Mink András

Nyomtatóbarát változat

A rákellenes csodaszerek szabályos időközönként, jó két-három évente húznak el a magyar ugar fölött. Úgy tíz évvel ezelőtt a Kovács Ádám-féle Celladam okozott nagy izgalmat és felfordulást, majd jöttek a Béres-cseppek. Az előbbi azóta a feledés homályába veszett, utóbbi pedig megvetette egy gyümölcsöző üzleti vállalkozás alapjait, de az eredeti szer rákellenes hatásáról ma már szó sem esik. A halandó emberek, mindenekelőtt azonban e szörnyű kórban szenvedők és hozzátartozóik ismét csodaszer és remény nélkül maradtak. De nem sokáig.

A varázsvakcina              

Az elmúlt évben futótűzként terjedt a hír, hogy egy Amerikában praktizáló magyar származású orvos feltalálta a rák univerzális ellenszerét. Mint kiderült, a feltaláló, Dr. Csatári János valójában nem most fedezte fel az általa forradalmian újnak nevezett szert: már ifjúkora óta hordozta magában a nagy ötletet: a baromfipestis-vírus vakcinája hatásos ellenszere a ráknak. Az Egyesült Államokban nem túl fényes pályát befutott, már nyugalomba vonult körorvos azonban egyszer sem jutott el odaát addig, hogy az ötletét kipróbálhassa. A fáma azonban rendíthetetlenül tartotta magát, és évtizedekkel ezelőtti csodás gyógyulásokról adott hírt. Úgy látszik, Dr. Csatári Magyarországon egy csapásra révbe ért. Valamikor a tavalyi év első felében bukkant fel Magyarországon, és ősszel már arról adott hírt a sajtó, hogy a szer zöld utat kapott. A BM kórházban megalakult a Csatári Vírus Terápiás Központ, ahol Dr. Fenyvesi Csaba főorvos (a közönség előtt bizonyára ismert ez a név, vívósportunk párbajtőr olimpiai bajnokáról van szó) vezetésével kezdődtek meg a klinikai vizsgálatok. Azóta a baromfipestis-vírus vakcináját már három kórházban is tesztelik, és folynak a tárgyalások arról, hogy az Onkológiai Intézetben is megkezdődjenek a klinikai vizsgálatok. Közben betegek százai állnak sorban, hogy kaphassanak a gyógyulást ígérő szerből. De nem ez volt Dr. Csatári első kirándulása Magyarországon. Öt évvel ezelőtt egyszer már sor került egy klinikaihoz hasonló vizsgálatra az Országos Onkológiai Intézetben. Mielőtt azonban rátérnék e szövevényes történet kezdeteire, elengedhetetlen némi virológiai továbbképzés – csak laikusoknak.

Partra vetett vírusok

A rák kezelése vírusokkal nem igazán eredeti ötlet. A 60-as években már folytak állatkísérletek, amelyek azon a közismert összefüggésen alapultak, hogy a vírus, amely a test valamely sejtjét használja fel arra, hogy önmagát reprodukálja, ennek során el is pusztítja magát a sejtet. Kézenfekvőnek látszott, hogy ha a vírust rávennék, hogy egy rákos sejtet, illetve szövetet válasszon hordozójának, a rákos szövetet pusztíthatná el. A dolog működött – egerekben. Volt azonban a sikernek egy meglehetősen gyakori és szomorú következménye is: mivel a rákos szövet felépítése sokban hasonlít az idegszövetéhez, a vírus az állatok idegrendszerét is megtámadta, és bár a daganatos szövet valóban felszívódott, sok kísérleti állat agyvelőgyulladásban pusztult el. A 90-es években úgy módosították a kísérletet, hogy az állatok immunhiányosak voltak, és a daganatos szövetbe lőtték be a kérdéses vírust, amelyik így csak ott fejthette ki hatását. Az eredmények azonban nagyon gyengék voltak.

Mielőtt bárki is halálos rémületbe esne, sietve előre kell bocsátani: a baromfipestis-vírus vakcinájával kezelt betegeket az agyvelőgyulladás veszélye egyáltalán nem fenyegeti. Az eddigi ismeretek szerint a baromfipestis vírusa az emberi szervezetben egyáltalán nem képes szaporodásra. Éppen ez az a tényező, ami miatt virológus berkekben abszurdnak tartják Csatári doktor hipotézisét. Elképzelése lényegét illetően találgatásokra vagyunk kényszerítve, hiszen a feltaláló a saját intuícióján kívül semmiféle tudományosan koherens elképzeléssel mindeddig nem állt elő. De ha az elképzelés az, hogy a vírus maga pusztítja el a rákos szövetet, erre azért nem kerülhet sor, mert vagy nem szaporodik az emberi testben, vagy ha mégis, azonnal immunválaszt idézne elő, és a szervezet idegen anyagként elpusztítaná – vélik a vírusszakértők. Tehát a vírus egyik esetben sem jutna el a célba, vagyis a rákos szövetig. Az előbbi eset a valószínűbb, hiszen a kérdéses baromfipestis-vakcina vírusát semmilyen formában nem adaptálták az emberi szervezetre, enélkül pedig számára az emberi test olyan, mint a halaknak a szabad levegő.

