miatti gazdasági veszteség tavaly több mint kétmilliárd dollár volt.

Mindmáig nem sikerült azonban a szakszervezeteket, a vállalkozókat és a költségvetési érdekeket is kielégítő tervezetet kidolgozniuk. González jobbkeze, Solchaga gazdasági csúcsminiszter egyebek közt emiatt le is mondott a napokban. A sztrájktörvény csődje szimbolikusan a szocialista politika zsákutcáját testesíti meg, amelynek végső oka paradox módon eddigi politikájuk sikere. A szocialisták nem vették észre, hogy jóléti politikájuk természetes módon bontotta meg a mögöttük álló széles körű érdekközösséget. A spanyol társadalom menthetetlenül két részre szakadt. Azokra, akik már „beérkeztek”, és azokra, akik még nem, és erre egyre kisebb az esélyük. Előbbiek már semmit sem várnak, csak azt, hogy az állam hagyja őket békén. Utóbbiak viszont szinte már mindent csak az államtól remélhetnek. Az ellentétessé vált érdekeket már nem lehet összebékíteni. A szocialistáknak választaniuk kell: vagy visszatérnek a hagyományos értelemben vett szociáldemokrácia évszázados értékeihez, vagy igyekeznek a politikai centrumban maradni, és polgári néppárttá válni.

A választás nehéz vajúdásnak ígérkezik, és a párton belüli politikai ellentétek már-már szakadással fenyegettek a húsvét előtti nagyhéten. A szemben álló frakciók közötti összecsapásra a régóta lappangó korrupciós botrány, a Filesa-ügy kirobbanása kínált megfelelő alkalmat. A két hajdani barát, González miniszterelnök és Guerra, a párt második embere, ma ádáz riválisokként néznek farkasszemet.

A miniszterelnök csupasz feneke

Ahogy az lenni szokott, ha egy párt túl sokáig és túl nagy fölénnyel kormányoz, ott előbb-utóbb felüti a fejét a korrupció. A szocialisták sem kerülhették el sorsukat. Az utóbbi években szaporodtak a gyanús ügyek, az olimpia és a világkiállítás megrendezése pedig csak növelte a csábítást. A korrupció természetesen mérhetetlenül bosszantja az embereket, de a mostani ügy mégsem jelentőségénél fogva sokkolta a közvéleményt. Hasonló méretű botrányok az ellenzéki pártoknál is előfordulnak, ez utóbbiak azonban a szocialista párt propagandaosztályán kívül senkit nem érdekelnek. Ami most a tömeges kiábránduláshoz, a párt népszerűségének drasztikus csökkenéséhez vezetett, az nem maga a botrány, hanem az a tehetetlenség és párton belüli kötélhúzás, ami ennek ürügyén zajlik. A szavazópolgárok szomorúan szemlélik, hogyan pocakosodott bele a hatalomba a hajdan üstökösként felbukkanó fiatal és tehetséges politikusi generáció. Ahogy egy neves író nemrég keserű szarkazmussal írta: a mítoszból mára nem maradt más, mint „Felipe González csupasz feneke”.

A két éve húzódó Filesa-ügy kipattanását maga a miniszterelnök gyorsította fel, amikor három hete egy politikai összejövetelen bejelentette: ideje rendet csinálni a párton belül, és a megújulás érdekében fejeknek kell hullania. A konfliktus fő oka persze legkevésbé sem a korrupció miatti felelősség kérdése. A kormányfő és a köréje csoportosuló, a kormányzati munkában felnőtt technokrata generáció, az „újítók” (renovadores) csoportja, a korrupciók miatti közfelháborodást meglovagolva a megtisztulás és a stílusváltás jelszavával igyekszik meghódítani a pártot – mielőtt kiesne a kormányból. A párt apparátusát tíz éve irányító és azt szilárdan a kezében tartó Guerra pedig a párton belüli hadállásait védi. Ő és a köréje gyülekező „guerristák”, a párt tisztességben megőszült veterán motorosai azt vallják: nem szabad, hogy a pártra a botrányok árnyéka vetüljön, inkább vesszen a kormány, de a pártot érintetlenül meg kell őrizni a jobb időkre.

