Skip to main content

Biszku szerint a világ

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

A szerecsen elzavarja a mosdatóit

Baloldali zavartság, liberális némaság (egy-két túlélő hírmondót leszámítva), valamint a jobbközéptől a szélsőjobbig terjedő, felszínes moralizálással keveredő lincshangulat. A mumifikálódott, politikai zombiként életre keltett Biszku Béla ilyen reakciókat hívott elő a publikumból. A hivatalos, „kincstári” utódpártnak rettenet kínos egy olyan figura, aki nyíltan bevállalja, hogy ’56 szerinte ellenforradalom volt, a megtorlás pedig jogos és legitim. Mint azt e sorok írója korábban is diagnosztizálta: Biszku (valamint 2007-ben Horn Gyula és Mihail Gorbacsov) csak azt mondta ki, amit szíve mélyén az MSZP-tagság jelentős része gondol.1 Három éve Horn Gyula a 70. születésnapja előtt kijelentette: 1956–57 fordulóján ő a törvényes rendet óvta a pufajkás karhatalmi osztagban, a tiszteletére rendezett ünnepségen pedig Gorbacsov egykori szovjet államfő-pártfőtitkár azt hangsúlyozta: a forradalmat eltipró katonai beavatkozás szükségszerű volt. A javarészt idős emberekből összetevődő szoci törzstagság jelentős szegmense korábban meggyőződéssel nevezte a történteket ellenforradalomnak, a maga kisemberi szintjén helyeselve is a brutális retorziókat. Taktikai okokból, kényszerűen, félszívvel hajlandóak voltak a külvilág felé ’56-ot átértékelni, de a szívük mélyén nagyjából ugyanazt vélték róla továbbra is. A fenti embertípus konformizmusának lényege, hogy színleg alkalmazkodik az uralkodó trendhez. A magán- és a közgondolkodás puha diktatúrára jellemző tudathasadásos kettőssége máig fennmaradt. Ma sem szívesen beszélünk őszintén a meggyőződéseinkről, legitimált stratégia a kettős beszéd, a szemforgatás. Biszku azzal okozott ekkora megdöbbenést, hogy felrúgta ezt a szokásjogi konszenzust. Mintha a szerecsen ráborítaná mosdatóira a kádat, és arcukba üvöltené: ilyen a színem, és kész!

A dinamikus témagazdaként fellépő jobbos erőtérbe alig pár szabadelvű közíró zavart bele. Révész Sándor próbálta levezetni: a legitim történelmi oknyomozás sem lehet indok a jogsértésre. „Az engedéllyel készült felvételek rendeltetésétől eltérő felhasználása visszaélés, és a felvételhez való hozzájárulás nem jelenti a felhasználás jóváhagyását. Ezzel a jogával mindenki élhet, angyal is, ördög is, tömeggyilkos is, ha épp nem áll büntetőjogi eljárás alatt. Szólásszabadságunkban áll véleményezni, erkölcsileg minősíteni, hogy ezzel a jogával ki hogyan él, de a jogát nem vonhatjuk kétségbe. Mindenki köteles eltűrni a vele kapcsolatos történelmi tények feltárását, de senki sem köteles ebben közreműködni…Tehát szó sincs róla, hogy itt a történelmi igazság feltárása lenne a tét, amiatt kellene a saját bevallásuk szerint is etikátlanul eljáró filmeseket piedesztálra emelni, a bemutatót lemondó, jogtisztelő mozivezetőt meghurcolni.”2 Az éppen történelminek kikiáltott győzelmét ünneplő „nemzeti oldal”  tetemes része képtelen volt belenyugodni abba, hogy demokráciában az egyénnek biztosított alkotmányos garanciák (így a személyhez fűződő jogok, az ártatlanság vélelme stb.) azokat is megilletik, akik egy régebbi, diktatórikus rendszer csúcsvezetésének tagjaként mindent elkövettek e jogok csorbításáért. A liberális kritika nem Biszku bűnösségét vitatta, hanem a személyes önrendelkezés csorbítására utaló szándékot bírálta, s az aktuálpolitikai behasznosítás kísérletét vetette el. De van néhány kérdés mindezeken túl is, amelyekről eddig nemigen esett szó.

Jobb Máraival tévedni…

A főáramú jobboldal Biszku-képe ugyanis alapvetően hamis (de minimum egyoldalú) történelemszemléleten alapszik. A kormánypárti és szélsőjobbos diskurzus nagyjából ugyanazon rugózott: Biszku Béla nyugdíján, villáján, földi javain. A Jobbik a kádernyugdíjakat vette célba, míg a Fidesz-holdudvar a biszkui kommunista és a szoclib posztkommunista motiváció lényegi azonosságát sulykolta. A jobboldal militánsaihoz nemigen sorolható Borókai Gábor is azt fejtegeti, „Márai azt írja 1948-as Naplójában, hogy »a bolsevizmus igazából semmi más, mint egy kisebbség kapzsi rémuralma«. Aki ismeri a történelmet, a meghatározásban nem találhat hibát… A kormányzó erő nem a dolgozó nép nevében sajátított ki minden hatalmat, hanem tőle elnyerte azt. Hogy ez megtörténhetett, abban történelmi érdemeket szereztek a kormányzásra alkalmatlan, korrupt szocialisták és szabad demokraták. Akik mostanra törpe minoritásba szorultak. Bolsojnak – a nevetségessé válás kockázata nélkül – nem mondhatják magukat, hát bolsevikozzák (és fasisztázzák) ellenfelüket. Momentán se rémuralmuk, se önuralmuk. Csak a hatalom iránti kapzsiságuk örök. Legalábbis Márai szemüvegén keresztül.”3 Fenti interpretáció praktikus-cinikus ideológiaként jellemzi a kommunizmust, amely vezetőinek legfőbb célja a materiális dolgok élvezete. A hatalom és vagyon kapzsi birtoklása. Lényegében így gondolkodik a kommunistákról a jobbosok oroszlánrésze. Ezen felfogásról lepattan minden érv. Így pl. az is, hogy Rákosi a pártért vállalt börtönévei alatt is hitt az eszmében. Ha csak a hatalom érdekelte volna, akkor miért tartott ki a szocializmus mellett a rács mögött is 15 éven át, amikor a 30-as évek Magyarországán a kommunista rendszer bevezetésének semmi esélye nem volt? Embertelen, gonosz figurák is hihetnek őszintén egy politikai eszmében. A jobboldal világképe szerint a hit, amely lényegét tekintve nem lehet más, mint vallásos meggyőződés, erkölcsileg önmagában az istentagadók fölé emel, ezért a hit nevében elkövetett bűn kisebb súlyú a puszta hatalomért elkövetettnél. A hit erkölcsi adományából pedig egy kommunista eleve nem részesülhet, ezért kell azt állítaniuk, hogy a kommunistákat egyedül a pőre hatalom- és nyereségvágy fűtötte.

Pedig amikor Kádár, majd Biszku a Horthy-korszakban a szélsőbalos ifjúmunkás-mozgalom, valamint a párt tagja lett, az nem volt egyéb törpepártnak is csak jóindulattal nevezhető szektánál. Haszonelvű, önérdekvezérelt ember aligha olyan képződménybe lép be, melynek rövid távon esélye sincs az uralomra jutásra, ráadásul a szervezetben vállalt pozíció üldöztetéssel, akár életveszéllyel jár. Biszku akkor lett kommunista, amikor a párttagságért nem bársonyszék, hanem kínzókamra járt. Későbbi pályafutása sem arról tanúskodik, hogy önmagában a hatalom érdekelte volna, függetlenül annak ideológiai pedigréjétől. Tudományos biográfia-szócikke alapján legalábbis „a forradalom első napjaiban a XIII. kerületi pártbizottság tagjaiból, párttagokból és munkásokból fegyveres csapatokat szervezett a felkelők ellen”.4 Biszku ekkor még aligha tudhatta, hogy nem egy vesztes ügy mellett vállal-e rizikót, hiszen még nem dőlt el, hogy a szovjet hadsereg le fogja verni a forradalmat. Nehéz elhinni, hogy valamiféle jövőbeli előny, jutalom, pénz reményében ragadott volna fegyvert. A vesztésre álló hatalom szolgálatában tűzvonalba menni letagadhatatlanul elszántságot igényel, nem is keveset. Ráadásul Biszku nem volt olyan hírhedten kompromittált, gyűlölt ÁVH-s, aki a népítélettől, a felelősségre vonástól rettegve csak a menekülés vagy az utolsó töltényig zajló harc között dönthetett. A karrieristák, a valóban zsákmányra hajtó konjunktúra­káderek a testvéri Csehszlovákiába és Szovjetunióba menekültek, az otthonukban lapultak, vagy a forradalom győzteseihez dörgölőztek. Biszku nem sorolható közéjük.

Tévedés, hogy a diktatúrák félmúltja kizárólag levéltárakban tárolt (addig szigorúan őrzött) dokumentumokból rekonstruálható. Kétségtelen, hogy a rezsim üzemszerű működéséről összképet csak ezek által nyerhetünk. De a korabeli hivatalos szövegek harminc-negyven év után ugyanannyira beszédesek. Olyasmiről is árulkodnak, amit hajdani közreadóik nem a hallgatóságnak szántak. A „nemzeti oldal” manicheus világképe feltételezi: a nyílt propagandahazugságokkal szemben a levéltári adatokból kivillan az elnyomók valódi arca. Minden politikai rendszer elrejt, titkosít rá nézve előnytelen, kínos adatokat. A diktatúra hajlama és lehetősége erre sokkal nagyobb, hiszen sem a nyilvánosság, sem a jogállam ebben nem korlátozza. De azt semmilyen, azóta feltárt pártvezetőségi vagy kormányülési jegyzőkönyv nem bizonyítja, hogy a kádári állampárt törzskádereinek bizalmas körben kifejtett világképe, ideológiai preferenciája gyökeresen eltért volna a nyilvános imázstól. Nincs olyan hangfelvétel, visszaemlékezés vagy tanúvallomás, amely szerint Biszku Béla elvtársainak azt mondta volna, hogy ő már nem hisz (vagy soha nem is hitt) a szocializmus, a proletárdiktatúra fölényében, csak cinikusan kiszolgálja a rendszert. Nagy Imrét azért ítélték el zárt tárgyaláson és temették jeltelen sírba, hogy az „ellenforradalom” hazugsága – ideológiai diverzió által – nehogy veszélybe kerüljön, Nagy Imre ne tudjon a dolgozókhoz beszélni, és nyugvóhelye ne válhasson mementóvá, az „ellenforradalmárok gyülekezőhelyévé”. De Biszku – az újjászerveződő MSZMP frusztrált és bosszúszomjas kádereihez hasonlóan – minden kétséget kizáróan őszintén hitt Nagy bűnösségében is.

Mentális fantomkép-vázlat, párttörténeti háttérrel

Biszku 1957 és 1972 közötti szónoklataiból, cikkeiből, előadásaiból5 puritán, humortalan, dolgát konok ügyszeretettel végző figura „belső arcvonásai” villannak föl. A fellépésein politikába tévedt spontán átlagemberként viselkedő Kádárral, az öregfiúsan kedélyes Münnichhel, a primitív, de hatásos retorikai vulgarizmusáról, fenegyerekes indulatáról, exhibicionizmusáról híres (bukása után is rendszeresen nyüzsgő-szereplő) Marosánnal, a nőfaló bohém Szirmaival, a volt szocdem, fontolva reformer, technokrata Nyerssel, a sznob pártmandarinként cigarettalejmoló, emberséges zsarut játszó Aczéllal szemben ő nem vitt semmiféle érzelmet, perszonális motívumot a közszereplésbe. Legkevésbé épp Biszkura igaz a kádári csúcsvezetésben, hogy bele lett volna szeretve a hatalomba és/vagy az általa beszerezhető státusszimbólumokba, szexualitásba. Nemigen voltak manírjai, allűrjei, passziói. A hozzá ideológiailag meglehetősen közel lévő Marosán Györggyel ellentétben a saját hangjával sem volt narcisztikus viszonyban. Beszédei nélkülözik az emocionális töltetet, egy totális eszme zárt világának öntörvényű racionalitása sugárzik belőlük. Biszku nem eljátszotta a rossz zsarut. Azonos volt a szereppel.

 „1945 után a magyar földbirtokos osztály és a burzsoázia politikailag aktív és ellenforradalmi támadásra bármikor kapható elemei átmentették magukat. Az ellenforradalomra bármikor kész restaurátoroknak csak vékony felső rétegét semmisítettük meg”6 – mondta 1957 májusában az MSZMP Politikai Akadémiáján. Később is gyakran adott hangot meggyőződésének, hogy az elvtársait belső árulóként hamis vádakkal elítélő Rákosi a valódi osztályellenséggel szemben túl puha volt. „…a múltban a magyar dolgozók demokratikus jogai csorbát szenvedtek, és forradalmi aktivitásának gátat szabtak. Ugyanakkor az ellenforradalmárok nem részesültek olyan csapásban, amilyent megérdemeltek volna. Ennek eredményeként az ellenforradalmárok számára elég könnyű volt 1956 októberében fegyveres lázadás megszervezésére felhasználni a tömegek elégedetlenségét”7 – idézi helyeslőleg az ’56-ról született kínai álláspontot 1964 őszén a Társadalmi Szemlében. Biszkunak soha nem a rákosista terrorral volt problémája. Hanem, azzal, hogy annak célkeresztje nem a rendszer valódi (illetve általa annak tartott) ellenségeire irányult. „Amikor – a népköztársaság megerősödésével – kiengedtük őket, világosan és érthetően beszéltünk velük, és azt mondtuk nekik, hogy büntetésüket felfüggesztettük, de nem szüntettük meg, és ha a rendszer ellen kettőt pisszennek, akkor újra a börtönben fogják magukat találni”8 – hangsúlyozta 1961 nyarán – a részleges amnesztia után, a teljes közkegyelem előtt, a kivégzések befejezésének időszakában –, az újpesti pártbizottság aktívaértekezletén a gráciában részesített értelmiségiek ügyéről. Aczél ilyet nyíltan soha nem mondott volna, de Kádár is vattába csomagolta a másként gondolkodókat fenyegető utalásait. Biszku azonban soha nem titkolta az intellektuális rétegekkel szembeni gyanakvását. „Az ellenforradalom után voltak olyan jelszavak, hogy az atomkorszakban az értelmiség a vezető erő, és nem a munkásosztály. Ez a jelszó az azóta eltelt öt évben lejáratta magát, és az értelmiség túlnyomórészt kiábrándult ezekből az illúziókból, bár még vannak olyan rétegei, akik még ma is hirdetik ezeket a nézeteket.”9 Erre utalt 1969 márciusában, a konszolidáció utáni puhulás, a gazdasági reform időszakában is a Politikai Akadémián, megjegyezve: „…találkozni olyan nézetekkel, mintha a párt és az ország vezetésére kizárólag vagy elsősorban a teoretikusok, a tudósok lennének hivatva. Ez új kiadása annak az 1956-os nézetnek, amely szerint »az értelmiség a társadalom vezető ereje«.”10

Biszku, mint a diktatúra fegyelmezett pártmunkása, elfogadta ugyan az ’56-ban a forradalom oldalára állt művészekkel, politizáló intellektuelekkel született kádári háttéralkut (tabutémák mellőzéséért cserébe publikálási-utazási lehetőség), de velük kapcsolatos mély ellenszenve nemigen oldódott. Az „értelmiség útja az osztályhatalomhoz” számára komoly és reális fenyegetést jelentett. A marxi osztálykategóriák hierarchiájának stratégiai fontossága neki valóságként jött le. „Ha a párt bármilyen oknál fogva veszít proletárjellegéből… akkor… nem valósulhat meg következetesen a szocialista építés programja. Az a lenini tanítás tehát, hogy a párt mindenekelőtt a munkásosztály pártja, objektív társadalmi viszonyokat fejez ki, és mindvégig nélkülözhetetlen követelmény, amíg az adott társadalmon belül osztályok – még ha azok szövetséges és baráti osztályok is – léteznek. A párt proletárjellegének megőrzése, védelme és erősítése ma is, számunkra is érvényes és időszerű útmutatás” 11 – fejtette ki a Pártélet 1970. áprilisi számában. Miközben a munkásszármazásúak állampártbeli felülrep­rezentáltságát kulcsfontosságúnak tartotta (legalább annyira, mint a náci párthivatalnokok az NSDAP árja jellegét), az Alföld című folyóirat legfőbb bűne épp „a származás misztifikációja”. Hogy „a nép ügyéhez szólni a népi – értsd alatta: a paraszti – származékok illetékesek”12 – tudatja a pártfőiskola hallgatóival egy 1963 decemberében rendezett konzultáción. Biszkunak a származás rendkívül priorált tényező volt. Legalább annyira, mint a Kádártól ugyancsak balra álló, ideológiai rokonlélek Marosánnak. (Aki 1957–62 között az ő elődje, az akkor belügyminiszter Biszku pártbeli felettese volt az MSZMP KB rend- és honvédelmi, valamint jogszolgáltatási testületeket ellenőrző adminisztratív titkári posztján.) „Amióta tudom, hogy szülei kisiparosok voltak, sok mindenen nem csodálkozom”13 – vonja oksági láncba az őt 1950-ben letartóztató Péter Gábor származását és tetteit Marosán György. Aki „kizárása előtt egy beszédben felállította a tézist a munkáscsaládokból származó »jó« és a nagypolgári burzsoá származék »körömtépő ávós« káderek különbségéről.”14 Ő szintén hitte: a burzsoá – nacionalista vagy kozmopolita – intelligencia uralomra tör, sőt. 1970-ben Marosán (hatalomról immár nyolc éve önként lemondott, memoárjai publikálásáért küzdő balos politikusként) Almási Miklóssal társalogva úgy vélekedett, ez a szellemi puccs már be is következett „Illyés Gyula és Tamási Áron azt mondták az íróknak, újságíróknak: aki írni mer a Kádár-bandának, segít nekik, számoljon azzal, hogy bosszút állunk. Kádár és bandája majd kiegyezik velünk, és akkor majd mi határozzuk meg, hogy kinek hol a helye.”15

Marosán, Biszku, Apró Antal és társaik valóban hittek abban: a munkáshatalom (és a párt, mint annak őre, hordozója) nem propagandafikció, hanem valóság. Biszku a forradalom napjaiban munkásokat toborzott a hatalom (felfogása szerint: a dolgozó nép) védelmére. Marosán 1956 októberében, a forradalom kitörésének előestéjén, 21-éről 22-re virradóra, miniszterelnök-helyettesként a PB ülésén azt javasolja: „Adjunk fegyvert a munkásoknak.”16 Ugyanott Révai József és Piros László belügyminiszter is fegyvert követel a dolgozóknak. A harcok kitörése után az MDP Központi Vezetősége Apró Antal elnökletével katonai bizottságot hozott létre a rendszerhű erők felügyeletére. „Apró Antal kifejtette azt a véleményét, hogy a budapesti munkásokat fel kell fegyverezni, és lehetőséget kell részükre biztosítani, hogy fegyveresen védjék a rendszert. A bizottság elnöke ezt az elképzelését valószínűleg előzőleg megbeszélte a bizottság tagjaival, sőt elképzelhető, hogy az ötlet nem tőle, hanem a legfelsőbb párt- és állami vezetésből származott. Emellett szólt az a körülmény, hogy a bizottság tagjai közül többen is a leghatározottabban támogatták és indokolták Apró javaslatát.”17 Szücs Miklós vezérkari ezredes és Kovács István vezérőrnagy is elképedt a javaslat hallatán, tudva: nemhogy osztani, inkább begyűjteni kéne a fegyvereket, de Apró leintette őket. „Az elvtársak nem ismerik a magyar munkásosztályt, ezért nem bíznak meg benne. Köztünk itt többen vannak, akik látták 1919-ben, hogy a magyar munkások mire képesek. Nem kell félni fegyvert adni a munkások kezébe, ők tudni fogják, ki az ellenség…”18 A kommunista csúcskáderek még a szégyenteljes bukás pillanataiban (amikor már nemcsak hatalmuk, de életük is veszélyben forgott) sem tudtak dogmáiktól elszakadni. A forradalom győzelme után, mikor – a szovjet intervencióról még nem tudván – kizárólag a csodában reménykedhettek, persze szembesültek a valósággal. A megtört, rettegő Apró október 30-án beismerte Szücs ezredesnek: tévedett. (Amellett ugyanezen a napon az MDP Központi Vezetőségének címzett beadványában a később Nagy Imre halálos ítéletére szavazó Apró a miniszterelnök védelmére kel, forradalmi helyzetként jellemzi a történteket, stb.19 Akárcsak Kádár, Kállai és mások.) S Biszku is a maga bőrén tapasztalhatta, a pártbizottságokra kiszállított fegyverek oroszlánrésze az „ellenforradalmárok” martalékává lett.

Neki és vezetőtársainak ’56 után egyszerre volt pszichés és belpolitikai szükséglete a munkáshatalom létének igazolása. Valamint annak magyarázata, hogyan lázadhattak fel a dolgozók önnön hatalmuk ellen. A pártapparátus köreiben akkor népszerű egyik magyarázat szerint a munkásság megmozdulása 1956-ban csak látszat, mivel az ellenforradalmárok kemény magja deklasszált „munkásimitátor” volt, s nem „fajtiszta” proletár. Lévén, hogy 1948 után a kontraszelekciós mechanizmus rendszerhű fizikai dolgozók tömegeit (a korabeli pártmédia szerint a munkásság és szegényparasztság javát) emelte fel közhatalmi, gazdasági, diplomáciai, művészeti és szociális pozíciókba, valamint az iskolapadba. Helyükre segédmunkássá lefokozott gyárosok, kulákok, arisztokraták, bolt- és háztulajdonosok, államhivatalnokok, honvéd- és csendőrtisztek, polgári értelmiségiek, zsidó nagypolgárok, a horthysta rezsim és/vagy a kérészéletű demokrácia hajdani középosztálya kerültek. Valamint ott maradtak a pártegyesüléskor kizárt (vagy át nem vett), jobboldalinak bélyegzett szocdem és szakszervezeti funkcionáriusok, aktivisták is. Tehát a rendszerhű proletariátus felhígult. Biszku értelmezése mindettől nem csak árnyalatokban tért el. Ő nemhogy sokallta, inkább kevesellte a Rákosi-korszakban lezajlott elitcserét. „Az államapparátus személyi átalakítása fokozatosan történt, nem biztosítottuk megfelelő káderek beállításával az átmenet személyi feltételeit. A bent maradt osztályidegen elemek aknamunkája, egyes vezetők osztályszemléletének eltompulása azt eredményezte, hogy a bekerült munkásvezetők egy részét kitették, előnyben részesítve »szakember« címén a munkásosztály ügyének nem használó elemeket.”20 Biszkunak tehát a Rákosi-korszak éppenséggel túl puha volt, nem elég forradalmi. És nem ott lépett föl keményen, ahol kellett volna: „…a proletárdiktatúrát nem alkalmazták kellő mértékben a szocializmus ellenségeivel szemben, akik aknamunkát folytattak a népi demokratikus rendszer ellen.”21 Ez is része volt az 1956 utáni kádermitológiának: a Rákosi-rendszer igazi bűne nem a terror, hanem az, hogy a rendszer ellenségei helyett a kommunistákat üldözték. Ezzel lejáratták a rendszert, ürügyet adva az ellenforradalmároknak, megrendítve a párt belső tartását. Némelyikük egyenesen úgy gondolta, a Rajk-perben és a többi koncepciós eljárásban a CIA keze volt benne, hogy belülről felbomlasszák a pártot. Ez a mitológiai panel is azt a célt szolgálta, hogy megszüntetve megőrizzék a rezsim – és benne hatalmuk ideológiai legitimációjának – folytonosságát. Ezáltal úgy lehetett restaurálni a folytonosságot az 1956 előtti korszakkal, hogy egyszersmind el is határolódtak tőle anélkül, hogy a rendszer lényegével és valódi kudarcával számot kellett volna vetni. Biszku sem tagadja a párt és a rezsim követőivel szembeni jogsértéseket, de hozzáteszi: „Ugyanakkor a szocialista demokrácia létezett… hibái ellenére összehasonlíthatatlanul demokratikusabb volt, mint bármely tőkésország demokráciája, mert a kizsákmányolás alól felszabadult dolgozó tömegeket szolgálta.”22

Biszku ugyanakkor csak a tényekkel hadakozva állíthatta: ’56 hívei valamiféle intellektuális-technokrata osztályuralmat állítottak volna a fiktív „munkáshatalom” helyébe. Bár az egyetlen szabad választáson, ’45-ben a lakosság abszolút többsége elutasította a kommunizmust, Rákosi szocializmusa nemcsak gyűlöletet, de illúziókat is szült. Abba vetett hitet, miszerint a teória jó, csak a praxis hibás. (Ezek az egyszerre paternalista és altruista, a gazdagoktól elvont javakat igazságosan újraosztó felsőbbséggel kapcsolatos várakozások máig élnek.) Az 1956-os munkástanácsok lényegében arról szóltak: lehet-e a nagyrészt köztulajdonú gazdaságot emberséges, ugyanakkor piacképes módon üzemeltetni? A munkástanácsokat, illetve az önigazgató, demokratikus szocializmushoz kötődő illúziókat Biszku (is) jóval baljósabb tendenciának gondolta, mint bármiféle értelmiségi szervezkedést. „Osztálysovinisztaként” azt hirdette: az értelmiség gyenge, feminin tónusban nyávogó réteg, mely csak az erőt tiszteli. „A tőkésuralom idején az értelmiség kénytelen a burzsoáziának dolgozni. A szocialista forradalom után előbb-utóbb a munkásosztály oldalára áll.”23 Élesen kikelt viszont az olyan önigazgató, kommunalista nézetek ellen, hogy „az állami tulajdon nem jelent egyben társadalmi tulajdont is, és hogy azt szét kéne osztani és csoporttulajdonná változtatni. Ez azonban egyenlő lenne a kapitalizmus irányába tett lépéssel, a kispolgári tendenciák érvényesítésével.”24 Egy a párttól független, azt kívülről bíráló dolgozói szervezet – mint azt a Szolidaritás húsz évvel később a gyakorlatban demonstrálja – valóban nagyobb kihívás a diktatúrának az intellektuális szubkultúránál. Nagy Imre körének nézeteit, hogy a párt ellenőreként dolgozó munkásellenzék „kritikusan fogja szemlélni a párt tevékenységét, és ez biztosítékot nyújt a hibák elkövetésével szemben”, úgy aposztrofálta: „nem egyszerű revizionizmus, nem elhajlás, ez valódi burzsoá uszálypolitika, likvidátorság, kapituláció az ellenforradalom nyomása előtt.”25 A történelem iróniája, hogy amikor majd 1972-ben szembefordul Kádárral, az ő csoportját is munkásellenzéknek nevezik.

Rések az önigazolás pajzsán

Az utóbbi idők Biszku-narratívájának generális szarvashibája, hogy a pluralista nyugati civilizáció értékrendjét akarta a fejére olvasni, számon kérni rajta. „A mi demokráciánk a munkásosztály hatalmát testesíti meg, és ha valaki ebből kiszorul vagy kirekeszti magát, akkor az okokat ne államunkban, a demokráciánkban, hanem az illetőnek a hatalmat képviselő osztályhoz, a szocialista rendszerhez való viszonyában kell keresni”26 – közölte ’69 tavaszán a Politikai Akadémián. Nyilvánvaló, hogy számára a liberális demokrácia humbug, szemfényvesztés, amelyhez semmilyen formában nem kíván igazodni. A hajlott kora dacára szellemileg friss, ütőképes Biszku hidegvérrel „lealázta” azokat, akik a dokumentumfilmben (s az utána következő interjúkban) próbáltak morálisan fölébe kerekedni. Ez a diskurzusmodell ugyanis befuccsol, ha olyasvalakinél alkalmazzák, aki természetes nyíltsággal vállalja ordas eszméit. A Kurucinfo ifjait leszámítva nemigen volt Biszkun kívül senki, aki az 1989–90-ben született rendszer morális tartópilléreit effajta kendőzetlenséggel feszegetné. Utóbbi becsületére legyen mondva, ő nem egy tengerentúli szerver proxyjai által garantált névtelenség fátyla mögé bújva teszi. Illetve semmilyen exhibicionizmus nem munkál benne. A filmesek keresték meg nyugdíjas évei magányában, ha rajta múlik, sírig hallgatott volna. Ez az önkéntes szilencium azonban nem lapítás. Hogy mennyire nem az, azt a nyilatkozatai tanúsítják.

Ígéretesebbnek tűnt ama ellentmondás, mellyel Biszkut a filmesek (és más kérdezők) is próbálták sarokba szorítani. Jelesül, hogy bár ma is helyesnek tartja az ’56 utáni „rendteremtést”, azt váltig tagadja, hogy politikusként direkt, illetéktelen nyomást gyakorolt volna az eljárásokra. Ilyen tekintetben nem lóg ki az akkori PB- és kormánytagok sorából. Mindegyikük azt állítja: a párt nem szólt bele egyetlen büntetőügybe sem, csupán – az ominózus KB-határozatot idézve – szabad folyást engedett a törvényességnek. Akképp érvelnek, hogy nem ők szándékoztak Nagy Imrét (vagy bármely ’56-os felkelőt) kivégeztetni, hanem a jogszolgáltatás során előkerült bizonyítékok tették azt szükségessé. „A bíróság nem utasításra hozta az ítéletét”27 – állította Kádár János a halála előtt nem sokkal készült interjúban. Ugyanezt bizonygatja a Szolnokon alakult kormány államminisztere, a Biszku-előd Marosán György is. „A dolgok nem úgy indultak, hogy Nagy Imrét és társait bíróság elé állítjuk. Ezt szentül állítom. Megindultak az ellenforradalmi bűncselekmények perei, függetlenül Nagy Imrétől és társaitól. És mindenki azzal védekezett, hogy az utasításokat, parancsokat Nagy Imrétől kapta. Ezért Nagy Imrét haza kellett hozatni Romániából… Hangsúlyozom, 1956 végétől 1957 végéig fel sem merült Nagy és társainak bíróság elé állítása.”28 Ugyanezzel védekezik Kádár is: „A kérdést nem a szovjet elvtársak, hanem mi vetettük fel. Ők úgy vélekedtek, hogy az ügyet a magyar vezetésnek kell mérlegelnie és lezárnia. De azt mondták, hogy a büntetőeljárás nem kerülhető el, bűncselekmények tömegéről van szó, és mindenki, még Dudás is arra hivatkozott – mondták –, hogy Nagy Imrétől vagy Losonczytól kapta az utasítást.”29 Kádár, Biszku és Marosán felfogását visszhangozza Moldova György apologetikus biográfiája is. „Formailag maga Kádár János személyesen nem tehető felelőssé az ítéletekért, nem sértette meg az akkor hatályban lévő jogi rendelkezéseket. Nem avatkozott bele az eljárások törvényes menetébe, a vizsgálatot a rendőrség folytatta le, a vádiratot az ügyészség készítette el, a büntetéseket a bíróság szabta ki, a halálra ítéltek kegyelmi kérvényeit a Dobi István vezette Elnöki Tanács bírálta el.”30

A testvéri nyomás posztkádárista elméletét maga Kádár János cáfolta meg. „Én most csak azt tudom mondani, hogy közvetlen befolyása egyetlen szomszédos országnak vagy testvérpártnak sem volt ez ügyben.”31 Az 1957. január 16-án a magyar fővárosban tárgyaló Csou En-laj kínai miniszterelnök arról győzködte a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnökét, hogy a vérbíróság által halálra ítélt Dudás Józsefet hagyják életben, mert a kivégzésekkel csak mártírokat gyártanak. Kádár kategorikusan elzárkózott a javaslattól, mondván „ha a vezetőket nem büntetik, akkor a tömegek nem látják, hogy ez a kormány az ellenforradalommal komolyan le akar számolni”.32 Ha igaz lenne a feltevés, hogy Kádár ellenállni próbált a megtorlást követelő béketáborbeli nyomásnak, akkor pl. Dudás esetében kapnia kellett volna az alkalmon, és azzal megpróbálnia leszerelni Moszkvát, hogy lám, a kínai elvtársak sem akarják. Ugyanis Dudást a szovjetek tartóztatták le, és „az SZKP Elnökségének delegációja jelölte ki az azonnal hadbíróság elé állítandók közé”.33 De meg se kísérelte. Ellenkezőleg, a nagyhatalmú pekingi látogató ellenében is ragaszkodott az ítélet végrehajtásához. Mindez azonban nemcsak ennyiről tanúskodik. Hanem arról is, Kádárnak igenis volt direkt ráhatási lehetősége az igazságszolgáltatásra. Mert a külföldi elvtárs-politikusok is rajta keresztül akartak enyhítést vagy szigorítást kiharcolni. Ismét csak Kádár az, aki 1989 tavaszán beismeri: 1958 elején Moszkva tőle kérte a Nagy Imre-per elnapolását, arra hivatkozva, „hogy a szovjet kormány nem tartaná jónak, ha a per az akkor napirenden lévő fontos nemzetközi tanácskozás alatt kerülne nyilvánosságra”.34 Márpedig, ha Kádár enyhíteni és elnapoltatni tudott (volna) – ha másképp nem, az Elnöki Tanács kegyelmi jogköre révén –, akkor szigoríttatni is.

Biszku magyarázata a közrehatás hiányáról35 dokumentumokkal igazolhatóan hazugság. Belügyérként, majd az MSZMP KB rendvédelmet és igazságügyet felügyelő adminisztratív titká­raként közvetlen részese volt a represszió­nak. Tisztségénél (és a diktatúra logikájánál) fogva beavatkozhatott a folyamatban lévő ügyekbe, orientálhatta, utasíthatta a nyomozástól az ítélethozatalig az államgépezet bármely szereplőjét. A Jelcin-dossziéban átadott szovjet iratok tanúsága szerint 1957. augusztusi moszkvai tárgyalásain egyeztetett az ítéletekről, és nem éppen a könyörületes bánásmódért járt közben.36 (Ami bizonyítja: a Kádár-rezsim nem húzódozva, a szovjetek nyomására, hanem velük teljes összhangban azonosulva rendelte el a megtorlást.) Totális párturalom lévén, az MSZMP helyi és országos funkcionáriusai konkrét ügyekben is megfogalmazhatták a hatalom igényeit, hogy milyen jogszolgáltatási és jogalkalmazói döntések szülessenek. Források sora bizonyítja: a Politikai Bizottság tagjai, a KB-titkárok (és a pártapparátus általuk felügyelt osztályai) rendszeresen éltek is a fenti előjoggal. Persze titokban maradt, hogy konkrét ügyekben, adott bírónál, ügyésznél, rendőrtisztnél mindezen nyomásgyakorlás hogyan zajlott. Az instrukciók többnyire valószínűleg szóban hangzottak el. (Amellett a rendszerhű hivatalnokok nagyrészt parancs nélkül is tudták, mit vár tőlük a párt.) De hogy zajlott, az biztos. S ebben Biszkunak kulcsszerepe volt:

„A megtorlást a Központi Bizottság, a Politikai Bizottság vonatkozó határozatai alapján a belügyminiszterből – Biszku Béla –, az igazságügyi miniszterből – Nezvál Ferenc –, a legfőbb ügyészből – dr. Szénási Géza – és a Legfelsőbb Bíróság elnökéből – dr. Domokos József – álló operatív bizottság irányította… Az operatív bizottság a belügyminiszter vezetésével a beküldött – egyes kérdésekben javaslatokat is tartalmazó – jelentéseket a következő napon értékelte, és többek között döntöttek arról, hogy a politikai nyomozók a vizsgálatot milyen irányokban folytassák, illetve melyek azok a nyomozás során felmerült szálak, amelyek »elvarrását« végre kell hajtani. A belügyi szervek, Biszku Béla belügyminiszter vezetésével, meghatározó szerepet játszottak a megtorlás előkészítésének és végrehajtásának szinte minden fázisában… A vizsgálati szervek által készített összefoglalók, vádirattervezetek és kész vádiratok korlátozták a normális viszonyok között törvényességi felügyeletet is ellátó ügyészi szervezet munkáját, az ítélkező bíróságok összetételére tett – a gyakorlatban maradéktalanul megvalósuló – »javaslataikkal« akadályozták a bíróságok függetlenségének érvényesülését.”37

Biszku Bélát a megtorlás „munkafolyamatának” valamennyi lényeges fázisáról részletesen tájékoztatták. Szakminiszterként a területileg illetékes főkapitányok, osztályvezetők állandóan referáltak neki. PB-tagként megkapta az illetékes tárcák, hivatalok, valamint a bíróságok és ügyészségek pártszervezeti jelentéseinek összefoglalóját. A titkosszolgálatok munkáját is felügyelő kormánytagként korlátlanul hozzáfért az igazságügyi szerveknél dolgozó, beépített ügynökök jelentéseihez. Nyilvános közszerepléseiben helyeselte a drákói ítéleteket, ilyen lépésekre buzdítva minden érintett, „szakirányú” dolgozót. Kétségtelen, hogy Biszku (és a többi PB-tag) egyetértése, támogatása, pozitív hozzáállása – mi több: kezdeményezése – nélkül a „pártgondnokság” alá helyezett igazságszolgáltatás nem lett volna képes a halálos ítéleteket futószalagon gyártó teljesítményre. De akkor a cselekedeteit más dolgokban nyílt büszkeséggel felvállaló Biszku itt miért tagadja a nyilvánvalót? Többféle, sokgyökerű oka lehet ennek.

Pártállami tükörvilágok

Talán benne is dolgoznak rejtett morális gátlások? Egy dolog támogatni a hóhérmunkát, és más tészta hóhérnak lenni. Vagy talán az illegális kommunista túlélőkódex regulája ez? Hogy „majd hülye leszek önként a burzsoá osztálybíróság kezére adni magam”? Ezek is benne lehetnek a pakliban. De a leginkább életszagú ama verzió, hogy a párt nyílt közhatalmi beavatkozását a kommunista diktatúra működésébe a nagyközönség előtt igyekeztek titkolni. Hiába volt társadalomirányító erőként alkotmányban deklarálva az MSZMP (és jogelődei), az nem volt felvállalva, hogy a párt utasítja, felülbírálja, dróton rángathatja az Országgyűléstől a kormányon át a tanácsokig, a szakszervezetektől a népfronton, termelő- és szolgáltatóiparon, oktatáson keresztül a szövetkezeti központokig bezárólag az összes intézményt. A közhatalmi erőszakszervezetekről nem is beszélve. Ha ezt kimondták volna, azzal elismerik: a parlament- és tanácsválasztás, a társadalmi egyesületek tisztújítása csak alibiből rendezett, üres komédia. De ezt még Sztálin (és Rákosi) sem mondta ki. „Sztálin nem szállt síkra a demokrácia ellen, mégpedig azért, mert azt úgy értelmezte, ahogy egy despota értelmezheti. Hiszen a kény­­urak sem ellenzik engedelmes parlamentek, hagyományos jelképrendszer létrehozását, az ahhoz szükséges választásokkal, eskükkel, formális képviselettel együtt.”38

A pártállami diktatúrákat jellegzetes közjogi skizofrénia dominálta. Alaptörvényeik (a pártra való utalásokat, a képviselők visszahívhatóságát, az állami tulajdon kiemelt védelmét stb. leszámítva) a polgári alkotmányok kópiái voltak. Ugyanakkor paralel hatalmi univerzumként a virtuális szuverenitás mellett ott állt a de facto pártkormányzat. De érthetően nemigen reklámozták, hogy a párt törvényen kívül és a fölött áll. „Kollégáim az elsők között vésték a fejembe, hogy a párt választott tisztségviselője ellen a párt előzetes engedélye nélkül büntetőeljárást indítani nem lehet. Hol van ez leírva? Azt nem tudják pontosan, de így van. Tudomásul vettem, és meg is jártam ezzel. Az egyetemen a büntetőeljárás-jogi konzultáción a büntetőeljárás megindításának akadályáról volt szó. Én, a buzgómócsing, a sokat tudók magabiztosságával egészítettem ki az előadó által elmondottakat, hogy továbbá párttisztségviselőkkel kapcsolatban az illetékes pártszerv engedélye szükséges. Az előadó vörös volt, kék meg zöld meg fehér, és zavartan megköszönve a kiegészítést azt mondta, hogy ez nem a büntetőeljárás szabályainak körébe tartozó dolog, ezért ezzel nem itt foglalkozunk. Akkor és még utána nagyon sokszor tapasztaltam a párt jogszabályokban konkrétan meg nem jelenő, ezért megfoghatatlan, mégis reálisan érezhető hatalmát”39 – írja egy BM-személyzetis káder. A párt (és funkcionáriusainak) konkrét hatásköre, „munkaköri leírása” az alkotmányban nem szerepelt. Ahogy a belőle levezetett paragrafusokban sem. Így volt ez a totalitarizmus genezise óta. „A cezarizmus nem a néphatalom, hanem az uralkodó személyiség számára teremtett garanciákat. Ez az oka annak, hogy sem az alkotmány, sem a párt szervezeti szabályzata nem részletezi a főtitkár jogait, az állami intézményekhez való viszonyát.”40

Biszku cikkírói-szónoki munkássága jól példázza: többször is megkísérelte feloldani az avantgardista-elitista párthatalom és a formális-közjogi néphatalom relációjában feszülő paradoxonokat. Mostani védekezése hamis, de tagadhatatlanul következetes. „Amikor az állami szervek pártirányításának fokozásáról beszélünk, mégsem azt akarjuk, hogy a pártszervek átvegyék az állami szervek funkcióit”41 – magyarázta a Pártélet 1965. áprilisi számában. „A párt tehát nem közvetlenül vezeti a tömegszervezeteket. Ez azt jelenti, hogy a Központi Bizottságtól lefelé az alapszervezetekig, a párt nem hoz határozatokat, nem ad utasításokat a tömegszervezeteknek. A párt határozatai, útmutatásai a tömegszervezetekben dolgozó kommunistákra kötelezőek. A tömegszervezetekben dolgozó kommunisták politikai munkával, meggyőzéssel nyerik meg a pártonkívülieket a párt politikájának végrehajtásához”42 – fejtegette mindezt árnyaltabban a Politikai Akadémián mondott 1963. májusi beszédében. Vagyis az állampárt a közintézményi szervezetet nem utasíthatja, de ott dolgozó tagjait igen. „Az állami és tömegszervezetek vezetőségeiben a párttagok többségben vannak, helyenként ez az arány 80-90 százalékos”43 – adott számot ’66 őszén Biszku az MSZMP IX. kongresszusának. Ugyanakkor a pártállam a valódi, az „Új osztályban” találóan leírt arcát igyekezett elkonspirálni a tömegek felé. Folyamatos kísérletek történtek annak bizonyítására: a pártfunkciót leszámítva pártonkívüli is betölthet akármilyen magas tisztséget. De maga Biszku volt kénytelen nem egy ízben szóvá tenni, hogy ez a valóságban nincs így. „Ennek az az oka, hogy bizalmatlanság van a pártonkívüliekkel szemben, elvileg nem értik, nem is alkalmazták a gyárakban, a termelőszövetkezetekben és máshol sem következetesen a Központi Bizottságnak ezt az elvét”44 – mondta például 1961 nyarán. Alig négy évvel később viszont már úgy vélte, a KB „érvényt szerzett annak a lenini elvnek, hogy minden gazdasági, állami és társadalmi funkciót – pártfunkciót kivéve – pártonkívüliek is betölthetnek”.45 A valóságban ez nem történt meg. Bár a lakosság kilenctizede pártonkívüli volt, „funkcióarányuk” fordítottan aránylott a ranglétra emelkedéséhez. Maga Biszku jelentette ki, hogy a lakosság néhány százaléknyi populációját alkotó MSZMP-tagság minden vezető testületben többséget birtokolt. Ez így is maradt a rendszerváltozás előszobájáig. „1983-ban a káderbürokrácia 84,4%-a volt tagja az MSZMP-nek.”46 (Eme arány a BM-nél 98,3, a HM-vezetésben 90, 6 százalékos.) A KB ún. hatásköri listáin szereplő 979 fő 97,3 százaléka párttag volt 1983-ban. „Ez a tény cáfolja annak a politikai alapelvnek az érvényesülését, miszerint Magyarországon egy pártonkívüli a pártfunkciót kivéve minden más tisztséget betölthet. A hierarchia csúcsára csak párttagként lehetett eljutni, s ez ismét aláhúzza azt a tényt, hogy a vezetővé válás egyik feltétele nálunk a pártba való belépés volt.”47