De elképzelhető egy másik hatásmechanizmus is: eszerint a vakcinában beadott legyengített vírus immunválaszt idéz elő a szervezetben, amelyik azután egy füst alatt a rákos sejteket is elintézi. (Ismeretes, hogy a rák azért alakul ki, mert a szervezet valami miatt elfelejti a hibás sejteket, mint idegen testeket, kiszűrni a szervezetből. A vakcina ily módon a szervezet eszébe juttatja, mit is kell tennie.) Az ötlet már jó 20 évvel ezelőtt felmerült, gazdája egy szintén magyar származású, Kaliforniában élő profeszor, Dr. Sinkovics József volt. Az onkolizálás nevű eljárásának lényege az volt, hogy a betegből kivett daganatos szöveteket vírussal fertőzték meg, majd elölték mind a vírust, mind a daganatszövetet, és vakcinaként juttatták vissza a szervezetbe. A feltételezések szerint vírussal megjelölt rákos sejteket azután az immunrendszer valóban felismerte, és elpusztította volna. A számítás azonban nem vált be. Az onkolizálás olykor sikerre vezetett, olykor viszont egyenesen serkentette a daganatképződést. A feltételezések szerint a végkifejlet számos tényezőtől függ, többek között az egyes ember öröklött transzplantációs antigénjeitől, és persze a daganat fajtájától is. De az eljárás mindenképpen feltételezi a vírus hozzászoktatását a daganatos szövethez. Más daganatos szövetekre, vagy netán más emberekre ugyanaz a szövettenyészet teljesen hatástalan lett volna, mint ahogyan például a himlőoltás sem jó az influenza ellen. A Csatári-féle eljárásban viszont semmiféle hozzászoktatásról, kitenyésztésről és megszelídítésről nincs szó. Már korábban is sokan próbáltak bizonyos emberi vírusokkal más emberi betegségeket gyógyítani, és mindegyik kísérlet eredménytelen volt. Mit várhatunk hát egy olyan állati vírustól, amelyik valószínűleg még csak nem is szaporodik az emberben?

Mire jó egy torokgyulladás?

A szakma többsége sarlatánságnak tarja Csatári elképzelését. Csatári hívei viszont zseniális felfedezésről beszélnek. A vitát a most kezdődő, immáron hivatalosan is jóváhagyott virológiai és klinikai vizsgálatok bizonyára el fogják dönteni. Mi viszont kanyarodjunk vissza a történet kiindulópontjához.

1989, a rendszerváltás hajnala. Csatári János váratlanul felbukkan Magyarországon, feltárul előtte az Onkológiai Intézet szigorú kapuja, és a szert minden különösebb előkészület és megelőző állatkísérletek nélkül, néhány önként vállalkozó betegen tesztelik. Eckhardt Sándor, a magyar onkológia doyenje, az Intézet akkori vezetője ugyan értékelésében nem temeti a szert, de az eredmény nagyjából nulla. Az aktát fektetik, és minden érintett igyekszik fátylat borítani a közjátékra. De vajon hogyan került Dr. Csatári egyszeriben a kapun belülre?

Csatári először 1983-ban fordult a magyar egészségügyi hatóságokhoz azzal a kérelemmel, hogy vakcináját kipróbálhassa. Akkor az Országos Közegészségügyi Intézet ellenállásán megbukott a dolog. 1989-ben azonban zöld utat kapott, a hátsó kerten keresztül. Több körben ellenőrzött pletykákból úgy hírlik, hogy Dr. Csatári az Egyesült Államokban a magyar külképviselet háziorvosaként hívta fel magára az itthoni hatalmasságok figyelmét. A döntő kapcsolat feltehetően a Pénzügyminisztérium egyik vezető munkatársa, Győrffy István volt, aki pénzügyi revízió okán keresett fel akkoriban számos magyar külképviseletet. E feladat végeztével miniszterhelyettesként, majd államtitkári rangban került át a Csehák Judit vezette Szociális és Egészségügyi Minisztériumba, ahol az új egészségügyi rendszer pénzügyi alapjainak kidolgozását bízták rá. (A rendszerváltás óta a Leumi Bank vezérigazgatójaként tevékenykedik.) Csatári doktort tehát már jó ismerősként fogadták az Országos Onkológián, a kísérlet azonban gyorsan feledésbe merült. 1994 nyarán Dr. Csatári ismét hazalátogatott. Ezúttal maga Csehák Judit állt az ügy mellé. De az engedélyezési eljárás, ami alapján az újból beindult kísérletek folynak, továbbra is kissé homályos.

Az utólagos engedély kényszere

A lassan összeálló mozaikokból az rajzolódik ki, hogy a klinikai kísérletekre vonatkozó nagyon szigorú előírásokat már 1989-ben is jórészt megkerülték. Ez azzal volt indokolható, hogy a baromfipestis vírusa az emberi szervezetre ártalmatlan, még soha baromfigondozó nem kapta el a betegséget. Az előfordult ugyan régebben, hogy néhány csirkegondozó, feltehetően a vírustól enyhe kötőhártya-gyulladást kapott, de a legyengített vírust tartalmazó vakcina esetében még ez sem fordult soha elő. Tehát, mondhatták akkoriban, ártani biztosan nem árt. (Mint utaltunk rá, vírusról lévén szó, ez esetben viszont kérdés, mitől használna bármit is. A két állítás logikailag kizárja egymást.) 1994-ben a kísérletek felújításakor viszont már arra hivatkoztak az eljárás hívei: korábban már bebizonyosodott, hogy a szer bevált, vagyis az emberi szervezetre nem ártalmas, ezért sor kerülhet a szélesebb körű klinikai vizsgálatok második fázisára. A vakcinát a Phylaxia–Sanofi cég szállítja a kísérletekhez. Ez a cég hagyományosan a csirkepestis vakcina előállítója és szállítója Magyarországon – állatorvosi használatra. A cég, mint tőlük megtudtuk, Csatáriék megkeresésére néhány milliós beruházással átalakított egy kisebb laboratóriumot, ahol humán felhasználásra is alkalmas tisztaságban állítják elő ugyanazt a vakcinát, egyelőre korlátozott mennyiségben, kizárólag a klinikai vizsgálatok céljára, önköltségi áron. A számlát egy bizonyos Alfred Jenner Alapítvány állja (a névadó a feketehimlő elleni védőoltás felfedezője), amiről csak annyit sikerült megtudni, hogy kuratóriumi elnöke Dr. Tigyi József akadémikus, a pécsi Biofizikai Intézet igazgatója, ügyvezető igazgatója pedig Dr. Fenyvesi Csaba. A helyzet fonákságát mutatja, hogy miközben a finomított vakcinával már folynak a kísérletek (a cég már kétezer adagot legyártott, kb. 30 millió forint értékben), a humán felhasználás engedélyezésére vonatkozó kérelmet még csak néhány hete adták be az Országos Tisztiorvosi Szolgálathoz. Az illetékesektől viszont megtudtuk, hogy a vakcina adását nem lehet betiltani, mert az csak súlyosbítaná a helyzetet. Azoktól a betegektől ugyanis, akik már kapják, és ebbe vetették utolsó reményüket, nem lehet megtagadni a kezelés folytatását. Többek között, korábbi álláspontját felülvizsgálva, ezért is vállalta most az országos hatóság a szer bevizsgálását, mert, mint elmondták, ha már egyszer adják, jobb, ha végre egyértelműen kiderül, hogy jó-e valamire, vagy sem.

Qui prodest?

Nincs oka senkinek kétségbe vonni, hogy legalábbis mostanáig a hit és a jó szándék mozgatta a szálakat. Pénz ugyanis a dologban még nincs. Az Egészségbiztosítási Pénztár főigazgató-helyettese, Dr. Illés Béla (1988–90-ben Csehák Judit helyettese a SZEM-ben) kérdésünkre elmondta, hogy a program finanszírozására ők eddig egyetlen fillért sem adtak. Mindössze egy szándéknyilatkozatot tettek, miszerint ha a szer megkapja a szükséges engedélyeket, és hatásosnak bizonyul, akkor a társadalombiztosítás természetesen, mint minden ilyen esetben, állja a rászoruló betegek kezelési költségét. Más kérdés, hogy az egészségbiztosítás a program majdani finanszírozására előirányzott egy százmilliós nagyságrendű összeget. Nem lehetetlen, hogy egy olyan kényszerhelyzet áll elő, amikor az egyik oldalon hatalmas társadalmi igény jelentkezik, aminek a tetemesen megnövekvő költségeit valakinek állnia kell, ha nem akarják az egész programot, úgy ahogy van, leállítani.

A kutatás jelenlegi állásáról semmit sem lehet tudni. A program vezetője, Dr. Fenyvesi Csaba teljes hírzárlatot rendelt el, sőt leszögezte, hogy perbe fogja azt az orgánumot, amelyik bármilyen hírt ad a Csatári-féle vakcina ügyéről. Erre azért is szükség van, mondta, mert egyelőre nem rendelkeznek megfelelő tárgyi és személyi háttérrel a újságcikkek nyomán hozzájuk tóduló betegek ellátására. Mi sem tehetünk tehát mást, minthogy türelemre és megfontoltságra intsük az érintetteket.

• Belföld