Az ellentét gyökere azonban még csak nem is a pozícióharc és a személyi rivalizálás. Guerra, a kevésbé invenciózus szürke eminenciás, a hagyományokhoz kötődő „mozgalmár” a szociáldemokrácia bástyái mögé kívánja visszavezetni a pártot. Arra a biztos terepre, amely immár majd’ egy évszázada a párt éltetője, ahonnan a tíz évvel ezelőtti nagy kaland elindult. Vele szemben González, a gyakorlatias politikai virtuóz a jövő évezred modern, pragmatikus polgári középpártjának alapjait igyekszik megvetni.

A két markáns csoport között terül el a frakción kívüliek népes frakciója, az „el grupo de Nava”. (Nomen est omen: a „nava” völgyet, lapályt jelent, amit bízvást fordíthatunk a magyar politikai kisszótárból közismert „mocsár” szóra.) Ők azok, akik sem megújulni, sem hagyományt őrizni nem akarnak, csak túlélni a zavaros időket. A küzdelem egyelőre döntetlenre áll, a frakciók hosszas huzakodás után megállapodtak, hogy beáldozzák a párt egyik jellegtelen figuráját, a szervezeti titkárt. González azonban minden bizonnyal folytatja az offenzívát. Erre utal az, hogy előrehozta a választásokat, amit nemcsak a párt népszerűségének zsugorodása indokol, hanem az is, hogy ne hagyjon időt Guerrának a további térnyerésre. Ugyancsak harcba dobta a frissen lemondatott Solchagát, az újítók egyik prominens alakját, hogy a párton belüli és kívüli kampányt vezesse.

Mindazonáltal a küzdelem kimenetele a nyári választások szempontjából nem látszik perdöntőnek. A polgárok, már ha egyáltalán érdeklődést mutatnak, jobb híján a Néppártban (Partido Popular) bíznak, és Spanyolországnak minden jel szerint új miniszterelnöke lesz a fiatal kereszténydemokrata pártvezér, José Maria Aznar személyében.

Az ellenzéki alternatíva

A Néppárt viszonylag új párt, a ’82-ben gyalázatosán elkalapált kereszténydemokrata koalíció romjain szerveződött újjá a 80-as évek második felében, és a jólét növekedésével együtt fokozatosan nőtt a népszerűsége. Büszkén vallják magukról, hogy a fiatalabb, produktív városi népesség áll mögöttük, míg a szocialisták elsősorban az idősebb vidéki lakosság körében őrizték meg a befolyásukat. A Néppárt választási üzenete világos, nincsenek gyötrő kétségeik: bár tagadják, hogy a szociális juttatások lefaragását tervezik, mondandójuk gyakorlati következménye mégis ez. A túlméretezett szociális rendszer már nem a nemzet összjólétét szolgálja – állítják –, hanem azt, hogy a kormányzat a keményen dolgozó emberek pénzén szavazatokat vásároljon magának a szegényebbek körében. A szociális rendszernek vissza kell adni valódi funkcióját. Vagyis ahelyett, hogy kormányadományokkal kényelmesítené el az embereket, növelje a hatékonyságot, és sarkallja a polgárokat saját képességeik kibontakoztatására – hangoztatják. A többi elem csak járulékos: az állam karcsúsítása, a fölösleges, a magánkezdeményezéseket gúzsba kötő hivatalok megszüntetése, a korrupció letörése, politikusi generációváltás, demokratikusabb közélet. Ez a program nyilvánvalóan nem a nagy történelmi átalakulás veszteseinek, hanem a győzteseknek szól. És a jelek szerint, hála az átmenet sikerének, ma Spanyolországban ők vannak többen. A „nagy generáció” befejezte küldetését, jutalmul veheti a kalapját.

Ezzel együtt a Néppárt már nem számíthat hasonlóan elsöprő győzelemre, különösen, hogy a szocialisták befolyása a médiára már-már pártállami szintű. Ha nyernek is, valószínűleg egyezkedniük kell az igencsak befolyásos kisebbségi pártokkal, baszkokkal, katalánokkal, bár ettől igazán nem tartanak. Magabiztosan úgy vélik: a kisebbségi pártok ritkán baloldaliak, és egyébként is, általában a mindenkori győztes mellé állnak. Az együttműködés ára pedig a választási eredményektől függ. Szívós araszolás a következő évezred Európájába. A harsány viták és csendes alkuk, szolid botrányok és unalmas kormányváltások kora. A hősök kora véget ért.














































Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon