Neményi László

Nyomtatóbarát változat

Gyurcsány Ferenc a májusi kormányátalakítás kapcsán robbant be a politikai élet előterébe. Nem mondhatjuk azt, hogy kinevezése katapultálta oda, hiszen az ifjúsági és sportminiszteri pozíció messze nem olyan fontos, hogy indokolta volna azt a publicitást, amelyben azonnal része lett, mihelyst neve felbukkant az új miniszterek listáján. De Gyurcsány és médiasegítői a kinevezést dobbantónak használták egy olyan marketingkampány elindításához, amilyennel az új, a fogat minden eddiginél jobban fehérítő fogpasztamárkákat is bevezetik a piacra. Medgyessy Péter a szélesebb közvélemény számára addig ismeretlen stratégiai tanácsadója, egy jelentéktelen tárca újdonsült tulajdonosa egy csapásra nagy szocialista reménységként, a haza új bölcseként, sokra hivatott és nagyra törő államférfiként lépett a színre.

Önmagában nem volt ezzel semmi baj. Ha kritikusabb elmék – mindig a célközönség törpe minoritása – óhatatlanul nevetségesnek találják is, a politikai marketing elvei miben sem különböznek a piaci marketing elveitől. Mind a piaci, mind a politikai marketingkampányokat figyelemfelkeltő Big Banggel kell kezdeni, majd unalomig ismételt rövid üzenetekkel kell szaturálni a célközönséget, hogy rögzüljön a kívánt imázs az eladandó miniszterről vagy szárnyas betétről.

Érdekes lett volna megfigyelni, hogy hosszú távon miként reagált volna a javarészt alighanem önjelölt Gyurcsány agresszív önreklámozására a legpártszerűbben működő magyar párt – amelyben frakciók és érdekcsoportok vannak, na meg formális és informális procedúrák a befolyás és a pozíciók elosztására – ha a marketingstratégia a tervek szerint halad. De ha nem feltételezzük, hogy amit látunk, az az ifjúsági és sportminiszter pártbeli ellenfeleinek műve, hogy a Fidesz és az ellenzéki sajtó ezek gyanútlan vagy készséges eszköze, akkor ezt nem fogjuk megtudni. Alig hívta fel ugyanis Gyurcsány Ferenc magára a figyelmet, máris homok került a marketing-fogaskerekekbe. Rengeteg homok. Gyurcsány hónapok óta nem tud lekerülni az újságok címlapjairól, de nem ő szaturálja a célközönséget rá nézve hízelgő üzenetekkel, hanem az ellenzék – kínos és fatálisan egy irányba mutató információk tömkelegével.

Lehet azon spekulálni, hogy túl lehetett volna-e élni nagyobb károsodás nélkül ezeknek az információknak a nyilvánosságra kerülését. A New York Times egy néhány héttel ezelőtti cikkéhez, amelyben Bush Irak-politikáját píár problémaként tárgyalta, megkérdezett egy Donny Deutsch nevű reklámszakembert a teendőkről. Deutsch úr szerint a jó marketing a teljes őszinteséggel kezdődik: „Ha egy kocsinak a múltban az volt a problémája, hogy gyakran felborult, kendőzetlenül kell róla beszélni. Az amerikai közvélemény ad második és harmadik esélyt is.” Lehet, hogy bizonyos esetekben a magyar is adna. Lehet, hogy ha Gyurcsány Ferenc azonnal, önként és kendőzetlenül mesél el ezt-azt meggazdagodása kevésbé lenyűgöző aspektusairól, akkor korlátozható lett volna az a kár, amelyet az erről megjelent információk ambícióinak okoztak.

De van ennél fontosabb kérdés is, mégpedig az, hogy jó lenne-e az országnak, ha Gyurcsány Ferencnek sikerül megvalósítania politikai ambícióit. E sorok írója azt tartaná üdvösnek, ha ez az ellenzék ezzel a retorikával és ezzel a demokrácia-felfogással nem nyerne választást – bármennyire is jótékonynak tartja egyébként a parlamenti váltógazdálkodással járó négyévenkénti szellőztetést. Ebből következik, hogy az ember sikert kíván a kormányzó koalíciónak, szükségszerűen a koalíció jóval nagyobbik pártjának is, a megfelelő frontemberek megtalálásában is. Gyurcsány Ferenc képességes embernek látszik, ahogy a Narancs megfogalmazta: „akár több nyelvtanilag helyes mondatot is képes elmondani egymás után”, bizonyára vezetői kvalitásai is vannak, feltehetőleg a nagy, komplex szervezetek működését is jobban átlátja, mint a legtöbb klasszika-filológus. Mégsem volt jó választás már miniszternek sem. Mert annak a pártnak a demokrácia-felfogása és közéleti moralitása is megkérdőjelezhető, amelybe Gyurcsány Ferenc a maga vagyonosodási sagájával frontemberként, szimbolikus figuraként belefér.

Nincs értelme itt az „ügyeket” (Balatonöszöd, Szemes, parlamenti klub, Paks) rekapitulálni. A részletekről nyilván lehet vitatkozni is, de a részletekből kibontakozó összkép nemigen vitatható: Gyurcsány Ferenc sok-sok morális és jogi skrupuluson túltéve magát, politikai és családi kapcsolati tőkéjét parádés árfolyamon konvertálva tett szert a magyar viszonyok között mesésnek tekinthető vagyonra. Való igaz, Gyurcsány nem kivételes fekete bárány: a privatizáció kedvezményezettjeinek többségéről, esetleg túlnyomó többségéről, elmondható ugyanez. Az is igaz, hogy a privatizáció törvényi háttere, lebonyolítása módja eleve olyan volt, hogy a „lenyúlás”, a korrupció bele volt kódolva. Azt sem vonom kétségbe, hogy a privatizációra szükség volt, hogy nehéz lett volna lényegesen becsületesebben levezényelni, és hogy a privatizációs trükkök által az államnak okozott veszteség gyakran csak imaginárius volt, hiszen privatizáció nélkül a vagyontárgy nullára amortizálódott volna. Abban is van valami, hogy bármennyire tisztátalan módon és érdemtelenül is jutott valaki vagyonhoz, a piac végső soron igazságot szolgáltat: aki nem tudja működtetni a tőkét, az elveszíti. Az az érv is ül, hogy „ezt akartuk”: azok, akik a piacgazdasági átalakulást támogatták, támogatták a privatizációt is, noha sejtették vagy tudván tudták, hogy ami folyik, az nem a serdületlen ifjúság erkölcsi épülését elősegítő kalandtúra. Végül pedig a tulajdonviszonyok és a gazdaság stabilitásának követelménye, de talán még a jogérzék sem teszi lehetővé, hogy bárki a privatizációs ügyletek felülvizsgálatáról vizionáljon. Ha bűncselekmények történtek a privatizáció során, ezek elévültek. A privatizáció kedvezményezettjei legitim tulajdonosok, akiknek jár a jogállam védelme.

De mindebből nem vonható le az a következtetés, hogy „utólag” nincs okunk és jogunk finnyáskodni. Nem következik, hogy kötelességünk erkölcsi felmentést adni a legszemérmetlenebb umbuldákra is. Egy dolog, hogy a rendszerváltás utáni magyar kormányok – gondatlanul, cinkosan vagy más választás híján, pragmatikus megfontolásokból – lehetővé tették kellően jó kapcsolatokkal rendelkező és az átlagosnál jelentősen gátlástalanabb honfitársainknak, hogy az állami tulajdonból kiszolgálják magukat; az pedig egy másik, hogy ezeket a honfitársainkat alkalmasnak tartjuk-e politikusoknak.

Van az élelmességnek egy olyan foka, amelyet a közéletben feltétlenül helyénvaló diszkvalifikáló tényezőnek tekinteni. Ez nem antikapitalizmus, nem is a gazdagokkal szembeni előítélet, ahogy ezt különösen túlzottan élelmes honfitársaink és apologétáik szeretik beállítani. Az Egyesült Államok elég kapitalista ország, ahol a bírvágy széleskörű elfogadottságnak örvend. És mégis: szeptemberben lemondásra kényszerítették H. Carl McCallt, a New York-i részvénytőzsde elnökét. Vétke az volt, hogy szemérmetlenül magas fizetést alkudott ki magának. Pontosabban szerződésében olyan trükkös módon (több száz oldalon) határozta meg javadalmazásának mikéntjét, hogy a tőzsde felügyelő bizottsága – amelyben a legnagyobb amerikai bankok és cégek vezetői ülnek – nem látta át, hogy mennyi pénzt ítéltek meg neki. Az sem mentette meg, hogy a neki járó pénz egy részéről lemondott. Pedig semmilyen törvénytelenséget, szabálytalanságot nem követett el, csak olyan etikátlanságot, amely egy szárnyaló tőzsde esetén talán nem is tűnt volna föl senkinek. De nincs minden rendben azzal, ami önmagában nem bűncselekmény vagy már elévült. Ezért nem maradhatott McCall a tőzsde elnöke. Az pedig egyenesen elképzelhetetlen, hogy választott politikai posztra jelölje bármelyik amerikai párt, szenvedjen bármilyen nagy káderhiányban is.

A privatizáció kedvezményezettjei nem hazafias áldozatot hoztak, amikor magántulajdonba vették a korábbi állami vagyont. Egyes politikusi és újságírói kommentárok szinte azt sugallják, hogy a privatizátorok hátrányosan megkülönböztetett kisebbséget alkotnak, amelyre előítéletesen tekint a képmutató társadalmi környezet. Mint Gömböcre, a prostituáltra, útitársai az azonos című Maupassant-novellában, miután testével áldozatot hozva megmentette őket a porosz katonáktól. Ebből a perspektívából aztán a releváns kérdés nem az, hogy jót tenne-e az a közmorálnak, ha a gyanús körülmények között keletkezett vagyonok tulajdonosai megszállnák a politikai élet vezető pozícióit, hanem az, hogy elég „érett-e” már a magyar társadalom arra, hogy méltányos legyen a privatizáció nagy nyerteseivel, és kitüntesse őket politikai bizalmával. Ez már csak azért is bizarr, mert néhány évvel ezelőtt még maga Gyurcsány sem gondolta, hogy szavazatokat is érdemes lehet számolni, nemcsak pénzt. „Tíz év múlva a világot Magyarországon sem a politikusok fogják irányítani. A politikusok azért vannak, hogy az országban élők érdekeit olyan módon hangolják össze, hogy béke legyen. Kinek lesz akkor nagyobb az érdekérvényesítő képessége? Annak, aki alkalmazottként százezer forintot keres, vagy aki mögött egymilliárd forint van? Nyilván az utóbbinak. (...) Nagyon fontos a pénz! Nem hiszek azoknak, akik morálisan akarják megváltani a világot. Abból előbb-utóbb hazugság lesz, a hazugságból meg zsarnokság. Azokban hiszek, akik azt mondják, én ilyen vagyok, ezek az érdekeim, s ezért viselkedek így” – fejtegette 1996-ban a KÁPÉ című gazdasági hetilapnak.

Azóta persze Gyurcsány továbbfejlődhetett világnézetileg, levetkőzhette a KISZ-titkárba oltott Citizen Kane allűrjeit, vagyis nem biztos, hogy mai ambícióit 1996-os ars poeticája fényében kell értelmezni. Lehet, hogy nem azért fordult a politika felé, mert úgy ítéli meg, hogy a politikusok mégsem vették kellő súllyal figyelembe érdekeit, lehet, hogy ma már ő is morálisan akarja – ha nem is megváltani, de – javítani a világot. De azért látszik, hogy az az intellektuális-morális poggyász, amelyre Gyurcsány vagyonosodása során szert tett, nem illeszthető bele abba az értékrendbe, amelyen a „demokratikus működési keretek” alapulnak.

Pedig a miniszter manapság aggódik a köztársaság „demokratikus működési kereteiért”. Mint a Népszabadságnak kifejtette, a Fidesz nem árnyékkormány, hanem árnyékállam működését segíti és készíti elő, ami fenyegeti a demokratikus jogállami kereteket. Az árnyékállam azt jelenti, hogy egyes közszolgálati intézmények és vezetőik nem a köztársasághoz hűségesek, hanem az őket kinevező kormány mögött álló politikai erőkhöz. Vagyis most azt, hogy az előző kormány által kinevezett főhivatalnokok kötelességszegő módon lojálisak a Fideszhez. „Miután az árnyékállami működés nem illeszthető be a demokratikus működési keretekbe és nyilvánvalóan arra szolgál, hogy megtörje a köztársaság legitim intézményrendszerét, ezzel a politikával nem lehet, nem szabad kompromisszumot kötni. Azaz a kormány és a mögötte álló pártok nem tehetnek mást, mint hogy felveszik a sorozatosan eléjük vetett kesztyűt, és megvívják azt a küzdelmet, amely arról szól, hogy Magyarország demokratikus jogállam vagy demokratikus akaratnyilvánításában korlátozott tekintélyállam lesz.”

Gyurcsány Ferencnek igaza van a diagnózisban, de terápiaajánlata elfogadhatatlan. Bauer Tamás meggyőzően mutatott rá, hogy a Fidesz által közjogi pozíciókba kinevezett személyek erőből való elmozdítása – bármennyire is a Fidesz elvárásainak igyekeznek megfelelni az alkotmányos elvárások helyett – a demokratikus normák megsértése lenne. (Népszabadság, november 5.)

Nem szeretnék könnyelműen kapcsolatot teremteni azok között a viselkedési minták között, amelyeket Gyurcsány privatizáló üzletemberként vélhetőleg internalizált, és mostani javaslata között. A magyar politikai életben a demokratikus normákat sértő megoldások iránti vonzalom meglehetősen elterjedt. De az is kétségtelen, hogy sokan azért látják Gyurcsányban a szocialista reménységet, mert csak olyan frontembernek adnak Orbán ellen esélyt, aki már bizonyította, hogy gátlástalanul célratörő és sikerorientált. Csakhogy ez végső soron annak az amerikai tábornoknak a logikája, aki lerombolta a falut, hogy megmentse. A demokratikus normákat sem igazán kifizetődő rombolásuk révén megmenteni a Fidesztől.

• Idusról idusra