Valószínű, hogy Biszku is tudta: egy olyan totalitárius (majd autokrata) rezsimet képvisel, mely a népet gyerekként kezeli, nem tartja érettnek a hatalomgyakorlásra. Pártja a hatalmat a többségi akarattal szemben ragadta magához, illetve restaurálta. „Az ellenforradalom utáni első időszakban nemegyszer a helytelen tömeghangulattal is szembe kellett szállnunk… A tömegek viszonylag rövid idő alatt meg­értették és elfogadták a párt határozott, ingadozásmentes fellépését… Saját tapasztalatuk alapján győződtek meg arról, hogy az egyetlen helyes út számukra a párt következetes, elvi alapokon nyugvó politikája.”48 Néphatalom és párturalom egymást kizáró rendezőelveit Biszku (és a többi csúcsfunkcionárius) a „demokratizmus” gumifogalmával próbálta összebékíteni. A kifejezést Biszku sokszor használja, anélkül hogy lényegileg definiálná. „Támogatni kell azokat a nyughatatlan embereket, akik meg akarják változtatni a helyzetet. Nem szabad hagyni, hogy letorkolják, elnyomják őket, hogy az ügy a kényelemszeretők, a bürokraták befolyása következtében megrekedjen”49 – bátorított. A szocialista demokratizmust ecsetelő 1967. januári országházi beszédében teszi szóvá a parlament tagjainak munká­jával összefüggésben, hogy gyakran „a közérdekből eljáró képviselő nem kap megfelelő választ, ezt a fellépését egyes tisztviselők éppen úgy kezelik, mint egyet a sok közül. Máskor olyan ügyekkel, amelyekkel a miniszternek sze­­mélyesen kéne foglalkoznia, szerény beosztású és hatáskörű előadók bí­belődnek.”50 Biszkunál itt szintén meg­nyilvánul a jellegzetes duális tudat. Hogy pontosan átlátja: a hivatalnokok azért bánnak lesajnálóan, magas lóról a bábparlament tagjaival, mert tisztában vannak azzal, hogy csak díszlet- és kirakatfunkciót töltenek be. S épp azt akarják, hogy a képviselők is tudják, hol a helyük. De mégis kegyes gesztushazugságot gyakorol. Ennek jegyében állt ki 1969–72 között többször is a „demokráciaszimuláló” többes képviselőjelölés mellett.

A demokrácia és diktatúra Biszku politikaelméleti hitvallásában egymást nem kizáró, hanem feltételező gyűjtőfogalmak voltak. „A szocialista állam esetében a kettő dialektikus egységet képez… A szocialista demokrácia nem a proletárdiktatúra ellen irányul, nem azt hivatott felváltani. A diktatúra és demokrácia egységét bizonyítja, hogy a mi viszonyaink között maga a párt, az állam s annak központi szervei a fő kezdeményezői és segítői a szocialista demokrácia kibontakozásának.”51 A biszkui rendszerteória szerint csak osztálydiktatúra és osztálydemokrácia van, általános szabadság nincs. Persze ez nem az ő ideológiai leleménye. „A kritika szabadsága szép dolog, de miután már valamennyien aláírtuk, nem árt a kritika tartalmával is foglalkozni. Ha a kritika szabadsága a kapitalizmus védelmének szabadságát jelenti, akkor eltiporjuk ezt a szabadságot”52 – idézi Lenin 1920-as kijelentését egy, a rendszer ellenzékfelfogását bemutató párthű munka. A szocializmus „természeténél fogva demokratikus (persze nem a szocializmus ellenségei számára)”53 – figyelmeztet Lenin nyomán Biszku. „Mi őszintén megmondjuk, hogy nálunk nincs és nem is lesz »teljes szabadság«… Nem adunk és nem adhatunk fórumot az ellenséges nézeteknek és elméleteknek.”54 Ebben végig hű maradt ahhoz, amit miniszteri kinevezése után, 1957-ben mondott. „Mint ahogy az imperializmus országaiban osztálydemokrácia van, a kizsákmányolók demokráciája és a kizsákmányoltak vad, terrorisztikus elnyomása, úgy természetesen nálunk sem lehet általában vett demokráciáról beszélni.”55 A rezsim legitimációs fikciójához hozzátartozott, hogy a nép „érdekeit” megjelenítő hatalom a valóságban is élvezi a nép támogatását. A nép érdekeit megtestesítő Párt a diktatúrát a néphatalom ellenségeivel szemben, azok rovására kénytelen fönntartani. Ezért kellett csökönyösen ragaszkodniuk a legalitás külső formáihoz.

Biszku világában a „Horthy-fasizmus” terrorja negyedszázadon át biztosította az osztályellenség uralmát. S fordítva: 1956-ban a Petőfi Kör, az Irodalmi Újság tolerálása, Nagy Imre rehabili­tálása ellenforradalomhoz vezetett. (1989–90-ben a pártállami fundamentalisták újabb érvhez jutnak: a glasznoszty, a reformkörök, az ellenforradalmárok újratemetése nem megújította, hanem sírba vitte a rezsimet.) „Még azok is, akik ellenezték a párt álláspontját, többre becsülték az elvi, politikai szilárdságot, mint a meghunyászkodást vagy ingadozást”56 – mondta még 1972-ben.

Kádárt leváltani nem kell félnetek…

Ami nem jelentette, hogy ne akarta volna a külső ellensúlyok hiányának problémáját sajátosan felvetni, illetve orvosolni. „Gyakran felvetik, hogy az egypártrendszer körülményei között vannak-e intézményes garanciák társadalmi életünk demokratizmusának folyamatos fejlődésére, a törvénysértések, a hatalommal való visszaélés megakadályozására”57 – ismeri el 1969-ben. „Az egypártrendszer viszonyai között a pártnak egyidejűleg önmaga bírálójának, megújítójának, úgymond: »ellenzékének« szerepét is vállalnia kell, ami nem könnyű, de elkerülhetetlen feladat”58 – ajánl receptet rá ugyanakkor a belső ellensúly képében. „Pártunk tehát olyan kormányzópárt, amelynek a kritika funkcióját is magára kell vállalnia”59 – veti fel újra az MSZMP X. kongresszusán mondott felszólalásában. Sőt, ennél tovább megy. „A tapasztalatok is azt bizonyítják, hogy az a jól dolgozó vezető, aki mellett hasonló képességű, alkalmasság dolgában egyenrangú vezetők nevelődnek. Talán első hallásra furcsa, mégis igaz, hogy azok a vezetők dolgoznak igazán eredményesen, akik megteremtik önmaguk pótolhatóságának feltételeit… Minden vezetőnek gondoskodnia kell arról, hogy bármi történjék is vele, a munka zökkenő nélkül tovább folyjék tovább. A szocialista építőmunka egyetlen területének sorsa sem függhet egyetlen ember előléptetésétől, leváltásától”60 – fejti ki Biszku. Aki tesz is róla, hogy mindkét javaslata holt elméletből valós gyakorlat legyen. Másfél évvel később Kádár benyújtja a KB-nek lemondási szándékát, továbbá informális alakot ölt a „munkásellenzék”. Biszku kongresszusi szófordulatai az apparátusi bikkfanyelv ismeretében csaknem trónköveteléssel érnek fel. Ugyanis negatív hősünk 1970 körül elszánta magát az új gazdasági mechanizmus teljes felszámolására.

„[A] reform bukását nem külső tényezők (a szovjet nyomás), hanem alap­vetően belső okok idézték elő. A közvélekedés Kádár és Brezsnyev 1972. februári zavidovói találkozójára datálja a mechanizmus tetszhalálát. Valójában az már 1970–71 körül elvérzett. Oka pedig a kádári életszínvonal-politikát a reform mellékhatásaitól, így az inflá­ciótól, a jövedelemdifferenciálódástól féltő berzenkedés volt. Az előadó úgy vélte, a korabeli vezetés mottója úgy hangzott »legyen piac, de ne fájjon«, ami nyilvánvalóan lehetetlen kívánság volt”61 – véleményezte a reformkóma okait Honvári János gazdaságtörténész. Kádárnak mindig is volt pártbeli balos ellenzéke. 1956–57 fordulóján Révai József (aki az MSZMP KB-ba is bekerült) és más levitézlett/kikopott sztálinisták, a téeszesítés ütemét lassúnak vélő, 1960-ban leváltott, majd a pártból is kizárt Dögei Imre agrárminiszter, az 1961-es balos operettpuccs részesei, továbbá Kiss Károly és Marosán György, akik az 1962. augusztusi KB-ülés után kikerültek a Politikai Bizottságból (előbbit visszahívták, utóbbi lemondott), a Hruscsov bukása után aktivizálódó szektások és maoisták. De ők nem Kádár teremtményei voltak. Biszku viszont már ’56 előtt jó tagtársi-baráti nexusban volt Kádárral, a kor- és rangkülönbség okán egyfajta mentor-famulus relációban. Mondhatni: Biszku ortodox kádárista volt, aki a ’70-es évek elején úgy gondolta: Jézus kezd átmenni Júdásba. Az 1970–71 folyamán befékezett reformnak a végső döfést az 1972. novemberi KB-plénum adta meg. Biszku (valamint a SZOT-főtitkár Gáspár Sándor, a nemzetközi KB-titkár Komócsin Zoltán, az ifjúságpolitikáért felelős Pullai Árpád) megelégelte az „újkulák” téeszburzsoáziának, az agrártechnokráciának, a maszekoknak tett engedményeket. Biszku 1957 óta következetesen hangsúlyozta: „A proletár­diktatúra időszakában törvény, hogy a munkásosztály nem osztja meg hatalmát egyetlen más osztállyal, tehát a parasztsággal sem. A parasztsággal való szövetségünknek megfelelően, és e szövetség erősítése érdekében ugyanakkor bevonjuk a parasztságot az államvezetésbe, a hadsereg, a rendőrség tisztikarába, az államapparátusba. Ez azonban nem jelenti a hatalom megosztását. A proletárdiktatúra irányító ereje, a munkásosztály forradalmi pártja biztosítja, hogy a proletárdiktatúra egész rendszere a munkásosztály ha­talmát szolgálja”62 – mondta belügy­miniszteri kinevezésekor. Úgy látta (nem is alaptalanul): a tsz-melléküzemágak, gazdasági munkaközösségek, a fusi és háztáji eluralkodása a „gulyáskapitalizmus” csíráit ültetik el.

Kádár – hogy pozícióját őrizhesse – 1972 tavaszán paktumra kényszerült az ortodox kádáristákkal a reformkádáristák ellenében. Biszku pártfőtitkári ambícióinak (ha voltak) a szárnytörését pont ez a győzelem okozta. Moszkva egy, reformok mellett Dubcˇek módjára harcoló Kádárt leváltott volna, de egy reformokat feladó Kádárt nem. Igazából Biszkut nem lehet mechanikusan a reformpárti vagy reformellenes skatulyákba rakni. Ugyanis a diktatúra egyik legkövetkezetesebb híveként másként értelmezte a reform, engedmény, gesztus fogalmát, mint mi (vagy akár hozzá képest „liberális” elvtársai). Ő taktikai, időnyerési kitérőként fogta fel azokat. Ezért nem támogatta, hogy – miként a balosok javasolták – rögtön a forradalom leverése után kezdjenek neki a szövetkezetesítésnek. S ugyanoly indokkal pártolta egy darabig az új gazdasági mechanizmust, akár Lenin a NEP-et. „Visszavonultunk az államkapitalizmushoz. De mértékkel vonultunk vissza… Minél öntudatosabban, minél összetartóbban, minél kevesebb előítélettel hajtjuk végre ezt a szükséges visszavonulást, annál hamarabb lehet majd megállítani, annál biztosabban, gyorsabban és lendületesebben fogunk aztán győzelmesen előrenyomulni.”63 Biszku – híven Leninhez – Aczéllal, Fehérrel, Fockkal, Nyerssel szemben nem a szocializmus fejlődésének, hanem preventív visszavonulásának tekintette a reformot. S 1972-ben eldöntötte: ideje újra offenzívába átmenni. Ha lehet, Kádárral együtt, de, ha kell, Kádár nélkül is. A reform időlegesen elbukott, de Biszku várakozásai mégsem teljesültek. Az olajárrobbanás tett rájuk végleges pontot. Hiába sikerült korlátoznia a belső osztályellenséget, a reform alternatívájaként, a cserearányromlás folyományaként bevállalt nyugati hitelek a külső osztályellenségtől tették részben függővé a diktatúrát.

Ez középtávon megpecsételte Biszku párton belüli sorsát is. Azok a módszerek, melyekkel hatalmának csúcsán – a jó zsaru Aczél melletti zord rendőrként – kitűnően operált, a ’70-es évek derekától egyre inkább szalonképtelenek lettek. Biszku hamarosan érezhette: győzelmük pirruszi volt. Mikor 1973 januárjában kinevezték a KB Testnevelési és Sportbizottságának elnökévé, már nemcsak a reform, de ő is kényszerpályán mozgott. Biszku mindenesetre a sportéletben is letette a névjegyét. Regnálása alatt lett MLSZ-elnök Kutas István. „Amit akkor csak suttogva lehetett kimondani, de amit ma már nyilvánosan tudhat bárki: Kutas István – Biszku Béla embere volt, ő találta ki”64 – írja Végh Antal a mexikói fociblama utáni kötetében. Mely arra is jó bizonyíték, hogy a ’80-as években már itt-ott lehetett szidni Biszkut. „Alvezéreit időnként lecserélte, de elég kesztyűs kézzel ahhoz, hogy ne keltsen részvétet az amúgy sem túl rokonszenves figurák iránt”65 – mutat rá találóan Kádárnál egy analitikus látlelet. Igen furcsa egyéb­iránt, hogy miért kárhoztatja Kutast (és rajta keresztül Biszkut) Végh. Amiatt, hogy „ő vezette be a magyar labdarúgás történetében a követelményrendszert. Megszégyenítve ezáltal a labdarúgóedzők, a játékosok nagy többségét is, nyilván, hiszen a kötelező feladatok teljesítés-ellenőrzése azt tételezi fel, hogy a szakember nem ért ahhoz, amit csinál, hiszen nincs rábízva semmi, a játékos meg születetten gonosz, csaló, akiből ki lehet verni valamit, de kihozni nem.”66 Pedig Biszku és Kutas épp a nyugati focikluboknál ismert minőségbiztosítást és teljesítménykontrollt szándékoztak „keleti módon” bevezetni.

Biszku egyre korszerűtlenebbnek érezhette magát a ’70-es évek második felében, mikor a hithű kádáristákat karrierkádáristák váltották. ’78-ban Kutas is a patrónusával együtt bukott. Ma már kideríthetetlen, pontosan milyen lett volna, amennyiben a Kádár-korszakot 1972-től Biszku-korszak követi. Ha már analógiákat keresünk, azt mondhatni: ő egy Andropov-karakterű pártember volt. Miként a pártfőtitkárrá előlépő szovjet KGB-főnök megpróbálta 1982–84 között rendőrállami eszköztárral felszámolni a brezsnyevi korrupciót, úgy erre itthon valószínűleg Biszku is kísérletet tett volna. A jobbos vulgárhistóriai demagógia szerint minden komcsi korrupt, a komcsik legfőbb bűne a korrupció. Egyik sem igaz. Biszku – Kádárhoz hasonlóan – puritán ember volt. De míg tanítómestere kényszerűen, politikai okokból eltűrte a panamázást, Biszku első emberként valószínűleg sajátos „zsarupedagógiával” fellépett volna ellene. Rendíthetetlen szovjetbarát volt, Kádár mellett ő is vallotta: „szovjetellenes kommunizmus nincs, nem volt és nem is lehetséges”.67 Semmiféle meghasonlást nem okozott benne, hogy a rendszerét nem organikus diktatúraevolúció, hanem idegen megszállás hozta létre. A szovjet „rendszerimport” neki kedvező tényező volt, ami csak felgyorsította azt, amit a történelem vastörvényei előbb-utóbb úgyis elhoztak volna.

Biszku szovjetpárti volt, de a brezsnyevi pangás, a feudálkapitalista jegyeket mutató nepotista „vörös arisztokrácia”, az informális szociometriai hálóba összeálló korrup­ciómátrix aligha tetszhetett neki. Ahogy a „zsírosparaszt” téesz-kiskirályoktól, a fusizó maszekvilágtól, a gyárból és állami gazdaságból kilopott dolgokra alapozódó „második gazdaság” feketepiacától is undorodott. Partnerként jobban megfelelt neki a puritán, könyörtelen rendőr-hírszerző Andropov, mint a szibarita-hedonista Brezsnyev. A pártvonalon őalá rendelt Benkei András belügyminisztert, Kádár udvaroncát, aki 17 éven át vezette a tárcát, nyilván megvetette, de legalábbis rideg ellenszenvvel figyelte. Bár annak nyílt hangoztatásában a pártfegyelem gátolta. Hatásköri csatáikat végül a Kádár-udvaronc Benkei nyerte. (A Benkei minisztersége alatt rendőrkörökben elharapózó úrhatnám dzsentritempóról, alkoholizmusról, inkompetenciáról, összefonódásokról részletesen ír Hudy Zoltán már hivatkozott könyve.68) Biszku ereje a rezsim puhulásával egyenes arányban gyöngült. A reform- és/vagy karrierkádáristák legnagyobb adu ásza a félelemfaktor volt. A keménykedni akaró pártmunkásokat ’56-tal ijesztgették: ha túlzottan nagyot csavarunk a présen, a nép újra fellógat bennünket! A másként gondolkodókat, a renitenseket (őrajtuk keresztül a passzívan zúgolódó lakosságot) pedig azzal: ne ugráljatok túl sokat, mert visszajön, a csúcsra kerül Rákosi/Marosán/Komócsin/Biszku! Ez volt az igazi kétfrontos taktika, amivel szemben Biszku eszköztelen volt. A gulyásszocializmust elsősorban nem Benkei operett-rendőrsége tartotta a víz fölött, hanem a rubelalapú földgáz és a dolláralapú hitel. A népet már nem terrorral nevelték, hanem szimplán lefizették. Azt gondolnánk, rendőrállamban a titkosszolgálat a párt kedvence, amely mindenből a legjobbat és legelőször kap. Hát nem. Mikor a ’60-as évek elején bejöttek az URH-rádiók, a bűnügyieknek jutott, az állambiztonságiaknak nem.69 Végvári József írja memoárinterjú-kötetében, hogy mikor az elhárítás egyik rejtek­laká­sá­ban tönkrement a kávéfőző, legalább tíz alkalommal nem tudta az oda invitált ügynököket megkínálni, végül saját zsebre kellett újat vennie.70 A hiánygazdaság a rendszer védőit is sújtotta. (Más kérdés, hogy ezt a hiányt ama szisztéma idézte elő, melyet hűen oltalmaztak.)

Biszku 1978 áprilisában kényszerűen visszavonult. Egykedvű hallgatását azóta csak a ritka nyilatkozatai törték meg. Nem szomjazta sem az uralkodást, sem a vagyont, sem a közszereplést. A memoárköteteit zsinórban publikáló, a Thürmer-féle MSZMP-ben is nyüzsgő, szószátyár Marosánnal szemben ő némasági fogadalmat tett, amit csak egyik-másik dokumentumfilmes unszolására szegett nagy ritkán meg. A hatalom számára nem cél volt, hanem eszköz egy ordas eszme szolgálatában. Kétségtelenül bűnös. Még saját rezsimje jogrendje alapján is. Formailag, papíron a ’49-es sztálini alkotmány, s az elfogadása után született törvények is garantálták az állampolgári jogokat, tiltották a jogtalan fegyverhasználatot, a kényszervallatást, az elfogult bírás­kodást, biztosították pl. a gyülekezési szabadságot. 1954-ben mind a Szovjet­­unió, mind Magyarország csatlakozott az 1949-es Genfi Konvencióhoz. A szov­jetek november 4-i bejövetele utáni bé­kés demonstrációk tűzfegyverrel, fizi­kai erőszakkal való szétverése, a „rendcsinálás” (és az utána zajló téeszesítő kampány) során elkövetett atrocitások, a vizsgálati fogságban, a börtönökben mindennapos kegyetlenkedések, a határ felé menekülő civil, fegyvertelen disszidensek meggyilkolása, a levéltitok és a magánszféra önkényes (ügyészi-bírói felhatalmazás nélküli) megsértése, a vádbizonyítékok törvénytelen lefoglalása az akkori jog szerint is bűncselekmény volt. Még az sem állítható, hogy a rendszer a maga törvényeit betartotta volna. Biszku csak valamiféle „proletárerkölcsre” hivatkozhat, melynek jegyében átlépte a polgári jogból vett formális törvénypasszusokat. Nekünk ez kacaj tárgya, számunkra ő gyilkos, és slussz. Biszku tetteit a hit vezette, de a hit ilyen megnyilvánulásait a laikus-pluralista közhatalomnak büntetnie kell. Tiltania, üldöznie. Mindez azonban nem ment fel azon intellektuális kötelmeink alól, hogy próbáljunk meg az ő fejével gondolkodni. Ugyanannyira, amennyire nem próbál ő a miénkkel.

Jegyzetek

1          Papp László Tamás: Cölöpök békaperspektívából. Beszélő, 2007 július–augusztus.

2          Révész Sándor: Öreg bolsi, öreg trükk. Népszabadság, 2010. június 17.

3          Borókai Gábor: Márait ajánlva. Heti Válasz, 2010. augusztus 17.

4          http://server2001.rev.hu/oha/oha_display_biography.asp?id=1818&idx=&lang=

5          Biszku Béla: A párt és az állam a nép szolgálatában. Kossuth Könyvkiadó, 1972. (Továbbiakban: Biszku 1972.)

6          Uo. 7. o.

7          Uo. 96. o.

8          Uo. 51. o.

9          Uo. 50–51. o.

10        Uo. 190. o.

11        Uo. 225. o.

12        Uo. 86. o.

13        Marosán György: Nincs visszaút. Emlékeim az 1948-1956-os évekből. ELTE ÁJTK Politikatudományi Tanszékcsoport, Budapest, 1988, 94. o.

14        Ungváry Krisztián – Tabajdi Gábor: Elhallgatott múlt. A pártállam és a belügy. A politikai rendőrség működése Magyarországon 1956–1990. 1956-os Intézet–Corvina, 2008, 99. o. (Továbbiakban: Ungváry–Tabajdi 2008.)

15        Marosán György: Fel kellett állnom. Hírlapkiadó Vállalat, 1989, 47. o. (Továbbiakban: Marosán 1989/II.)

16        Marosán György: A tanúk még élnek. Hírlapkiadó Vállalat, 1989, 57. o.

17        Szücs Miklós: Ezredes voltam 1956-ban a vezérkarnál. Szabad Tér Kiadó, 1989, 71. o. (Továbbiakban: Szücs 1989.)

18        Uo. 73. o.

19        El nem égetett dokumentumok I. Szerkesztette: Koltay Gábor – Bródy Péter. Szabad Tér Kiadó, 1990, 34–41. o.

20        Biszku 1972, 12. o.

21        Uo. 9. o.

22        Biszku 1972, 11. o.

23        Uo. 9. o.

24        Uo. 13. o.

25        Uo. 15. o.

26        Uo. 199. o.

27        Kádár János – Végakarat. Hírlapkiadó Vállalat, 1989, 182. o. (Továbbiakban: Kádár 1989.)

28        Marosán 1989/II., 124–125. o.

29        Kádár 1989, 180–181. o.

30        Moldova György: Kádár János. Első kötet. Urbis Könyvkiadó, Budapest, 2006, 197. o. (Továbbiakban: Moldova 2006/I.)

31        Kádár 1989, 131. o.

32        Vámos Péter: Kína mellettünk? Kínai külügyi iratok Magyarországról, 1956. História–MTA Törnettudományi Intézete, Budapest, 2008, 55. o.

33        http://www.rev.hu/sulinet56/online/szerviz/kislex/biograf/dudas.htm

34        Kádár 1989, 182. o.

35        http://hvg.hu/Tudomany/20100804_biszku_bela_belugyminiszter_cafol

36 L. Rainer M. János, Gál Éva, Litván György, Hegedűs B. András (szerk.): A Jelcin-dosszié. Szovjet dokumentumok 1956-ról. 1956-os Intézet – Századvég Kiadó, Budapest, 1993, 196. o.

37        http://www.xxszazadintezet.hu/rendezvenyek/mit_kezdjunk_vele_kadar_janos/horvath_miklos_eloadasa.html

38        Dmitrij Volkogonov: Győzelem és tragédia. Sztálin politikai arcképe. Zrínyi Kiadó, 1990, 139. o. (Továbbiakban: Volkogonov 1990.)

39        Hudy Zoltán: Pártrendőrség. Interart Stúdió, Budapest, 1990, 32–33. o. (Továbbiakban: Hudy 1990.)

40        Volkogonov 1990, 179. o.

41        Biszku 1972, 108. o.

42        Uo. 61. o.

43        Uo. 126. o.

44        Uo. 53. o.

45        Uo. 110. o.

46        Vida István: Az állami-politikai vezető réteg összetétele az 1980-as évek elején. Előadások a Történettudományi Intézetben/18. MTA TTI, Budapest, 1992, 17. o.

47        Uo. 19. o.

48        Biszku 1972, 207. o.

49        Biszku 1972, 69. o.

50        Uo. 135. o.

51        Uo. 261. o.

52        Bede Rita – H. Varró Rózsa: Korunk ellenforradalmairól. Kossuth Könyvkiadó, 1983, 122. o.

53        Biszku 1972, 162. o.

54        Uo. 191–192. o.

55        Uo. 11. o.

56        Biszku 1972, 207. o.

57        Uo. 198. o.

58        Uo. 197. o.

59        Uo. 251. o.

60        Uo. 253–254. o.

61        http://hvg.hu/velemeny/20080502_1968_mechanizmus_/2

62        Biszku 1972, 10. o.

63        Lenin Művei. Szikra Kiadás, 1953, 101–102. o. Közli: Szilágyi Ákos (szerk.): Befejezetlen forradalom. Szabad Tér Kiadó, 1987, 54–55. o.

64        Végh Antal: Gyógyít(6)atlan? Lapkiadó Vállalat – Ország-Világ szerkesztősége, 1986, 31. o. (Továbbiakban: Végh 1986.)

65        Hegyi Gyula: A baloldaliság öröme. Kossuth Könyvkiadó, 1993, 88. o.

66        Végh 1986, 32. o.

67        Biszku 1972, 168. o.

68        Hudy 1990.

69        Ungváry–Tabajdi 2008, 102. o.

70        Havas Henrik – Végvári József: A cég árulója. Szféra Kulturális Szolgáltató Kft., 1990, 47. o.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon