Skip to main content

Tito diplomatája

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Vladimir Velebittel Ritter László beszélget


Vladimir Velebit nevét akkor ismerte meg a világ, amikor 1948 nyarán Belgrádban nyilvánosságra hozták a szovjet és a jugoszláv pártvezetés között lezajlott és a két ország szakításához vezető levélváltás anyagát. Ő volt ugyanis az a jugoszláv vezető, akit Sztálin és Molotov először vádolt meg, hogy „angol kém”. Velebit az utolsó ma is élő tagja az egykori Tito-féle partizán vezetésnek. Emiatt szinte már intézménynek számít, akinek genfi és zágrábi lakásán egymást váltják a történészek és televíziós stábok. Ennek ellenére az interjú megszervezése jóval könnyebben ment, mint vártam. „Magyar történész? Nagyon örülök. Magyar történész még sohasem járt nálunk. Egy pillanat, megkérdezem a férjemet, hogy tud-e önnek interjút adni” – mondja egy kedves női hang a telefonban. Szinte azonnal megkapom a választ. „Szeretettel várjuk önt. De ne felejtse, hogy férjem már elmúlt 95 éves, úgyhogy sajnos hamar elfárad.” Egy hét múlva egy barátságos és feltűnően csinos idős hölgy nyit ajtót Zágráb belvárosának egyik társasházában. „Vera Velebit vagyok. Fáradjanak beljebb.” A lakás sokkal inkább egy nagypolgári család századfordulós otthonára emlékeztet, mint egy egykori kommunista politikuséra. „Ezeket az édesapám, Vladimir Becic készítette – mutat a falon lévő festményekre – híres festő volt.” A nappaliban Vladimir Velebit üdvözöl. Matuzsálemi kora ellenére még mindig magas, nagydarab ember, aki szellemi és fizikai frissességével évtizedeket is letagadhatna korából. Az interjú előtt régi fényképeket mutat. Először édesapjáról és nagyapjáról, akik mindketten az Osztrák–Magyar Monarchia tábornokai voltak. Majd saját magáról: fiatal ügyvédként, majd partizán tábornokként, végül Jugoszlávia és az ENSZ diplomatájaként. Mellette olyan politikusok állnak, mint Churchill, De Gasperi és természetesen Josip Broz Tito. Az utóbbiról sokat és szívesen mesél – úgy, hogy közben kettőjük kapcsolatának mibenlétéről és alakulásáról vajmi keveset árul el. Annyi bizonyos, hogy már első találkozásuk során lenyűgözi Tito karizmája, aki pártvezetőként fantáziát lát az ügyért lelkesedő, éles eszű és biztos anyagi háttérrel rendelkező fiatalemberben. Néhány hónappal később személyesen veszi fel az illegális Jugoszláv Kommunista Párt tagjai közé, és hamarosan kulcsfontosságú feladatot bíz rá. Neki kell gondoskodnia a Komintern titkos rádióadójának működtetéséről, ráadásul a háború kitörése után Tito Zágrábban maradt feleségéről és újszülött gyerekéről is. 1942 tavaszán aztán Velebit is csatlakozik a partizánokhoz. Egy évvel később Tito őt nevezi ki a Kairóban tárgyaló jugoszláv katonai küldöttség élére, majd a londoni jugoszláv katonai misszió vezetőjének. Látványos diplomáciai sikerei ellenére az 1945-ben megalakuló jugoszláv koalíciós kormányban csak a külügyminiszter-helyettesi posztot kapja meg, és a párthierarchiában sem lép előre. Velebit magyarázatát, miszerint a pártban megbízhatatlannak tartották burzsoá származása miatt, Titóhoz való viszonyának és eddigi tevékenységének fényében nehéz elfogadni. Annyi bizonyos, hogy ő lesz a „szürke eminenciás”, aki Tito utasításai alapján a háttérből irányítja a minisztériumot. 1948 tavaszán mégis a figyelem középpontjába kerül. Miután minisztersége alatt többször összeütközésbe kerül a szovjetekkel, a szovjet és a jugoszláv pártvezetés közötti, szakításhoz vezető levélváltás során Sztálin angol kémnek titulálja. Bár Tito látványosan kiáll mellette, a vád árnyéka rajta marad, és egy évvel később „egészségügyi okok miatt” megválik székétől. Ahogy az 1950-es évek elején Jugoszlávia közeledik a Nyugathoz, úgy kap Velebit is újra komolyabb feladatokat. 1950 őszén Tito kinevezi annak a küldöttségnek az élére, amely a világbanki hitelről tárgyal az Egyesült Államokban. Ott régi kapcsolatait felhasználva 1950/1951 fordulóján ő hozza tető alá azt a titkos amerikai–jugoszláv megállapodást, amely alapján az Egyesült Államok fegyvert és hadianyagot kezd szállítani Jugoszláviának. Ezt követően Tito utasítására visszatér a külügyminisztérium állományába. 1951-ben római, majd 1952-ben londoni nagykövet lesz. Ez utóbbi minőségében ő szervezi meg Tito nagy nemzetközi visszhangot kiváltó, 1953-as nagy-britanniai látogatását. Londoni megbízatása lejártával azonban ismét háttérbe szorul, majd véglegesen elszakad a jugoszláv külpolitikától: nyugdíjazásáig az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának főtitkára lesz. Titóval azonban annak haláláig jó viszonyban marad, sőt utolsó feleségével, Jovanka Brozzal ma is rendszeresen tartja a kapcsolatot. Velebit 95 éves kora ellenére ideális interjúpartnernek bizonyul: a kétszer másfél órás interjú alatt végig tökéletesen koncentrál, és igyekszik minél pontosabban és tömörebben fogalmazni. A több évtizedes diplomáciai tapasztalat védőpajzsát azonban nehéz áttörni: gondosan ügyel arra, hogy a lehető legjobb képet nyújtsa magáról.[1]


Ritter László: Velebit úr, bevezetésképpen mondana néhány szót családjáról és ifjúkoráról?


Vladimir Velebit: 1907. augusztus 19-én születtem Zadarban. Mivel édesapám az Osztrák–Magyar Monarchia tábornoka volt, gyermekkoromban nagyon sok helyen laktunk: először néhány évig Zágrábban, majd Temesváron. Mikor hétéves lettem, kitört az első világháború. Édesapámat az orosz frontra vezényelték, édesanyám pedig Triesztbe vitt minket, ahol nagymamám élt. Az 1915-ös évet ott töltöttük. Amikor Olaszország hadat üzent a Monarchiának, édesanyám attól félve, hogy az olaszok elfoglalják a várost, Bécsbe vitt minket. Ott fejeztem be az elemit és két évet a gimnáziumból. Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után édesapám a Jugoszláv Királyi Hadsereg tisztje lett. Zágrábba költöztünk, de ott sem maradtunk sokáig, mert megbízták egy lovasezred parancsnokságával Cakovecen, azaz [magyarul] Csáktornyán. Ezt követően nyolc éven keresztül ott éltünk, amely a családunk számára már elég hosszú időnek számított. Ez alatt az idő alatt tanultam meg egy kicsit magyarul, azoktól a fiúktól, akikkel együtt fociztam. A gimnázium után jogot hallgattam Zágrábban, majd egy ügyvédi irodába mentem gyakorlatra. Közben az édesapámat áthelyezték a szerbiai Nisbe, édesanyám pedig levelet küldött, hogy én is jöjjek oda, és az ottani bíróságon fejezzem be a gyakorlatomat. Felmondtam, Nisbe mentem, ahol az Igazságügyi Minisztérium alkalmazásában kezdtem dolgozni.

Mikor kezdett érdeklődni a politika iránt?

Fiatalként egyáltalán nem foglalkoztatott a politika. Nézze, a Monarchia tisztjeit úgy nevelték, hogy maradjanak kívül a politikán – és engem is így nevelt édesapám. De aztán elmentem egy évre Párizsba tanulni, ahol összeismerkedtem egy jugoszláv lap kiküldött tudósítójával, aki történetesen kommunista volt. Ő adta nekem az első marxista könyveket, és ő tanácsolta, hogy a L’ Humanitét és a Le Monde-ot olvassam. Így ismerkedtem meg a marxizmussal. Utána, mint már mondtam, a nisi bíróságon dolgoztam. Ám alig telt el egy év, áthelyeztek Leskovacba, egy Nistől ötven kilométerre lévő kis iparvárosba. Fogalmam sem volt, hogy miért. Volt azonban egy barátom, aki megtudta a minisztériumból, hogy az áthelyezés oka az volt, hogy az egyetemi éveim alatt kommunistagyanús voltam. Ez nem volt igaz, és Nisben sem folytattam semmiféle politikai tevékenységet. Nagyon dühös lettem. [Indulatosan.] Megbüntettek, pedig nem is csináltam semmit. Kerestem hát olyanokat, akik hasonló elveket vallottak, mint én. Találtam is két kollégát, és közösen alapítottunk egy ellenzéki lapot. Nem marxistát, ellenzékit. Ennek eredményeképpen azonban mindhármunkat Koszovóba, Pristinába helyeztek, amely a korabeli Jugoszláviában egy szibériai száműzetéssel volt egyenértékű.

Mennyi időre?


Három évre. Ott szerveztem egy illegális csoportot a marxizmussal szimpatizáló emberekből. De a kommunista párttal semmilyen hivatalos kapcsolatom nem volt. Szimpatizáns voltam, teoretikus marxista, de nem volt semmiféle kapcsolatom a párttal. Abban az időben a párt komoly bajban volt. Mindenesetre néhány évvel később elértem, hogy áthelyezzenek. Sidbe, egy Belgrád és Zágráb között félúton fekvő kisvárosba kerültem, ahol a helyi bíróságon dolgoztam. Ott megismerkedtem egy nagyon intelligens, jogász-filozófus végzettségű fiatalemberrel és a barátnőjével, aki hozzá hasonlóan eltökélt kommunista volt. A lány Tito feleségének, Herta Hasnak volt az iskolatársa.[2] A zágrábi gazdasági szakközépiskolába jártak, és mindketten Tito titkárnőjeként dolgoztak annak párizsi tartózkodása alatt. Közben visszatérhettem Zágrábba dolgozni. A barátság a sidiekkel azonban megmaradt. Ahogy szorosabb lett a viszony, megkérdezték, hogy hajlandó vagyok-e segíteni a pártnak. Én ugyanis nem voltam kommunistaként számon tartva, volt útlevelem, és tudtam utazni. Ezért megkértek, hogy utazzak Franciaországba, Ausztriába…

Milyen feladattal?


Üzenetek és pénz átadása… ilyesmik. Titkos politikai munka. Egy napon Herta megkérdezte, hajlandó vagyok-e Isztambulba utazni, mert egy elvtársnak útlevélre van szüksége, hogy hazatérhessen.[3] Igent mondtam, és elutaztam Isztambulba. A megadott hotelben aztán találkoztam egy emberrel, aki Titóként mutatkozott be. Ez volt az első találkozásom Titóval, és akkor még nem is tudtam, hogy ő a Jugoszláv Kommunista Párt főtitkára.

Vissza tud emlékezni a találkozás időpontjára?

Igen… ha jól emlékszem, 1940 januárjában történt. És úgy tűnt, hogy szimpatikus vagyok neki, mert megkért, hogy töltsek vele néhány napot. Közben részletesen kifaggatott a jugoszláv állapotokról és a horvát értelmiség helyzetéről.

Kölcsönös volt a szimpátia?

Ó igen. [Nagyon lelkesen.] Egyszerűen el voltam tőle ragadtatva. Sármos volt. Tito rendkívül sármos volt. Akár egyetértett valaki a politikájával, akár nem, mint embert a nők nagyon vonzónak, a férfiak pedig nagyon sármosnak találták. Egyszerűen élveztem a társaságát. Azt mondta, hogy amint visszatér Zágrábba, meg fog keresni. Így is történt. Egy vagy két hónap múlva – azt hiszem 1940 áprilisában vagy májusában – felhívott az irodámban, és megkért, hogy vacsorázzunk együtt, mert szeretne velem beszélni. A vacsora közben megkérdezte, hogy tagja vagyok-e a kommunista pártnak. Én azt mondtam, hogy nem. Erre azt kérdezte, hogy szeretnék-e az lenni. Azt válaszoltam, hogy igen, ez a legfőbb vágyam. Erre kijelentette, hogy „Én, a párt főtitkára, 1940. január elsejétől a párt tagjának nyilvánítalak”. Azt viszont nem akarta, hogy a párt helyi szervezetéhez csatlakozzak: „A Komintern fel akar állítani egy titkos rádióállomást Zágrábban. Ez a rádióállomás fogja koordinálni az osztrák, az olasz, a magyar, a jugoszláv és a bolgár párt munkáját. Azt szeretném, ha te segítenél a Komintern rezidensének megfelelő szállást találni és előteremteni mindent, amit kér.” Beleegyeztem, annak ellenére, hogy a feladat nem volt egyszerű a számomra, ugyanis senkit nem ismertem, aki készíteni tudott egy rádió-adóvevőt. Végül találtam egy olyan párttagot, akinek volt egy barátja, aki elektrotechnikát tanult Belgrádban. Megkérdeztem, hogy képes-e egy rádió-adóvevőt készíteni? Azt mondta, képes. Én megvásároltam a szükséges alkatrészeket, és hat hónap múlva készen is volt a rádió-adóvevő. Közben találtam egy kiadó házat Zágráb külvárosában, tíz kilométerre a központtól, egy elhagyatott helyen. Kibéreltem, és rövidesen megérkezett Josip Kopinic, a Komintern rezidense és a felesége, aki egy görög kommunista volt.[4] Átadtam nekik a rádió-adóvevőt. Néhány nap múlva nagy örömmel értesültem, hogy működik, és létrejött a kapcsolat Moszkvával. [Elégedetten és büszkén.] Máig büszke vagyok, hogy ez volt az egyetlenegy olyan titkos rádióállomás Jugoszláviában, amelyet sohasem fedeztek fel a németek, és az egész háború alatt folyamatosan működött.[5]

Beszéljük a háborúról. A németek 1941. április 6-án támadták meg Jugoszláviát. Mi történt önnel a támadás megindulását követően?


Amikor kitört a háború, hadnagyként vonultam be a jugoszláv hadseregbe. Az ezredünket az osztrák határra, a Dráva folyóhoz vezényelték, ahol össze is csaptunk a németekkel. Mi még mindig a határon álltunk, amikor öt nappal később jött a hír, hogy a németek már bevonultak Zágrábba. Parancsnokunk erre úgy döntött, hogy megkíséreljük a visszavonulást Bosznia irányába. Zágrábtól húsz kilométerre nyugatra azonban bekerítettek, és megadásra kényszerítettek bennünket. A hadifogság számomra azonban csak két napig tartott, mert a németek addigra már rengeteg hadifoglyot ejtettek, és nem tudtak az újakkal mit kezdeni. Közölték, hogy azt, aki horvátországi lakos, elengedik. Így én is hazamehettem, és folytathattam a munkámat ügyvédként és Kopinic segítőjeként. Emellett Tito kérésére én gondoskodtam a Zágrábban maradt Hertáról is, aki terhességének utolsó hónapjában volt. Kisfiuk, Misa május végén született meg. Közben egyre jobban féltem, hogy az usztasák le fognak tartóztatni, és ezért engedélyt kértem, hogy csatlakozhassak a partizánokhoz. Meg is kaptam, de Kopinic az utolsó percben értesített, hogy maradnom kell. Neki ugyanis Tito főhadiszállására kellett mennie, és nekem kellett biztosítani a rádió működését. Szóval még két hónapig Zágrábban kellett maradnom. 1942 januárjában aztán visszatért Ivo Lolo Ribarral együtt.[6] Nagyon intelligens fiatalember, kiváló író és szónok volt, tele energiával. Megkért, hogy maradjak vele és segítsek neki. Végül márciusban közölte, hogy itt az idő, mennünk kell. Vonattal Szarajevóba utaztunk, ahol egy szimpatizánsunknál töltöttük az éjszakát. Másnap gyalog elindultunk a hegyekbe, és néhány óra múlva elértük az 1. partizánhadosztály egységeit. Így csatlakoztam a partizánokhoz. Abban az időben Tito főhadiszállása egy Foca nevű helyen volt, a Drina folyó mellett, Bosznia és Szerbia határán. Titótól a hadbíróságok megszervezését kaptam feladatul.

Ez azt jelentette, hogy a Partizán Legfelsőbb Parancsnokság tagja lett?


Nem. Én mint a hadbírósági osztály vezetője a Legfelsőbb Parancsnokság keretében dolgoztam, de nem voltam annak a tagja. Ez volt a feladatom egészen 1943 májusáig, amikor is a britek elhatározták, hogy katonai missziót küldenek hozzánk.[7] Tito beleegyezett, hiszen a britek eddig csak a jugoszláv emigráns kormánnyal és Draza Mihajlovictyal álltak hivatalos kapcsolatban – annak ellenére, hogy mi kezdettől fogva próbáltuk bebizonyítani, hogy mi vagyunk azok, akik valójában harcolnak a németek ellen, és nem Mihajlovic, aki csak ellenünk.[8] A misszió vezetője William Deakin őrnagy, később Fitzroy Maclean dandártábornok volt.[9] Mind Deakin, mind Maclean rendkívül szimpatikus, intelligens és bátor emberek voltak. Tito engem nevezett ki melléjük összekötőnek. Ez azt jelentette, hogy napi kapcsolatban álltam velük – én közvetítettem, hogy milyen felszerelést dobjanak le nekünk repülőről és hasonlók. Tito azonban azt akarta, hogy egyenlő partnerként kezeljék, és ezért üzenetet küldött Wilson altábornagynak, a Közel-Keleten állomásozó brit csapatok főparancsnokának, hogy ő is fogadja a katonai küldöttségünket Kairóban.[10] Néhány héttel később pozitív választ kaptunk. A küldöttséget Tito állította össze: vezetőnek engem, politikai tanácsadómnak Lolo Ribart, katonai tanácsadómnak pedig egy egykori katonatisztet, a szerb Miloje Milojevicet jelölte ki.[11] 1943 októberében egy olyan Dornier bombázón próbáltunk Olaszországba repülni, amellyel néhány nappal korábban egy horvát pilóta szökött át hozzánk. Már a felszálláshoz készülődtünk Glamoc felszállópályáján, amikor hirtelen megjelent felettünk egy alacsonyan repülő német Storch.[12] Épp csak felpillantottunk, máris két kisméretű bomba repült felénk. Az első mellettünk robbant, és megölte a brit misszió egyik tisztjét, a másik pedig telibe találta a Dorniert, amely kigyulladt. Ekkor négyen már a gépben voltak: a pilóta, a brit misszió egy másik tisztje, Milojevic és Lolo Ribar. Közülük csak Milojevic maradt életben. Lolo Ribar… [elérzékenyül] ott halt meg mellettem. [Hosszabb szünet után folytatja.] A küldöttségnek azonban teljesítenie kellett a feladatát. Egy hónap múlva egy brit Dakota vett fel minket Deakinnel, Macleannel, a támadásban súlyosan megsérült Milojevictyel, és egy Abwehr-tiszttel egyetemben, aki éppen a csetnikekhez indult tárgyalni, mikor elfogtuk.[13] Először Barira, majd Máltára és onnan Alexandriába repültünk. Féltek ugyanis, hogyha Kairóban helyeznek el, problémák támadhatnak az ott székelő Péter királlyal és a jugoszláv emigráns kormánnyal.[14] Egy hónapig Alexandriában voltunk, de egy lehetőséget kihasználva Kairóba mentünk, és ott is maradtunk. Számtalan megbeszélést folytattunk a brit és az amerikai katonai vezetőkkel.[15] Hosszú és nehéz tárgyalások után végül elértük, hogy kibővítik a brit misszió tevékenységét és több fegyvert és felszerelést dobnak le nekünk. Arra is ígéretet kaptunk, hogy a rendelkezésünkre bocsátanak két század repülőgépet, egy század harckocsit és néhány kisebb hadihajót, valamint segítenek a legénységük kiképzésében. Én a tárgyalások befejeződésekor nem tértem vissza Jugoszláviába, mert Olaszországban táviratot kaptam Titótól, hogy nekem kell fogadnom a Jugoszláviába tartó szovjet katonai küldöttség tagjait. Ők 1944 februárjában érkeztek meg, csaknem egy évvel a britek után.

Tito azután nevezte ki önt a londoni jugoszláv misszió vezetőjének.


Igen. Úgy gondolta, hogy nem elégséges a britekkel a Földközi-tenger térségében tartani a kapcsolatot, és üzenetet küldött Churchillnek, hogy hozzájárul-e az utazásomhoz. Churchill beleegyezett, annak ellenére, hogy külügyminisztere, Eden hevesen tiltakozott az ötlet ellen.[16] Ő ugyanis el akarta kerüli a konfliktust a hivatalos szövetségesükkel, a jugoszláv emigráns kormánnyal. Én Maclean társaságában mindenesetre elindultam Londonba, ahová 1944. május elsején érkeztem meg. Ott szembesültem a Foreign Office feltételével, miszerint csak és kizárólag katonai ügyekkel foglalkozhatok. Ez azonban teljes képtelenség volt, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a jugoszláv helyzettel kapcsolatban mindenki hozzám fog fordulni információért – és így is lett. Megérkezésem után sajtótájékoztatót tartottam, amelyet hatalmas érdeklődés kísért – hetvennél is több újságíró vett rajta részt, akik mindent tudni akartak Titóról és a partizánokról. Ezt követően pedig két alkalommal hívtak meg a parlamenti képviselők, hogy tartsak beszédet az Alsóházban.

Mi volt a konkrét feladata Londonban?


Az én feladatom a közvetlen kapcsolattartás volt a brit hadügyminisztériummal és az SOE-vel. A titokban működő SOE, azaz a Special Operations Executive látta el információkkal, fegyverrel és felszereléssel a különböző ellenállási csoportokat a megszállt területeken. Természetesen ezek közül mi voltunk a legfontosabbak, hiszen nálunk több ember harcolt a németek ellen, mint egész Európában együttvéve. Természetesen együtt dolgoztam az amerikaiakkal is. Közvetlenül megérkezésem után fogadott Eisenhower tábornok.[17] Részletesen beszámoltam neki a jugoszláv helyzetről, és további felszerelést, elsősorban repülőgépeket kértem tőle. Napi kapcsolatban a külügyes Robert Joyce-szal álltam, aki akkor az SOE amerikai párjában, az OSS-ben dolgozott.[18] Ugyanakkor legfontosabb célomat, azt, hogy Churchill fogadjon, Eden ellenállása miatt nem sikerült elérnem. Pedig a barátaim, különösen a Munkáspárthoz közel álló Kingsley Martin, a befolyásos New Statesman főszerkesztője, mindent megpróbáltak.[19] Ő még Attleet is megkérdezte, de hiába.[20] Végül aztán Lord Beaverbrookon keresztül sikerült eredményt elérnie.[21] Május 21-én, londoni tartózkodásom legutolsó napján Maclean eljött értem, és közölte, hogy vár a miniszterelnök. A torkomban dobogott a szívem. Churchill a Downing Street 10-ben fogadott, ahol körülbelül egy órát beszélgettünk. Pontosabban ő beszélt, mert én alig jutottam szóhoz. [Mosolyog.] Ennek ellenére jó benyomást tehettem rá, mert néhány nappal később az Alsóházban tartott beszédében azt mondta, hogy fogadta Tito követét, Vladimir Velebitet, aki kiváló államférfi és katona. Kicsit ugyan meglepődtem, hogy hogyan lettem hirtelen kiváló államférfi és katona. Mindenesetre Churchill ezt mondta rólam… [Nevet.]


Ezt követően ön fontos szerepet játszott abban, hogy létrejött a szövetségesek által szorgalmazott megállapodás Tito és a jugoszláv emigráns kormány között.


Churchill londoni tartózkodásom alatt szembesült azzal, hogy nincs rá remény, hogy Tito és a jugoszláv emigráns kormány közös nevezőre jusson. Rá kellett jönnie arra is, hogy egyetlenegy olyan szerb politikus sincs, aki hajlandó tárgyalni Titóval és átvehetné a kormány irányítását. Ezért nyomást gyakorolt Péter királyra, hogy az eredetileg az amerikaiak által javasolt Ivan Subasicot nevezze ki miniszterelnöknek.[22] Elutazásom előtt találkoztam Subasictyal, és megegyeztünk, hogy megszervezek neki egy találkozót Titóval Vis szigetén. Én június elején értem Visre, Subasic – ha jól emlékszem – június 12-én. Hosszú tárgyalásokat folytatott Titóval és Kardeljjel.[23] Végül aztán meg is született a megállapodás. Ez volt a híres 1944. június 16-ai Tito–Subasic egyezmény a közös koalíciós kormány létrehozásáról.[24] Én az év hátralevő részét Londonban töltöttem, mint összekötő Tito és Subasic között. A britek ezalatt folyamatosan sürgettek, hogy alakítsuk meg a megállapodásban szereplő koalíciós kormányt. Tito azonban ezt nem akarta mindaddig, ameddig fel nem szabadítottuk Belgrádot. Végül a Vörös Hadsereg Jugoszlávia határához ért, és segítséget nyújtott a város bevételéhez. Tito csak ekkor egyezett bele, hogy Subasic Jugoszláviába jöjjön. Együtt repültünk Vrsacba, a jugoszláv–román határra, ahol akkor Tito főhadiszállása működött. Ott azonban még két hetet kellett várakoznunk, mert Tito nem akarta, hogy Subasic vele egy időben vonuljon be Belgrádba. Ő akart Belgrád felszabadítója lenni. Két hét múlva aztán zöld utat kaptunk, így aztán Subasic és Tito Belgrádban tárgyalóasztalhoz ülhetett. Tito azonban még ekkor sem volt hajlandó megalakítani a koalíciós kormányt. Subasic ekkor elhatározta, hogy Moszkvába utazik, hogy segítséget kérjen Sztálintól. Tito azonban csak úgy egyezett bele az utazásba, hogy Kardeljt és engem mellé rendelt kísérőnek. Így 1944 decemberében hármasban utaztunk Moszkvába, ahol több mint két hetet tartózkodtunk.

Milovan Dilas érzékletesen írja le Találkozások Sztálinnal című visszaemlékezéseiben, hogy a partizánok rajongással szerették Sztálint és a Szovjetuniót.[25] Arról is ír, hogy ő maga alig várta, hogy láthassa „második hazáját”, a Szovjetuniót. Így volt ez önnel is? Ha igen, mit várt és mit tapasztalt Moszkvában?


Igen. Nagyon sokat vártam az utazástól. De igazság szerint magából a Szovjetunióból nagyon keveset láttam. Moszkvában egy luxusszállodában, a Hotel Nacionálban laktam, a belvárosban. Mivel csak NKVD-kísérettel hagyhattam el a szállodát, és nem is beszéltem oroszul, nem volt lehetőségem kommunikálni az emberekkel. Az NKVD-sek pedig csak annyit beszéltek velem, amennyit szükségesnek tartottak. [Elgondolkozik.] Egy dolog azért szembeöltő volt. Ez pedig a szegénység döbbenetes mértéke, amely messze túltett még a jugoszláviain is. Jól emlékszem például azokra a romos vasútállomásokra, amelyeken az utazás során a vonattal keresztülmentünk. A peronokon mindenhol szerencsétlen, rongyos ruhás parasztasszonyok kínálták portékájukat, amely mindössze egy vagy két tojásból vagy egy kis pirogból állt. És természetesen rengeteg vöröskatonát is láttam. Az egyenruhájuk és a felszerelésük nagyon elhanyagolt volt – őszintén szólva egyáltalán nem tűntek olyan elit katonáknak, mint például a németek. De hangsúlyozom, én nem sokat láttam. Mi végig luxusellátásban részesültünk, lazaccal és kaviárral.

Beszéljünk néhány szót a tárgyalásokról…


Én csak a hivatalos vacsorákon vettem részt, mert magukra a tárgyalásokra Sztálin csak Subasicot és Kardeljt hívta meg. Kardeljtől azonban sok mindenről értesültem. Elmondása szerint Sztálin nagyon furcsán viselkedett, mert Subasic jelenlétében mindig őt támogatta, és nem minket. Mindenáron rá akart venni bennünket, hogy engedjünk végre Péter királynak és Subasicnak, és biztosítsunk számukra is helyet a hatalomban. De volt más is. Többek között hangoztatta, hogy szerinte a bolgár hadsereg sokkal jobb, mint a Jugoszláv Felszabadító Hadsereg, és hogy a jugoszláv partizánok erőfeszítései katonailag nem sokat érnek. El kell hogy mondjam, hogy emiatt Kardelj nagyon szomorú és csalódott volt. Ahogy hazatértünk Belgrádba, újra Londonba kellett utaznom Subasictyal, hogy rávegyük a királyt, hagyja jóvá a kormány megalakulását. Churchill beavatkozására ez sikerült is. A kormány végül 1945. március 6-án alakult meg Belgrádban. A kormányfő Tito, helyettese pedig Milan Grol, a Szerbiai Demokrata Párt vezetője lett.[26] Subasic kapta a külügyminiszteri tárcát, én pedig a helyettese lettem. Ez volt diplomata-pályafutásom hivatalos kezdete.

Kik segítették a minisztérium újraindításában?


A minisztérium azon régi diplomatái, akiket szakértelmük és tapasztalatuk miatt megtartottunk.

És kinek az utasításait követte mint külügyminiszter-helyettes? Subasicét vagy Titóét?

A gyakorlatban én irányítottam a minisztériumot.

Önállóan?

Nem, Tito utasításai alapján. Tito döntött a politikai, én pedig az adminisztratív kérdésekben. Minden délután Titóhoz kellett mennem jelentést tenni. Átadtam neki a napi összefoglalót, és a követségekről érkezett táviratokat. Tito átfutotta őket, majd pedig megbeszéltük, hogy mi a teendőm. Érthető, hogy mindez Subasicot nagyon dühítette. Hivatalosan ő volt a minisztérium vezetője, de annak munkájára semmiféle befolyással nem volt. Öt hónap után aztán le is mondott. Visszavonult a politikától, és haláláig nyugdíjasként élt Zágrábban. Helyére az a Stanoje Simic került, aki a régi rendszer nagykövetei közül egyedül állt Tito oldalára.[27]

Az ön által irányított minisztérium hamarosan szoros kapcsolatokat épített ki a később népi demokratikusnak nevezett országokkal, így Magyarországgal is. Vissza tud emlékezni a magyar–jugoszláv kapcsolatok létrejöttének körülményeire?

Sajnos, már nem nagyon emlékszem… De az biztos, hogy kezdetben meglehetősen furcsa viszonyunk volt Magyarországgal. Magyarország megszállt ország volt.

Engedje meg, hogy segítsek. A háborút követően gyakorlatilag csak a Jugoszláv és a Magyar Kommunista Párt vezetése között volt kapcsolat. A két ország közötti diplomáciai kapcsolat 1947 februárját, a párizsi békeszerződés magyar aláírását követően jött létre. Ezután egyre szorosabbá vált a magyar–jugoszláv viszony.[28] A fennmaradt magyar levéltári dokumentumok azt mutatják, hogy ön mint külügyminiszter-helyettes, aktív részese volt a tárgyalásoknak.

Egy dolgot meg kell értenie. Én sohasem tartoztam a legszűkebb pártvezetéshez. A pártban sohasem töltöttem be magas pozíciót, mert burzsoá származásom miatt nem számítottam száz százalékig megbízhatónak. Úgy gondolták, hogy csak egy munkás lehet száz százalékig kommunista. A magyar pártvezetőkkel is a Politikai Bizottság tagjai tárgyaltak. Nekem az esetek többségében a rutin diplomáciai feladatok maradtak.

Ha jól tudom, azért ennél többről volt szó. Ha például a magyar pártvezetők, így például Rákosi Belgrádban járt, ön minden alkalommal részt vett a megbeszéléseken. Milyen benyomást tettek önre a magyar vezetők? Ők mindent megtettek, hogy a lehető legjobb viszonyt alakítsák ki önökkel.


Természetesen mi is a lehető legjobb viszonyt akartuk velük kialakítani. Szerettünk volna jó gazdasági kapcsolatot létesíteni Magyarországgal. De a magyaroknak meg volt kötve a kezük. Csak azt csinálhatták, amire a szovjetek engedélyt adtak.

De nemcsak gazdasági kapcsolatokról volt szó…


Milyen közös politikai kérdés volt? Nem volt egymással semmi problémánk. Nem volt határkérdés. Helyreálltak Jugoszlávia háború előtti határai. Bácska, Baranya és Muraköz visszakerült hozzánk. Mi nem akartunk semmi többet. Igaz, szó volt az ún. baranyai háromszögről, ahol, ha jól tudom, viszonylag jelentős számban éltek szerbek és horvátok. Nekünk azonban ennél nagyságrendekkel nagyobb, 300 ezer fős magyar lakosságunk volt. Épp ezért nem akartunk magunknak a baranyai háromszöggel még több fejfájást okozni. Ezt csak néhány szerbiai soviniszta és nagyszerb nacionalista szerette volna.

Az Andrija Hebrang vezette jugoszláv kormánydelegáció 1945. januári moszkvai tárgyalásai során még Sztálinnak is felvetette az ötletet.[29] Hebrangot pedig nem igazán nevezhetjük szerb nacionalistának.

Nem tudom, hogy Hebrang beszélt-e erről a kérdésről Sztálinnak. Talán. Nem tudom.

A baranyai háromszög Jugoszláviához csatolása mellett a magyar–jugoszláv lakosságcsere terve is felmerült. Erről személyesen ön beszélt először a nyilvánosság előtt 1946 márciusában, prágai látogatása során. Augusztusban, a párizsi békekonferencián aztán Kardelj hivatalosan is benyújtotta az erre vonatkozó javaslatot a magyar küldöttségnek. Megvalósításra azonban sohasem került sor. Miért?[30]

Nézze, természetes, hogy közvetlenül a háború után megfontoltuk a lakosságcserét. De a magyarokkal más volt a helyzet, mint a németekkel, és azt sem akartuk, hogy ezzel is megnehezítsük az átalakulást Magyarországon. Mi egy stabil, baráti Magyarországban voltunk érdekeltek.[31] A kérdés ezért került le a napirendről.

Most térjünk rá beszélgetésünk fő témájára, az 1948 tavaszán kibontakozó szovjet–jugoszláv konfliktusra. Mikor hallott róla először, hogy valami nincs rendben a két pártvezetés között?

1948. március utolsó napjaiban, mikor éppen Titóhoz mentem, hogy szokás szerint beszámoljak neki a napi eseményekről. Tito azonban a következőképpen fogadott: „Ülj le, ma nem akarom, hogy jelentést tegyél, inkább olvasd el ezt.” Sztálin és Molotov levele volt.[32] Elkezdtem olvasni, és egyszerűen nem hittem a szememnek. A levélben többek között az állt, hogy Vladimir Velebit angol kém.[33] „Nyugodj meg” – mondta Tito. „Ezt a kérdést már megtárgyaltam a Politikai Bizottság tagjaival. Mindannyian bíznak benned, és tudják, hogy a levélben leírtak nem igazak.” Ekkor értesültem róla először, hogy a szovjet vezetésnek súlyos kifogásai vannak a Jugoszláv Kommunista Párt politikájával kapcsolatban. És természetesen ekkor tudtam meg azt is, hogy engem és Ljubo Leonticot, első londoni nagykövetünket kémkedéssel vádolnak.

De Leonticot csak a második, május 4-ei levél említette. Az első, március 27-ei levélben csak az ön neve szerepelt. Mit gondol, mi állt a vád hátterében?

Hogy Sztálin és Molotov miért pont engem szemelt ki? Nézze, ennek több magyarázata is lehet. Először is, mielőtt 1944 áprilisában elindultam volna Londonba, felkeresett a szovjet misszió egyik NKVD-ezredese. A következőket mondta: „Szeretnénk, ha a brit és a jugoszláv kormánnyal folytatott tárgyalásairól rendszeresen beszámolna londoni rezidensünknek.” Rögtön megkérdeztem Titót és Rankovicot, hogy mit tegyek.[34] Mindkettő azt válaszolta, hogy a szovjetek a legközelebbi barátaink és szövetségeseink, és ezért minden segítséget meg kell nekik adnom. Alig néhány nappal megérkezésem után felhívott a TASSZ szovjet hírügynökség irodájának vezetője, hogy emlékeztessen, neki vagyok köteles beszámolni londoni tevékenységemről. Így is tettem. De tájékoztatnom kellett a szovjet nagykövetséget is. Leginkább az érdekelte őket, hogy nem hallottam-e valamit egy esetleges angol–amerikai partraszállásról Jugoszláviában vagy bárhol máshol az Adria keleti partvidékén.

Elnézést, hogy félbeszakítom, de ha már szóba hozta, beszéljük mi is a balkáni partraszállásról. Mint bizonyára tudja, ez a kérdés mind a mai napig vitatott.[35] Tehát én is ugyanazt a kérdést szeretném föltenni: Szóba került-e egy esetleges balkáni szövetséges hadművelet a tárgyalásai során?


Nem. Sem kairói, sem londoni tárgyalásaim során semmi olyan nem hangzott el, ami arra engedett volna következtetni, hogy az angolok vagy az amerikaiak bármilyen komolyabb hadműveletet terveznének akár Jugoszláviában, akár máshol a Balkánon. Nekem erről mindenképpen tudnom kellett volna. Ezt az NKVD rezidensének is elmondtam. Az ezzel kapcsolatos különböző híreszteléseket azonban én is jól ismertem. Nyilván ezért foglalkoztatta a szovjet hírszerzést is ilyen élénken a kérdés.

Köszönöm. Folytassuk a vád lehetséges okaival.


Igen. Már külügyminiszter-helyettes voltam, mikor váratlanul beállított hozzám a szovjet nagykövetség egyik tanácsosa. „Úgy értesültem, hogy a háború alatt együtt dolgozott a londoni rezidensünkkel” – mondta. „Úgy gondoljuk, hogy Belgrádban is jól együtt tudnánk működni. Arra kérjük, hogy tájékoztasson bennünket kormánya lépéseiről.” „Nem uram” – válaszoltam. [Rázza a fejét.] „Én ezt nem teszem meg. A saját kormányom utasítására információkat szolgáltatni a Szovjetuniónak, az egy dolog, információkat szolgáltatni a saját kormányomról a Szovjetunió utasítására pedig egy másik. Önöknek minden hivatalos csatorna rendelkezésre áll a szükséges információk megszerzésére. Forduljanak Titóhoz vagy a Központi Bizottsághoz. Én a Jugoszláv Külügyminisztérium munkatársa vagyok, és kizárólag diplomáciai ügyekben tudok önöknek segíteni.” A tanácsos erre dühösen elvonult. Később hallottam, hogy a szovjet nagykövet néhány nap múlva tiltakozott Titónál „szovjetellenes magatartásom” miatt. A második magyarázat Kardeljjel van kapcsolatban. Az 1946-os párizsi béketárgyalásokon Kardelj és Dilas képviselték Jugoszláviát. Kardeljről tudni kell, hogy neki szívügye volt Trieszt Jugoszláviához csatolása. A tárgyalások alatt ezért folyamatosan sürgette Molotovot, hogy tegyen meg mindent Trieszt megszerzése érdekében. Ahogy Dilas később elmondta nekem, Molotov aztán egy beszélgetés során Kardeljhez fordult: „Most én kérek öntől valamit. Jellemezné nekem a Jugoszláv Külügyminisztérium vezetőit?” Kardelj meg is tette, de közben elkövetett egy szörnyű hibát. Azt mondta, hogy Velebit külügyminiszter-helyettes tehetséges és nagy munkabírású diplomata, de van vele egy kis probléma. Londoni tartózkodása alatt kapcsolatban állt egy angol nővel, aki valószínűleg kém. Végül közölte, hogy ez az ügy még tisztázásra szorul.

Dilas Rise and Fall című visszaemlékezése szerint a háború végén ez az angol hölgy Belgrádba érkezett, és egy levelet is küldött önnek. A levelet az OZNA-nak sikerült lefényképeznie, és azt mint bizonyítékot Rankovic továbbította a legfelsőbb vezetésnek.[36] „Láttam a levelet” – írja Dilas – „egy vagy két mondat volt csupán, amelyek semmit nem bizonyítottak, csak gyengéd érzelmeket.” Végül idézi Tito reakcióját: „Badarság – én sohasem kételkedtem benne.”[37]

[Elgondolkozik.] Nem is emlékeztem, hogy Dilas írt erről. Mindenesetre a hölgyet Londonból ismertem, és egyszer valóban meglátogatott Belgrádban. De minek írt volna nekem Belgrádban levelet, ha személyesen is találkozhattunk? Dilas erre rosszul emlékezett. Mindegy. [Kelletlenül.] Tény az, hogy ez a dolog akkor valóban gyanút keltett.[38] Harmadik lehetséges magyarázat a következő. A jugoszláv kormány 1946-ban úgy döntött, hogy szovjet–jugoszláv vegyes vállalatokat kell létrehozni, hogy megvalósíthassuk az első ötéves tervet és helyreállíthassuk a jugoszláv gazdaságot. Eredetileg nyolc közös vállalatról volt szó, de a végén ebből csak kettő került megvitatásra: a közös légitársaság és a közös dunai hajózási társaság.[39] Egy napon felhívott Boris Kidric, és azt mondta, hogy megbeszélték Titóval, hogy én vezetem az ezzel kapcsolatos tárgyalásokat.[40] Rögtön utasítást adtam a budapesti és a bukaresti jugoszláv követségnek, hogy szerezzék be a szovjet–magyar és a szovjet–román vegyes vállalatokról szóló egyezményeket, mert tudni akartam a feltételeket. Néhány nap múlva megkaptam az egyezmények szövegét. Teljesen megdöbbentem. A szovjetek rendkívül kedvezőtlen feltételeket szabtak. Nyilvánvaló volt számomra, hogy a magyarokat és a románokat úgy kezelik, mint valami csatlósokat.[41] Aztán azt gondoltam, hogy ez csak azért van így, mert Magyarországon még mindig [magyarul] a Kisgazdapárt, Romániában pedig még mindig Mihály király irányít.[42] Jugoszláviához biztos másképp fognak viszonyulni. Eljött a tárgyalás napja. Behívattam a szovjet delegációt, amelyet egy tábornok vezetett, és egy szívélyes beszéddel üdvözöltem őket. Aztán azt mondtam: „Mindenekelőtt beszéljük meg azokat az alapelveket, amelyeken az egyezmény nyugodni fog.” A szovjetek döbbenten hallgatták a tolmács szavait. A tábornok azt kérdezte: „Miféle alapelveket? Az egyezmény tervezetét elkészítettük. Készen áll az aláírásra.” „Ebben az esetben” – mondtam – „kérem, engedje meg, hogy áttanulmányozzuk a szöveget.” Áttanulmányoztuk, és az szinte szó szerint megegyezett a szovjet–magyar és a szovjet–román egyezmény szövegével. Mikor visszatértek, azt mondtam: „A tervezet sajnos ilyen formában nem elfogadható a jugoszláv kormány számára. Azt javaslom, hogy vitassuk meg a szöveget.” „Én nem kaptam felhatalmazást semminek a megtárgyalására” – válaszolta indulatosan a tábornok. „Ha elfogadja az egyezménytervezetet, írjuk alá, ha nem, távozom.” És miután nemmel válaszoltam, társaival együtt valóban eltávozott. A szovjet nagykövet pedig újra Titóhoz ment panaszkodni „szovjetellenes magatartásom” miatt. Most már mindhárom lehetséges okot ismeri: ügynöknek való beszervezésem visszautasítását, Kardelj beszámolóját az angol nővel való „rejtélyes” kapcsolatomról és a szovjet–jugoszláv közös vállalatról szóló egyezmény aláírásának elutasítását. Ezek külön-külön és együtt is azt eredményezhették, hogy Sztálin és a szovjet vezetés ellenségnek tartson.

Most beszéljünk a konfliktus okairól.


Nézze, Sztálin egy zsarnok volt, aki azt hitte, hogy ő irányítja a világ összes kommunistáját. Minden kommunista pártnak az ő utasításait kellett követnie. Az összeütközés elkerülhetetlen volt közte és a Jugoszláv Kommunista Párt között. De biztosítom önt, hogy sokáig maximálisan lojálisak voltunk. Szinte mindenben elfogadtuk a szovjetek utasításait, és még azt is eltűrtük, hogy megpróbálnak beépülni a pártapparátusba és a különböző fegyveres testületekbe.[43] Amikor viszont egyszer komolyabban ellenkezni mertünk, Sztálin rögtön visszahívta Jugoszláviából az összes tanácsadót, hogy engedelmességre kényszerítsen bennünket. Mi azonban erre nem voltunk hajlandóak. Ekkor került sor a szovjet és a jugoszláv pártvezetés közötti híres levélváltásra.

Ezekben a levelekben Sztálin és Molotov számtalan súlyos politikai és ideológiai váddal illette a jugoszláv vezetést. A konfliktus fő oka azonban a szovjet és a jugoszláv külpolitikai célok közötti különbség volt.

Akkoriban a jugoszláv külpolitika egyik legfőbb célja a balkáni föderáció megvalósítása volt. A föderáció keretében egyesíteni akartuk a délszláv államokat: Jugoszláviát, Bulgáriát, Albániát, majd pedig, ha arra lehetőség nyílik, Görögországot.[44]

Belgrád vezetésével…

[Meglepetten.] Természetes, hogy Belgrád vezetésével! [Lelkesen és büszkén.] A háborúban győztes Jugoszlávia volt messze a legnagyobb és legerősebb ezen országok között. Jugoszláviának 25 millió lakosa, erős és jól szervezett kommunista pártja és több mint félmilliós, harcedzett hadserege volt. Nyilvánvaló volt, hogy a föderációt, ha megvalósul, Belgrád fogja vezetni. De ebben semmi rosszat nem látok. Mi egy kommunista irányítású, szovjetbarát föderációt akartunk, amely a nemzetközi politikában a Szovjetuniót támogatja. Sztálinnak azonban ez nem volt elég. Félt, hogy a föderáció veszélyeztetni fogja az egyeduralmát.

Mennyiben volt alkalmas a nemzetközi helyzet ezen föderációs tervek megvalósítására? Görögországban polgárháború dúlt…


Igen, Görögországban polgárháború dúlt. De amint azt valószínűleg ön is tudja, a Markos vezette kommunista felkelés tagjainak nagy része Égei-Macedóniából származott.[45] Én persze nem azt mondom, hogy minden tagja macedón volt, sőt a vezetők közül sokan természetesen görögök voltak, de a harcolók többsége Égei-Macedóniából származó szláv földműves volt.[46] Természetes volt, hogy a jugoszláv vezetés minden támogatást megad a felkelésnek.[47] A segítség magában foglalta katonai tanácsadók küldését, fegyverszállítást, a sebesültek jugoszláviai ellátását és a pénzügyi támogatást. Sztálin, aki nem akart a britekkel és az amerikaiakkal konfliktusba kerülni a Balkánon, ellenezte ezt. Azt akarta, hogy minél előbb legyen vége a görögországi polgárháborúnak, és ezért elítélte a jugoszláv beavatkozást.[48] Végül aztán el is érte, hogy a felkelést elfojtsák és a reakciós erők győzedelmeskedjenek.

És Albánia?

Ez az egész albán dolog mind a mai napig nem tiszta. Közismert, hogy Sztálin 1948 elején azt mondta Moszkvában Kardeljnek és Dilasnak, hogy Jugoszlávia nyugodtan „nyelje le” Albániát.[49] De mi nem ezt akartuk. Tito még azt is megígérte Enver Hodzsának, hogy a föderáció keretében Albánia és Koszovó egyesülhet, és az albánok egy saját tagköztársaságban élhetnek.[50] De Albániát ekkor Görögország fenyegette, mert igényt tartott annak déli területeire. Tito ezért úgy döntött, hogy egy esetleges támadás kivédésére két hadosztályt küld Albániába. Ezzel Hodzsa is egyetértett. Tito azonban elkövetett egy súlyos hibát. Nem kért előzetes engedélyt Sztálintól, aki ezt nyílt ellenszegülésnek tekintette.[51]

Térjünk vissza a levelekre. Hogyan reagált a jugoszláv vezetés a vádakra?


A vádakra a jugoszláv vezetés először nagyon óvatosan válaszolt, mert ki akarta békíteni Sztálint. Közben – szerintem – több hibát is elkövetett. A Jugoszláv Kommunista Párt korábban nem akarta kollektivizálni a jugoszláv mezőgazdaságot, mert tagjainak többsége paraszt volt.[52] A Jugoszláv Felszabadító Hadseregben, amely végigharcolta és megnyerte a háborút, a létszámuk elérte a 80%-ot. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy Tito nem akar velük konfliktusba kerülni. Amikor azonban a szovjet vezetés hangoztatni kezdte, hogy a jugoszláv falvakban a kulákok vannak többségben, a Politikai Bizottság sietve döntést hozott a kollektivizálásról, amelynek következtében több millió parasztot fosztottak meg tulajdonától. Ezzel a parasztok, akik eddig velünk voltak, most ellenségeinké váltak.[53] És nem ez volt az egyetlen ilyen kérdés. Ugyanakkor azt, hogy a Jugoszláv Kommunista Párt a politikáját teljesen alávesse Sztálin akaratának, Tito és a jugoszláv vezetés határozottan visszautasította.

Voltak azonban olyan tagjai a jugoszláv vezetésnek, akik ezeket a lépéseket nem támogatták. Mindenekelőtt Hebrangra és Sreten Zujovicra gondolok.[54]

Nézze, az biztos, hogy Hebrang bizonyos mértékig horvát nacionalista volt. Azt azonban nem tudom önnek megmondani, hogy politikája mennyiben tért el valójában a Tito-féle irányvonaltól. Véleményem szerint Hebrang nagyobb függetlenséget akart biztosítani Horvátországnak – nagyobbat, mint amekkorát Tito. Én nem fogadom el Tito és Rankovic azon vádját, miszerint Hebrang a háború alatt együttműködött az usztasákkal. Az viszont igaz, hogy egyetértett azokkal a vádakkal, amelyeket Sztálin és Molotov leírt.[55] Zujovic megint más kérdés. Zujovic egyike volt a legrégebbi kommunistáknak, s mint ilyen, elkötelezett híve volt Sztálinnak. Róla bebizonyosodott, hogy a szovjetek informátora volt: rendszeresen tájékoztatta a szovjet követséget a Politikai Bizottság ülésein elhangzottakról. Amint ez kiderült, teljesen elszigetelődött, és rövidesen le is tartóztatták. Később azonban kiengedték és rehabilitálták. Hebrang ezzel szemben a börtönben halt meg. Ha azt kérdezi, hogy miért így történt: miért Hebrangot ölték meg, és miért Zujovicot rehabilitálták, nem tudok választ adni. Valószínűleg volt valamilyen konfliktus Rankovic és klikkje és Hebrang között.

És mi volt az ön álláspontja?


Annyit tudok önnek mondani, hogy egyike voltam a Szovjetunió legőszintébb híveinek. Azt sem szégyellem bevallani, hogy sztálinista voltam. Sztálinra, csakúgy, mint Titóra, úgy tekintettem, mint a világ proletariátusának nagy vezetőjére, a náci Németországot legyőző zseniális politikusra és katonai vezetőre. Éppen ezért villámcsapásként ért a hír, hogy azzal vádol, hogy angol kém vagyok. [Élénken.] Soha, egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy bármit tegyek az angolok megbízásából, vagy hogy bármit is tegyek a Szovjetunió ellen. Mindig a Szovjetunió oldalán álltam a nyugati demokráciákkal szemben. Csak később nyílt ki a szemem, amikor vizsgálni kezdtem a szovjet rendszert. Ez azonban csak az után következett be, hogy kikerültem a vezetésből. Bár Tito biztosított a személyes és a Politikai Bizottság tagjainak bizalmáról, egy évvel később mégis ott kellett hagynom a külügyminisztériumot. Dilas, akivel nagyon jó barátságban voltam, gyakran meglátogatott, hogy megvigasztaljon minket Verával. Nagyon hálás vagyok neki, hogy segített átvészelni ezt a nehéz időszakot.

Térjünk vissza 1948-hoz, pontosabban 1948 tavaszához, amikor is minden közép- és kelet-európai kommunista párt magáévá tette a szovjet álláspontot a Jugoszláv Kommunista Párttal kapcsolatban.


Az többé-kevésbé nyilvánvaló volt, hogy az úgynevezett népi demokráciák kommunista pártjai vakon követik majd a szovjet vonalat. Bizonyos mértékig kivétel volt a lengyel párt, amelynek szintén adódtak problémái a szovjetekkel.[56] A magyarok, a románok és a bolgárok azonban azonnal meghajoltak a szovjet nyomás alatt. Ezt követően a Jugoszláv Kommunista Párt meghívást kapott a Tájékoztató Iroda ülésére. Tito azonban jól ismerte a szovjetek módszereit. Tisztában volt vele, hogy a Tájékoztató Iroda ülése egy bírósági tárgyalás lesz, ahol Jugoszláviát el fogják ítélni. Azt hiszem teljesen normális volt Tito reakciója, amikor kijelentette, hogy nem hajlandó részt venni ebben a komédiában. Így aztán a jugoszlávok nélkül ült össze a Tájékoztató Iroda ülése Romániában, amely a szovjetek akaratának megfelelően el is ítélte a Jugoszláv Kommunista Párt vezetésének politikáját.[57] Biztos vagyok benne, hogy a magyar, a román és a bolgár vezetők tudták, hogy a vádak nem igazak, de elfogadták őket, hogy ezzel is bizonyítsák Moszkva iránti hűségüket.

Sőt. Szinte azonnal durva támadást intéztek a jugoszláv vezetés ellen. Különösen igaz ez Rákosira.[58]

Rákosi természetesen tudta, hogy a Szovjetunió meghatározó tényező Magyarországon. Azt is tudta, hogy a magyarok többsége ellene és a Szovjetunió ellen van. Ő pedig csak és kizárólag a szovjet szuronyok révén tudja fenntartani az uralmát. Ezért be kellett hódolnia a szovjetek akaratának. Romániában és Bulgáriában ugyanez volt a helyzet. Jugoszláviában azonban minden más volt. A reakciós rendszert mi saját magunk döntöttük meg, négyévi gyötrelmes harc és négymillió ember elvesztése után.

A Tájékoztató Iroda határozata általános megdöbbenést keltett – nemcsak Közép- és Kelet-Európában, de Nyugaton is, nem is beszélve Jugoszláviáról.


A hatás rettenetes volt. Tito, aki a háború óta sokat vesztett a népszerűségéből, rövidesen ismét hőssé vált az emberek többsége számára. Valósággal lubickolt a népszerűségben. Politikusi pályafutásának ez volt az egyik csúcspontja.

De nem mindenki állt Tito mellett. Nagyon sokan értettek egyet a határozattal. Őket hívták „kominformistának”.


Ez természetes. Senki sem tud kedvére tenni mindenkinek. A szerb és Crna Gora-i kommunisták közül sokan – hihetetlen, hogy a Crna Gora-iak többsége milyen szűk látókörű volt – olyan vakon hittek a tanításban, hogy a jugoszláv párt a lehető legszorosabban kötődik a Szovjetunióhoz, hogy nem tudták elfogadni Tito függetlenségi politikáját. A Crna Gora-iak már régóta mindenkit túlszárnyalva hangoztatták, hogy ők a szlávokhoz, illetve az oroszokhoz tartoznak. „Tudják, mindössze félmillió Crna Gora-i van” – mondták –, „az oroszokkal együtt már kétszáz és fél millióan vagyunk.” [Nevet.] Képzelje el! Szóval ezek a szerb, Crna Gora-i fanatikusok – de voltak horvátok és szlovének is szép számmal – ellenezték Tito függetlenségi politikáját. Meg voltak győződve arról, hogy a Szovjetunió a leghatalmasabb, és azt hitték, hogy a segítsége nélkül a disszidensek visszatérnek Jugoszláviába, és a nyugati kapitalisták segítségével visszaállítják a régi rendszert. Természetesen a jugoszláv vezetés minden eszközzel fellépett ellenük. Néhányuk el tudta hagyni Jugoszláviát, és Magyarországon, Romániában vagy a Szovjetunióban talált menedéket.[59] Legtöbbjük azonban – több tízezer ember – nem tudott elszökni. Az UDB ezreket tartóztatott le, köztük rengeteg ártatlan embert.[60] Ezt mind a mai napig nagyon szégyellem. Ezek az égvilágon semmit sem tettek – csak féltek a Szovjetunióval való szakítás következményeitől. Rengeteg embert zártak koncentrációs táborba.[61]

Ön tudott ezekről a táborokról?

Tudtam. Nézze, meg kellett védeni magunkat az ötödik hadoszloptól, hiszen mint tudja, a szovjetek katonai beavatkozással fenyegették Jugoszláviát. Néhány hadosztályt fel is vonultattak a határon.[62] Ebben a helyzetben teljesen természetes volt, hogy megvédjük magunkat és hogy még időben semlegesítjük az ötödik hadoszlop embereit. De nem akarok kitérni a válasz elől. Igen, tudtam ezekről a táborokról. Azt viszont nem tudtam, hogy milyen ott a bánásmód. Egy ilyen táborban normálisan is lehet bánni a foglyokkal. Fogalmam sem volt, hogy brutális kegyetlenséggel verik és kínozzák az embereket. Erről csak később szereztem tudomást. Először egy szerb író juthatott be Rankovic engedélyével a Goli szigeti koncentrációs táborba. Szabályszerűen sokkolták az ott látottak. Készített is egy nagyon alapos jelentést a táborban uralkodó állapotokról Titónak és Rankovicnak. Amennyire én tudom, a jelentés még magát Rankovicot is meglepte, és azonnal rendelkezett a foglyokkal való bánásmód javításáról.[63]

Ahogy említette, volt olyan kominformista, akinek sikerült elszöknie, és sokan voltak, akiknek nem. Az utóbbira a legismertebb példa Arso Jovanovic vezérezredes, a Jugoszláv Hadsereg vezérkari főnöke.[64] Őt állítólag a jugoszláv–román határon, szökés közben lőtték agyon.

Igen, ő valóban megpróbált elmenekülni, és erre a román határt választotta. Úgy próbálta beállítani, mintha vadászni menne, pedig ismert volt, hogy sohasem vadászik. Amennyire én tudom, éjszaka próbált átszökni a határon, de véletlenül belefutott egy őrjáratba. Az őrjárat nem ismerte fel, csak felszólította, hogy álljon meg. Mikor ezt nem tette meg, a határőrök tüzet nyitottak, és megölték.[65]

Ön ismerte őt személyesen?


Hogyne, jó barátságban voltunk. Alig néhány nappal a halála előtt voltam nála utoljára. Abban az időben sokat vitáztunk, mert amíg én Tito politikáját védtem, addig ő az oroszoknak adott igazat abban, hogy Tito nem is kereste velük a megegyezést.

Ekkor az elhárítás már a nyomában volt…

Lehet… nem tudom.

…és tudták, hogy meg akar szökni.


Azt nyilvánvalóan tudták, hogy nem áll száz százalékosan Tito oldalán.

Ha lehet, beszéljünk még erről egy kicsit. Önök vállvetve küzdöttek a háborúban. Jó barátságba kerültek, majd jött 1948, és a barátokból hirtelen ellenségek lettek.

Jovanovictyal a legutolsó pillanatig barátok voltunk. Amikor elmentem hozzá, együtt kávéztunk, és közben vitatkoztunk. Különböző véleményen voltunk, de sohasem tartottam őt ellenségnek. Aztán néhány nappal később olvastam az újságokban, hogy át akart szökni Romániába.

Szóba kerültek ezek az ügyek a vezetők egymás közötti beszélgetései során? Ön megkérdezte például Rankovictól, hogy mi történt valójában Jovanovictyal?


Nem. Ebben az időben már nem beszéltem Rankovictyal. Miután megvádoltak a szovjetek, csak Titóval és Dilasszal voltam kapcsolatban.

Ha valaki átnézi az 1949 és 1951 nyara közötti jugoszláv sajtót, megszámlálhatatlan cikket talál a Jugoszláviát fenyegető háborús veszélyről: a csatlós országok, így Magyarország Jugoszlávia elleni katonai készülődéséről, csapatösszevonásokról a jugoszláv határ mentén és hasonlókról. Valójában milyen információkkal rendelkeztek önök egy Jugoszlávia elleni esetleges katonai támadásról? Én ugyanis többéves kutatás után sem találtam egyetlen olyan dokumentumot sem a magyar levéltárakban, amely akár csak egyetlen utalást is tartalmazna arra vonatkozóan, hogy a Magyar Néphadsereg valóban támadásra készült volna Jugoszlávia ellen. A ma hozzáférhető dokumentumok szerint ezt a jugoszláv vezetés is tudta…


Önnek igaza van, hogy szándékosan eltúloztuk a veszélyt. De akkora nyomás alatt, amely alatt akkor Jugoszlávia volt, nem lehetett teljesen kizárni, hogy a magyarokat és a románokat nem veszik-e rá valamire a szovjetek. De megismétlem, valóban eltúloztuk a veszélyt. Egy ilyen bonyolult szituációban azonban nehéz tiszta fejjel gondolkodni és dönteni. Mi a létezésünkért, az életünkért küzdöttünk, mert tudtuk, hogy nem tudnánk ellenállni a Szovjetunió és csatlósai esetleges támadásának. A Jugoszláviára nehezedő nyomás már így is pánikot váltott ki az emberekben. És mi kezdetben valóban féltünk attól, hogy katonai erővel akarják helyreállítani a rendet: külső segítséggel felkelést robbantanak ki, amelyet „hazafiasnak” állítanak be, majd pedig segítséget nyújtanak neki.

Térjünk vissza önre. Ahogy arról már beszéltünk, 1949-ben önnek el kellett hagynia a külügyminisztériumot. Az akkor még szinte nem is létező idegenforgalom felelőse lett…


Nézze. Valamit meg kell értenie. Engem megvádoltak. [Dühösen.] Vádlott voltam. Kívülálló lettem a pártban és a vezetésben. Egy teljesen jelentéktelen posztra, az Idegenforgalmi, majd a Külkereskedelmi Minisztériumba helyeztek, mindenfajta politikai befolyás nélkül…

…de 1950-ben Tito mégis önt nevezte ki annak a delegációnak az élére, amely az Egyesült Államokba utazott, hogy a Jugoszláviának nyújtandó hitelről és segítségről tárgyaljon. Az ön által elmondottak fényében felmerül a kérdés, miként eshetett önre a választás.

Hát… amellett, hogy mindig is érdeklődtem a gazdasági kérdések iránt, folyékonyan beszéltem angolul, kairói és londoni működésemnek köszönhetően pedig már többé-kevésbé ismert voltam Nyugaton. Ez lehetett az oka, hogy Tito engem bízott meg annak a közgazdászokból és mérnökökből álló delegációnak a vezetésével, amely 1950 őszén a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankhoz ment tárgyalni.[66] A hitel felhasználásáról és visszafizetéséről szóló jugoszláv tervezetet azonban nem fogadták el. Eugene Black, a bank elnöke közölte velem: „Sajnos mi nem tudunk önöknek hitelt adni a hatalmas jugoszláv költségvetési hiány miatt. Biztosak vagyunk benne, hogy önök nem tudnák visszafizetni a pénzt. Csak akkor tudnák visszafizetni, ha segítséget kapnak az Egyesült Államoktól.”[67] Ez azt jelentette, hogy új feladatom lett. Lobbiznom kellett segélyért az amerikai szenátusban és képviselőházban. Végül elértük a célunkat: 1951 januárjában 38 millió dolláros segélyt kaptunk élelmiszerre és nyersanyagra, főleg textilre a jugoszláv könnyűiparnak.

Katonai segítségről is folytak tárgyalások?

Nem, arról sokáig nem folytak hivatalos tárgyalások. Nekem viszont elég sok szabadidőm volt, hiszen nem lehetett állandóan lobbizni. Megpróbáltam hát tenni valamit a jugoszláv ügyért. Felújítottam a barátságomat Robert Joyce-szal. Ő Georgetownban, Washington D.C. villanegyedében lakott, közvetlenül Averell W. Harriman, Truman elnök külpolitikai tanácsadója mellett.[68] Robert minden héten egyszer vacsorát rendezett a barátainak. Ezeken nagyon sok befolyásos ember részt vett. Többek között Harriman, Frank Wisner, a CIA egyik vezetője, az újságíró Joseph Alsop, valamint Charles E. Bohlen, a Külügyminisztérium szovjet szakértője, későbbi szovjet nagykövet.[69] Az egyik ilyen vacsorán arra gondoltam, hogy miért ne kérdezhetném meg, hogy kaphat-e Jugoszlávia katonai segítséget.[70] Roberthez és Harrimanhez fordultam. Jellemeztem nekik Jugoszlávia fenyegetett helyzetét, és beszéltem arról, hogy próbáljuk ütőképessé tenni a Jugoszláv Néphadsereget, de nincs elég pénzünk fegyvereket és felszerelést venni, holott nagy szükségünk lenne repülőgépekre, harckocsikra és tüzérségi eszközökre. Felvetettem, hogy az Egyesült Államok viszonylag könnyen a rendelkezésünkre tudná bocsátani ezeket az eszközöket abból a hatalmas tartalékkészletből, amelyet a háború alatt halmozott fel, s amelyeknek mi nagy hasznát vennénk. Rövidesen hivatalos választ adtak a kérdésre. Elmondták, hogy ha pontosan meghatározzuk, hogy mire van szükségünk, az Egyesült Államok hajlandó fegyvert és felszerelést szállítani Jugoszláviának. Táviratoztam Titónak, aki azonnal hazahívott. Az első géppel Belgrádba indultam, ahol Kardelj, Rankovic és Koca Popovic vezérkari főnök társaságában fogadott.[71] Részletesen beszámoltam nekik, hogy mit értem el Washingtonban. Ők még ott helyben döntést hoztak, hogy élni kell a lehetőséggel, és a hadügyminisztériumból Sasa Bosnjakot bízták meg azzal, hogy állítson össze egy listát, hogy mire van a legnagyobb szükségünk. Annak érdekében, hogy az ügy teljes titokban maradhasson, még a listát is én fordítottam le angolra.[72] Majd visszautaztam az Egyesült Államokba, hogy azt megtárgyalhassam az amerikaiakkal.[73] „Rendben” – mondták – „de kell még valaki, akivel a szakmai kérdéseket is megtárgyalhatjuk.” Tito erre Popovicot Washingtonba küldte, aki egy hónapig az általam bérelt házban lakott.[74] Ketten – ő mint katonai és én mint gazdasági szakértő – mentünk a Pentagonba tárgyalni. Hosszú tárgyalássorozat után körülbelül százmillió dolláros katonai segélyt kaptunk.[75]

Mit lett önnel a tárgyalások után?


Black megkeresett, hogy vállaljak el egy igazgatói állást a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankban. Hazatáviratoztam, hogy elfogadhatom-e. A válasz azt volt, hogy nem, mert rám bízzák a római jugoszláv követség vezetését. Nagyon csalódott voltam. Az Egyesült Államokban akartam maradni. Családos emberként jobban vonzott a jól fizető banki állás, mint az alacsony fizetéssel járó külügyi szolgálat. De el kellett fogadnom – nem volt más lehetőségem. Visszatértem Belgrádba, ahol elmondták, hogy Rómában az lesz a feladatom, hogy kimozdítsam a holtpontról a Triesztről folyó tárgyalásokat. Úgy gondolták, hogy eredményesebb lehetek, mint a korábbi jugoszláv követek. Az olaszok azonban megakadályozták, hogy bármit is tehessek. De Gasperin, a külügyminiszteren kívül ugyanis egyetlen olasz politikus sem volt hajlandó szóba állni velem.[76] Teljesen tehetetlen voltam, és nem is sikerült semmilyen eredményt elérnem. 1952 decemberében értesítettek, hogy azonnali hatállyal áthelyeznek Londonba. Fogalmam sem volt, hogy miért. Később megtudtam, hogy Tito hivatalos látogatásra utazik Nagy-Britanniába. Mivel nekem voltak a legjobb kapcsolataim, engem küldött „előőrsként” a látogatás előkészítésére Londonba. Megtettem, amit tudtam, és Tito 1953. márciusi londoni látogatása hatalmas politikai siker volt, mind nemzetközileg, mind a brit–jugoszláv kapcsolatok fejlesztése terén. Ezt követően egy nagyon eredményes időszakot töltöttem Londonban. Nagyon jó kapcsolatokat alakítottam ki mind a konzervatív, mind a munkáspárti politikusokkal. Egyedül a kommunisták nem voltak hajlandóak semmiféle kapcsolatot létesíteni.

Néhány nappal Tito londoni látogatása után került napvilágra, hogy Sztálin meghalt. Mit érzett, amikor értesült Sztálin haláláról?

Hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Megkönnyebbülést éreztem mind Jugoszlávia, mind személyes sorsom szempontjából. Egy pillanatra sem gyászoltam. Aztán hamarosan kiderült, hogy valóban új korszak kezdődött. Két évvel később Hruscsov Belgrádba jött, és bocsánatot kért a szovjet vádakért.

Meddig maradt Londonban?

1957-ig. Aztán visszakerültem a Külügyminisztériumba, külügyminiszter-helyettesnek. De nem elsőnek, hanem negyediknek. Negyediknek! Nevetségesnek tartottam, hogy egy ilyen kis országnak, mint Jugoszlávia, négy külügyminiszter-helyettese van, és ezt a minisztérium akkori vezetőjének, Koca Popovicnak is elmondtam. Át is helyeztek a Külkereskedelmi Minisztériumba, ahol aztán egy évig, 1958 és 1959 között dolgoztam. Aztán újra nem tudták, hogy mit kezdjenek velem. Még mindig kívülállónak számítottam a pártban. Újra parkolópályára, az Idegenforgalmi Minisztériumba helyeztek.

De ismét csak rövid ideig. Hamarosan az ENSZ-nél folytatta pályafutását.


Igen. Meghívtak, hogy legyek az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának főtitkára, ugyanis a bizottság élére egy el nem kötelezett országból jövő – skandináv, osztrák vagy jugoszláv – és a gazdasági kérdésekhez értő politikust kellett állítani. Dag Hammarskjöld, az ENSZ főtitkára azonban nem lelkesedett, mert ismert volt, hogy az amerikaiak nem fogadnák el, hogy egy kommunista álljon a bizottság élén.[77] Végül aztán nem találtak jobbat, és az amerikaiak is beleegyeztek a jelölésembe. 1960 októberében aztán New Yorkba mentem, ahol Hammarskjöld meghallgatott, és kinevezett a bizottság élére. Egy hónappal később Genfbe költöztünk.

Az ENSZ-től ment nyugdíjba?


Nem. Hatvanéves koromig – 1967-ig – álltam a bizottság élén. Mikor elértem a nyugdíjkorhatárt, barátom, David Morse, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet főigazgatója felkért, hogy legyek nála az egyik igazgató.[78] Elfogadtam, mert addig nem akartam elköltözni Genfből, ameddig a fiaim be nem fejezik az egyetemet. Ha nem fogadom el, akkor nekik is vissza kellett volna térniük Jugoszláviába. A munkámmal azonban nem voltam megelégedve. Szerencsére kaptam egy levelet a Carnegie Foundation of International Peace-től, hogy foglalkoztat-e a közel-keleti helyzet, az izraeli–palesztin konfliktus. Azt válaszoltam, hogy természetesen, hiszen továbbra is figyelemmel kísérem a nemzetközi politikát. Arra kért, hogy írjak egy memorandumot a palesztin helyzetről és arról, hogy szerintem hogyan lehetne véget vetni a konfliktusnak. El is készítettem. Néhány hónap múlva meglátogatott, és azt mondta: „Teljesen egyetértek az ön által leírtakkal. Szeretném, ha ön lenne a felállítandó vizsgálóbizottság elnöke.” Örömmel elfogadtam, hiszen külpolitikával foglalkozhattam, senki nem kötötte meg a kezem, ráadásul az akkori fizetésem dupláját kínálták. Lemondtam, és elmentem négy évre a Rockefeller Alapítványhoz dolgozni. Létrehoztam egy vizsgálóbizottságot, amelynek élén több alkalommal jártam Izraelben. A bizottság egy ötvenoldalas jelentésben foglalta össze a javaslatait a konfliktus megoldására. Közben a fiaim befejezték az egyetemet. Bár aztán egy időre visszaköltöztünk, azóta is Genfben lakunk, és csak néhány hónapra térünk haza minden évben Zágrábba.

Velebit úr, nagyon hálás vagyok, hogy ennyi időt szentelt nekem. Köszönöm szépen.

Jegyzetek

[1] Ezúton szeretnék köszönetet mondani az MTA Történettudományi Intézetének, hogy lehetővé tette az interjú elkészítését.

[2] Has, Herta (Haas) (–) szlovén kommunista pártmunkás. Miután a Jugoszláv Kommunista Párt (JKP) 1936-ban Bécsből Párizsba rakta át székhelyét, több alkalommal lát el futári feladatokat Zágráb és a francia főváros között. Egyik ilyen útja során ismerkedik meg Titóval, akinek először a titkárnője, majd az élettársa lesz. 1940-ben összeházasodnak. A háború kitörése után különválnak útjaik: míg Tito Belgrádba megy, addig Has Zágrábban marad, ahol 1942-ben az usztasák letartóztatják. 1943 tavaszán, a németek és a partizánok közötti fogolycsere-megállapodás keretében szabadul ki. Csatlakozik a partizánokhoz, de férjéhez már nem térhet vissza, mert akkor Tito már egy másik futárból lett titkárnővel, Davorjanka Paunovictyal (Zdenkával) él együtt. Lásd Milovan Dilas: Tito. The Story from Inside. New York & London, Harcourt Brace Jovanovich, 1980. 138–9.

[3] 1939 augusztusától 1940 decemberéig Tito Moszkvában tartózkodik. Miután engedélyt kap a Kominterntől a hazatérésre, először Odesszába, majd Isztambulba utazik. Ott szembesül azzal, hogy a Komintern által biztosított hamis kanadai útlevélben nincsen megfelelő vízum. Ezért üzenetet küld a JKP-nak Zágrábba, hogy készíttessenek a számára egy másik, vízummal ellátott útlevelet, és küldjék egy futárral Isztambulba. Ez a futár lesz Velebit. Érdekesség, hogy Tito, aki igen nagy tapasztalatokkal rendelkezik a hamis iratok terén, nincs megelégedve a Velebit által hozott útlevéllel, és egy újabbat kér. Mivel azonban azt sem találja megfelelőnek, három hónappal később az eredeti útlevéllel és egy helyi hamisító által készített vízummal indul haza. Lásd Jasper Ridley: Tito. London, Constable, 150.

[4] Kopinic, Josip (1911–1996) szlovén kommunista politikus. 1934-ben a Szovjetunióba emigrál, és a Komintern apparátusában helyezkedik el. A Nemzetközi Brigád tagjaként részt vesz a spanyol polgárháborúban. 1940-ben az NKVD (Narodnij Komisszariat Vnutrennyih Gyel – Szovjet Belügyi Népbiztosság) ügynökeként tér vissza Jugoszláviába, ahol „Vazsduh” fedőnéven tevékenykedik. Szerepéről lásd Nada Kisic Kolanovic: Andija Hebrang. Iluzije i otreznjenja. Zagreb, Institut Za Suvremenu Povijest, 1996. 57–61.

[5] 1940-ben az NKVD-vel rivalizáló szovjet katonai hírszerzés, a GRU (Glavnoje Razvedovatyelnoje Upravlenyije – Hírszerzési Főparancsnokság) is létrehoz egy titkos rádióállomást Zágrábban. Ezt „Antonov” fedőnéven Ivan Srebrenjak, egy horvát kommunista működteti, aki Kopinichoz hasonlóan korábban hosszú ideig a Komintern apparátusában dolgozott. A GRU rádióállomását azonban 1942-ben az usztasák leleplezik, és Srebrenjakot kivégezik. L. Ivo Banac: With Stalin Against Tito. Cominformist Splits in Yugoslav Communism. Ithaca, Cornell University Press, 1988. 120.

[6] Ribar, Ivo (Ivan) Lolo (1916–1943) szlovén kommunista politikus. Jogi tanulmányainak befejezése után, 1936-ban lép be a JKP-ba. 1940-től a Politikai Bizottság tagja, a Jugoszláv Kommunista Ifjúsági Szövetség vezetője. 1942-es zágrábi utazásának célja a horvátországi partizáncsoportok működésének öszszehangolása volt.

[7] L. Winston Spencer Churchill: A második világháború 2. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1989. 355.

[8] Mihajlovic, Dragoljub (Draza) (1893–1946) szerb katonatiszt, vezérkari ezredes. 1941 májusától a királypárti csetnik katonai ellenállás vezetője Szerbiában, 1942-től 1944-ig a londoni jugoszláv emigráns kormány hadügyminisztere és „honi főparancsnoka”.

[9] Deakin, Frederik William (1912–) brit történész és katonatiszt. Az oxfordi St. Anthony College tanáraként Churchill közeli barátja és fő segítőtársa a Marlborough – His Life and Times (Marlborough élete és kora) és a History of the English Speaking People (Az angolul beszélő népek története) írásában. A háború alatt századosként az SOE (Special Operations Executive – Speciális Hadműveleti Szervezet) amerikai szekciójában teljesít szolgálatot. 1942 decemberétől az SOE jugoszláv szekciójának helyettes vezetője Kairóban. 1943. május elején nevezik ki a partizánokhoz küldendő brit SOE-misszió élére. Jugoszláviai működéséről lásd F. W. Deakin: The Embattled Mountain. London, Oxford University Press, 1977.

Maclean, Fitzroy (1911–1996) brit politikus és katonatiszt. Az 1930-as évek elejétől a brit külügyminisztérium munkatársaként a párizsi és a moszkvai nagykövetségen dolgozik. A háború kitörése után a Cameron Highlanders ezredben harcol, majd a Konzervatív Párt jelöltjeként parlamenti képviselőnek választják. 1942-ben, az újonnan létrehozott SAS (Special Air Service – Különleges Légi Szolgálat) tagjaként számtalan titkos bevetésen vesz részt Észak-Afrikában és Iránban. 1943 augusztusában Churchill – akivel jó barátságban volt – javaslatára kinevezik a partizánoknál működő brit misszió parancsnokává. Jugoszláviai működéséről lásd Fitzroy Maclean: Eastern Approaches. Alexandria, Time Life Books, 1980. 308–550.

[10] Wilson, Henry Waitland (1881–1961) brit katonatiszt, altábornagy. 1941-ben a Brit Expedíciós Erő főparancsnoka Görögországban, majd katonai kormányzó Palesztinában és Irakban. 1943 februárjától a brit csapatok, 1944 januárjától a szövetséges csapatok főparancsnoka a Közel-Keleten.

[11] Velebit ezen állítását más források nem támasztják alá. Ezek szerint először valóban Velebit neve merült fel a küldöttség vezetőjeként, de Tito később a párthierarchiában jóval magasabban álló és angolul szintén jól beszélő Lolo Ribart jelölte ki a tisztségre. Velebit lett az ő politikai tanácsadója. A küldöttség vezetőjének csak Ribar halála után nevezték ki. Lásd Milovan Dilas: Wartime. London, Harcourt Brace Jovanovich, 1977. 358.

[12] A Fieseler Fi 156 „Storch” német könnyű-felderítőgép bombákkal és géppuskával felfegyverzett „Polizei” változatáról van szó, amelyet gyakran vetettek be Jugoszláviában a partizánok ellen.

[13] Abwehr – az OKW (Oberkommando der Wehrmacht – német vezérkar) hírszerző és kémelhárító részlege.

[14] II. Péter (1923–1970) a Karadordevic-dinasztia tagja, 1934 és 1945 között Jugoszlávia uralkodója. Trónra lépésétől 1941. március 27-éig Pál herceg kormányzott helyette régensként. 1941 áprilisában, a német támadást követően a kormány tagjaival együtt Jeruzsálembe, majd Kairóba menekül.

[15] A kairói tárgyalásokról lásd Walter R. Roberts: Tito, Mihalovic and the Allies 1941–1945. New Brunswick, Rutgers University Press, 1973. 162., 175.

[16] Eden, Robert Antony (1897–1977) brit politikus. 1923-tól a Konzervatív Párt parlamenti képviselője. 1935-ben a népszövetségi ügyekért felelős miniszter, majd 1938-ig külügyminiszter. 1939 szeptemberétől a háborús kabinetben a domíniumok minisztere, majd 1940 májusától hadseregügyi miniszter. 1940 novemberétől 1945 júliusáig külügyminiszter.

[17] Eisenhower, Dwight D. (1890–1969) amerikai katonatiszt, négycsillagos tábornok. 1942 februárjától a vezérkar tervezési osztályán dolgozik. 1942–43-ban az észak-afrikai és földközi-tengeri, 1944-ben az európai hadszíntéren a szövetséges csapatok főparancsnoka. Velebit Eisenhowerrel folytatott tárgyalásáról lásd Tito, Mihalovic and the Allies 1941–1945, 215.

[18] Joyce, Robert P. (–) amerikai diplomata, hírszerző. Eredetileg ügyvéd. A harmincas években a külügyminisztériumban kezdi pályafutását. 1942-ben az OSS-hez (Office of Strategic Services – Stratégiai Szolgálatok Hivatala) kerül, és 1945-ig annak balkáni részlegét vezeti. A második világháború után visszatér a külügyminisztériumba, és Trieszt amerikai főkonzulja lesz. Ezt követően a külügyminiszter stratégiai kérdésekkel foglalkozó legfőbb tanácsadó testületének (Policy Planning Staff – Politikai Tervező Csoport) a tagja.

Az OSS jugoszláviai tevékenységéről lásd Franklin Lindsay: Beacons in the Night. With the OSS and Tito’s Partisans in Wartime Yugoslavia. Stanford, Stanford University Press, 1993.

[19] Martin, Kingsley (1897–1969) brit újságíró, politikus. 1927 és 1930 között a Manchester Guardian, 1930 és 1960 között a New Statesman főszerkesztője. Vezetése alatt vált az újság Nagy-Britannia vezető hetilapjává.

[20] Attlee, Clement Richard (1883–1967) brit politikus. Eredetileg ügyvéd. 1922-től a Munkáspárt parlamenti képviselője. 1935-től 1955-ig a párt vezetője. 1940-től a háborús kabinet tagja a domíniumokért felelős miniszterként (1942–1943), majd miniszterelnök-helyettesként (1942–1945).

[21] Lord Beaverbrook (1879–1964) kanadai származású brit sajtómágnás és politikus. 1910-től a Konzervatív Párt parlamenti képviselője, 1916-tól a Lordok Házának a tagja. 1940-től a háborús kabinet tagja mint repülőgép-gyártási (1940–1941), majd háborús termelési miniszter (1941–1942).

[22] Subasic, Ivan (1892–1955) horvát politikus. Eredetileg ügyvéd. 1938-tól a Horvát Parasztpárt parlamenti képviselője. 1939-től 1941-ig horvát bán, 1941-ben az Egyesült Államokba emigrál. 1944 nyarától a londoni jugoszláv emigráns kormány elnöke és külügyminisztere. 1945 márciusától a koalíciós kormány külügyminisztere.

[23] Kardelj, Edvard (1910–1979) szlovén kommunista politikus. Eredetileg tanító. 1932-ben lép be a JKP-ba. 1937-től a Politikai Bizottság tagja. A háború alatt a Legfelsőbb Partizán Parancsnokság tagja. 1943-tól az ideiglenes kormány, majd a szövetségi kabinet alelnöke. Tito után a pártvezetés második embere, a párt vezető ideológusa.

[24] Az egyezményben Subasic elismerte a partizánok ideiglenes államigazgatását, Tito pedig kötelezte magát a kormánnyal való együttműködésre. Deklarálták, hogy „mielőbb kialakítják az egységes állami képviseletet”, de „az államberendezkedéssel kapcsolatos végső döntést a nép hozza meg, az ország teljes felszabadítása után”. Lásd Edvard Kardelj: Küzdelem az új Jugoszlávia elismeréséért és függetlenségéért 1944–1957. Visszaemlékezések. Újvidék, Forum, 1981.

[25] Dilas, Milovan (1911–1995) Crna Gora-i kommunista politikus. Eredetileg író, újságíró. 1932-ben lép be a JKP-ba. 1940-től a Politikai Bizottság tagja. A háború alatt a Legfelsőbb Partizán Parancsnokság tagja. 1945-től Crna Goráért felelős, majd tárca nélküli miniszter. Tito, Kardelj és Rankovic után a pártvezetés negyedik embere.

Milovan Dilas: Találkozások Sztálinnal. Budapest, Magvető Kiadó, 1989. 12–4. és 22–3.

[26] Grol, Milan (1876–1952) szerb demokrata politikus. Eredetileg dramaturg. 1940-től a Szerbiai Demokrata Párt elnöke. 1941-től a londoni jugoszláv emigráns kormány tagja, amelyben különböző tisztségeket tölt be. 1945. március–augusztusban a koalíciós kormány miniszterelnök-helyettese.

[27] Simic, Stanoje (1893–1970) szerb diplomata. 1920-tól a jugoszláv külügyminisztérium munkatársa. 1942-től a londoni jugoszláv emigráns kormány ügyvivője, majd 1943-tól nagykövete Moszkvában. 1945–1946-ban a washingtoni jugoszláv követség vezetője. 1946 februárjától 1948 augusztusáig külügyminiszter.

[28] A magyar és a jugoszláv pártközi kapcsolatokra lásd Ripp Zoltán: Példaképből ellenség. A magyar kommunisták viszonya Jugoszláviához, 1947–1948. In Standeisky Éva, Kozák Gyula és mások (szerk.): A fordulat évei, 1947–1949. Politika – képzőművészet – építészet. Budapest, 1956-os Intézet, 1998. 45–64.

[29] Hebrang, Andrija (1889–1949) horvát kommunista politikus. Eredetileg kereskedelmi alkalmazott. 1919-ben lép be a JKP-ba. 1941-től a Horvát Kommunista Párt főtitkára. 1942-ben az usztasák letartóztatják, de néhány hónap múlva egy fogolycsere következtében kiszabadul. 1944-től a JKP Politikai Bizottságának tagja. 1945-től ipari miniszter, a Gazdasági Tanács és a Szövetségi Tervbizottság elnöke. 1946 áprilisában kizárják a Politikai Bizottságból, és felmentik az ipari miniszteri és a Gazdasági Tanács elnöki tiszte alól. 1948 elején a Szövetségi Tervbizottság éléről is eltávolítják, majd májusban letartóztatják. A börtönben máig tisztázatlan körülmények között meghal.

A lakosságcserére vonatkozó elképzeléséről lásd Leonid Gibianskii: The Soviet Bloc and the Initial Stage of the Cold War: Archival Documents on Stalin’s Meetings with Communist Leaders of Yugoslavia and Bulgaria, 1946–1948. Soviet and Yugoslav Records of the Tito–Stalin Conversation of 27–28 May 1946. Elérhető: http://wwics.si.edu; a hozzáférés időpontja 2003. december 15. 18. lábjegyzet.

[30] Lásd A. Sajti Enikő: Impériumváltás, magyarellenes megtorlások, kitelepítések és a konszolidáció feltételeinek kialakulása a Délvidéken 1944–1947. Valóság, 2003/3, 1086–93.

[31] A belgrádi magyar nagykövet, Szántó Zoltán egyik jelentése bizonyítja, hogy Velebit hűen idézi fel egykori álláspontját: „Nem kétséges – mondta Velebit a csehszlovák nagykövetnek – hogy a magyar reakció komoly erőt képvisel. A választási eredmények azonban megmutatták, hogy a magyar demokrácia fejlődik és ma nagyobb erőt jelent az ország életében, mint az 1945-ös választások után. Ebben a tényben a jugoszláv kormány eddig folytatott politikája helyességének bizonyítékát látja és a jövőben is a magyar demokrácia jóindulatú támogatására, tekintélyének gyarapítására fog törekedni.” A belgrádi csehszlovák nagykövet és Velebit helyettes külügyminiszter beszélgetése a magyar kérdésről. Szántó Zoltán jelentése Molnár Erik külügyminiszternek. Belgrád, 1947. október 8. Magyar Országos Levéltár (MOL) XIX-J-4-b-1947-1951 (2 d.) 35.

[32] Molotov, Vjacseszlav Mihajlovics (1890–1986) szovjet politikus. 1906-ban lép be az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártba, a Szovjet Kommunista (Bolsevik) Párt elődjébe. 1926-tól a Politikai Bizottság tagja, 1930–1941 között a Népbiztosok Tanácsának elnöke, 1941–1945 között az Állami Honvédelmi Bizottság első elnökhelyettese. 1941–1946 között külügyi népbiztos, 1946–1949 között külügyminiszter.

Sztálin és Molotov 1948. március 27-ei levelét lásd: Stephen Clisshold (ed.): Yugoslavia and the Soviet Union 1939–1973. A Documentary Survey. London, Oxford University Press, 1975. 170–4.

[33] „Nem értjük, hogy egy angol kém, Vladimir Velebit, hogy maradhat a miniszter első helyetteseként a jugoszláv külügyminisztériumban. A jugoszláv elvtársak tudják, hogy Velebit angol kém. Azt is tudják, hogy a szovjet kormány Velebitet kémnek tartja. Ennek ellenére Velebit még mindig Jugoszlávia külügyminiszterének első helyettese. Lehetséges, hogy a jugoszláv kormánynak valamilyen célja van Velebittel mint angol kémmel. Ismert, hogy a burzsoá kormányok megengedik, hogy tagjaik között az imperialista nagyhatalmak kémei legyenek, sőt abba is beleegyeznek, hogy ezen államok gyámsága alá helyezzék magukat, csak azért, hogy biztosítsák azok jó szándékát. Mi ezt teljesen elfogadhatatlannak tartjuk a marxisták számára. A szovjet kormány a legjobb akarattal sem helyezheti abba a jugoszláv külügyminisztériumba a bizalmát, amelyet egy angol kém tart ellenőrzése alatt. Érthető, hogy mindaddig, amíg Velebit a jugoszláv külügyminisztériumban marad, a szovjet kormány nem tud a jugoszláv külügyminisztériumon keresztül kapcsolatot tartani a jugoszláv kormánnyal.” (A szerző fordítása.) Yugoslavia and the Soviet Union 1939–1973, 174.

[34] Rankovic, Alexander-Leka (1909–1983) szerb kommunista politikus. 1928-ban lép be a JKP-ba. 1940-től a Politikai Bizottság tagja. A háború alatt a Legfelsőbb Partizán Parancsnokság tagja. 1945-től belügyminiszter és az állambiztonsági szervek vezetője. Tito és Kardelj után a pártvezetés harmadik embere és legbefolyásosabb politikusa.

[35] A balkáni partraszállással kapcsolatban lásd F. W. Deakin: The Myth of an Allied Landing in the Balkans during the Second World War (with particular reference to Yugoslavia). In Phyllis Auty – Richard Clogg (eds.): British Policy Towards Wartime Resistance in Yugoslavia and Greece. London, Macmillan, 1975. 93–116.; Lojkó Miklós: The Failed Handshake over the Danube. The Story of Anglo-American Involvement in the Liberation of Central Europe at the End of the Second World War. The Hungarian Quartely, 2000/2. Elérhető: http://www.hungarianquarterly.com; a hozzáférés időpontja 2003. december 15.

[36] OZNA (Odeljenje za zastitu naroda – Népvédelmi Osztály) a Partizán Legfelsőbb Parancsnokság államvédelmi részlege (1943–1946).

[37] Milovan Dilas: Rise and Fall. London, Harvest Books, 1986. 102–3.

[38] Úgy tűnik, hogy Rankovic és az OZNA gyanúja nem volt alaptalan. Tudjuk ugyanis, hogy „Tito egy vezető munkatársának barátnője” a negyvenes évek második felében az amerikai hírszerzésnek dolgozott. Lásd Leonard Mosley: Dulles: A Biography of Elenor, Allen and John Foster Dulles and Their Family Network. New York, The Dial Press/James Wade, 1978. 275.

[39] A szovjet–jugoszláv vegyes vállalatokról részletesen lásd Vladimir Dedijer: Tito Speaks. His Self Portrait and Struggle with Stalin. London, Weidenfeld and Nicholson, 1953. 278–98.

[40] Kidric, Boris (1912–1953) szlovén kommunista politikus. Eredetileg mérnök. 1928-ban lép be a JKP-ba. 1946 áprilisától ipari miniszter, a Gazdasági Tanács elnöke. 1948-tól a Politikai Bizottság tagja.

[41] A magyar–szovjet vegyes vállalatokról szóló egyezményekről lásd Borhi László: A kremli kalmárok. A magyarországi szovjet terjeszkedés gazdasági okai. In Borhi László: A Vasfüggöny mögött. Magyarország nagyhatalmi erőtérben. 1945–1968. Budapest, Ister, 2000. 37–49.

[42] I. Mihály (1921–) 1927 és 1930, illetve 1940 és 1947 között Románia uralkodója. Amikor a szovjet csapatok 1944 augusztusában elérik Románia határát, államcsínyt hajt végre, lemondatja az országot ténylegesen irányító Antonescu tábornokot, és átáll a szövetségesek oldalára. 1947 decemberében a kommunisták lemondásra és emigrációba kényszerítik.

[43] A szovjet hírszerzés második világháború utáni jugoszláviai tevékenységéről lásd Christopher Andrew és Vaszilij Mitrohin: A Mitrohin-archívum. A KGB otthon és külföldön. Budapest, Talentum, 2000. 353.

[44] A balkáni föderációra vonatkozó különböző jugoszláv elképzelésekre lásd R. Craig Nation: A Balkan Union? Southeastern European in Soviet Security Policy, 1944–1958. In Francesca Gori – Silvio Pons (eds.): The Soviet Union and Europe in the Cold War, 1943–1953. London, Macmillan, 1996. 125–43.

[45] Markos, Vafiades (1906–1992) görög kommunista politikus. Eredetileg építőmunkás. 1923-ban Isztambulból Görögországba menekül, és belép a Görög Kommunista Pártba. A második világháború idején a kommunista irányítású partizánhadsereg, az ELAS (Ethnikos Laikos Apeleutherotikos Stratos – Görög Népi Felszabadító Hadsereg) egyik parancsnoka. 1946-ban létrehozza az ELAS utódját, a DSE-t (Demokratikos Stratos Ellados – Görög Demokratikus Hadsereg), és az ország északi részén fegyveres felkelést indít a kormány ellen. 1947-ben az általa megalakított Ideiglenes Demokratikus Kormány miniszterelnöke és külügyminisztere. A felkelés 1949-es vereségével a Szovjetunióba emigrál.

Jugoszlávia, illetve a Görögországban élő szláv macedónok polgárháborúban játszott szerepéről lásd Evangelos Kofos: The Impact of the Macedonian Question on Civil Conflict in Greece (1943–1949). Athens, Hellenic Foundation for Defense and Foreign Policy, Occasional Papers, No. 3, 1989. Elérhető: http://www.macedonian-heritage.gr/downloads/library/Kofos02.pdf; a hozzáférés időpontja 2003. december 15.

[46] Velebit némileg túloz: a 35 ezer felkelő közül 14 ezer volt szláv macedón származású. Lásd Ivo Banac: With Stalin Against Tito. Cominformist Splits in Yugoslav Communism. 35–6.

[47] A fő ok természetesen nem a szláv szolidaritás volt. Belgrád számára nyilvánvaló volt, hogy csak a kommunista felkelők győzelme esetén szakadhat el Égei-Macedónia Görögországtól, és válhat – egyesülve a pirini (bolgár) és vardari (jugoszláv) macedón területtel – Jugoszlávia részévé.

[48] A kérdés ennél összetettebb. Sztálin kezdetben támogatta a görög felkelést, mert úgy látszott, hogy a gyöngülő Nagy-Britanniával szemben megvalósítható a kommunista fordulat Görögországban. Amikor azonban Truman amerikai elnök 1947. márciusi kongresszusi beszéde egyértelművé tette, hogy az Egyesült Államok veszi át Nagy-Britannia védhatalmi szerepét Görögország felett, nem ismerte el Markos decemberben megalakított kormányát, és fokozatosan beszüntette a felkelők segélyezését is. 1948 februárjában aztán ezt követelte a jugoszláv vezetéstől is. Lásd Artiom A. Ulunian: The Soviet Union and ’the Greek Question’ in the Soviet Union and Europe in the Cold War, 1943–1953. 144–60.

[49] Jugoszlávia Albániával kapcsolatos politikájához Sztálin ambivalensen közelített. A kétoldalú tárgyalásokon minden alkalommal egyetértett a két ország egyesítésével, és jóváhagyta az erre irányuló jugoszláv lépéseket. Ugyanakkor a jugoszláv befolyás visszaszorítására 1947 nyarán titokban megkezdte a közvetlen szovjet–albán kapcsolatok kiépítését és ezzel együtt az Albán Kommunista Párt jugoszláv-ellenes frakciójának támogatását. Lásd Leonyid Gibianszkij: Az 1948-as szovjet–jugoszláv konfliktus és a Kominform. Múltunk, 1994/4. 120–1.

[50] Hodzsa, Enver (Hoxha) (1908–1985) albán kommunista politikus. Eredetileg nyelvtanár. 1941-ben létrehozza az egységes Albán Kommunista Pártot. 1942 és 1944 között az Albán Nemzeti Felszabadítási Front vezetőjeként az olasz, majd német megszállók elleni partizánháború vezetője. 1943-tól haláláig a párt első titkára, közben 1944 és 1954 között miniszterelnök és honvédelmi miniszter.

[51] 1948 januárjában Dilas vezetésével jugoszláv küldöttség tárgyalt Moszkvában. A tárgyalások során úgy tűnt, hogy Sztálin teljes mértékben támogatja Jugoszlávia Albániával kapcsolatos terveit. Erről Dilas táviratban értesítette Titót, aki úgy értékelte, hogy ezzel szabad kezet kap az egyesítés meggyorsítására. Másnap, anélkül hogy konzultált volna Moszkvával, táviratban közölte Hodzsával, hogy „a görög monarcho-fasiszták” inváziójának veszélye miatt egy hadosztályt küld Dél-Albániába. Amikor a szovjet vezetés tudomást szerzett a jugoszláv akcióról, azonnal durva hangvétellel tiltakozott, és Moszkvába rendelte a jugoszláv vezetőket. Sztálin a tárgyalásokon élesen bírálta a jugoszláv vezetést az előzetes konzultáció elmulasztása miatt, és határozottan megtiltotta a jugoszláv hadosztály Albániába való bevonulását arra hivatkozva, hogy ez azonnal a Nyugat okkupációs vádját vonná maga után. Hangsúlyozta, hogy Jugoszláviának csak abban az esetben szabadna ilyen lépést tenni, ha egy Albániát ért támadás miatt ezt Tirana maga kérné. Lásd Leonyid Gibianszkij: Az 1948-as szovjet–jugoszláv konfliktus és a Kominform. 124–6.

[52] Velebit állítása csak részben felel meg a valóságnak. A mezőgazdaság kollektivizálása korábban elkezdődött: 1948 márciusában már 347 ezer hektár föld volt szövetkezeti tulajdonban. A szovjet vezetés vádja – miszerint a jugoszláv vezetés „opportunista politikát” enged meg a „kulákokkal” szemben – csak felgyorsította és radikalizálta a folyamatot.

[53] Az erőszakos kollektivizálás Jugoszlávia-szerte hatalmas elégedetlenséget váltott ki. Ennek mértékére jellemző, hogy 1950 májusában a szlavóniai Cazinska Krajinában csak a hadsereg egységeinek bevetésével sikerült a parasztok megmozdulását leverni. Lásd Ivo Banac: With Stalin Against Tito. Cominformist Splits in Yugoslav Communism. 235–6.

[54] Zujovic, Sreten (1899–1976) szerb kommunista politikus. 1924-ben lépett be a JKP-ba. 1933-ban a Szovjetunióba megy, ahol a Komintern káderképzőjének, a Nemzetközi Lenin Iskolának a hallgatója lesz. 1936-tól a Politikai Bizottság, 1941-től a Legfelsőbb Partizán Parancsnokság tagja. 1945-től pénzügyminiszter, a Népfront főtitkára. A Politikai Bizottság 1948. április 12-ei ülésén a szovjet vezetéssel való kiegyezést támogatja, amiért május 9-én kizárják a testületből és letartóztatják.

[55] Vö. Dilas Hebrangról írt értékelésével. Lásd Milovan Dilas: Rise and Fall, 99–102.

[56] Wladislaw Gomulka, a Lengyel Munkáspárt vezetője – a szovjetek tudtával – 1948 májusában megkísérelt közvetíteni a szovjet és a jugoszláv vezetés között. Javaslatát azonban Tito visszautasította. Lásd Leonyid Gibianszkij: Az 1948-as szovjet–jugoszláv konfliktus és a Kominform. Múltunk, 1994/4. 138.

[57] A Tájékozató Iroda ülésén történtek részletes elemzését lásd Silvio Pons: The Twilight of the Cominform. In Giuliano Procacci (ed.): The Cominform. Minutes of the Three Conferences, 1947/1948/1949. Milano, Fondazione Giangiacomo Feltrinelli, 1994. 483–503.

[58] A Rákosi-féle magyar pártvezetés előtt nyilvánvaló volt, hogy ha feledtetni akarja eddigi, erősen Jugoszlávia-barát politikáját, azonnal fel kell sorakoznia a szovjet vezetés mögött. Az MKP Politikai Bizottsága ezért 1948. április 8-án elsőként ítélte el a jugoszláv vezetés politikáját. Tito és Kardelj április 19-én dühödt levélben reagált a határozatra, hangsúlyozva, hogy a magyar vezetőknek sem erkölcsi, sem politikai alapjuk nincs, hogy támadják a JKP politikáját. Ezt követően a két pártvezetés közötti viszony csak 1956 októberében, Gerő Ernő és Hegedűs András belgrádi látogatásával konszolidálódott. Lásd Ripp Zoltán: Példaképből ellenség. A magyar kommunisták viszonya Jugoszláviához, 1947–1948. 56–7.

[59] A teljes kominformista emigráció körülbelül 5 ezer főből állt, akiknek többsége a Szovjetunióban és Romániában telepedett le. A magyarországi emigráció, amely 1948 őszén a budapesti jugoszláv követségnek a Tájékoztató Iroda határozatát támogató tagjai köré szerveződött, a 80 főt sem érte el. Lásd Ivo Banac: With Stalin Against Tito. Cominformist Splits in Yugoslav Communism, 223.; és: A Belügyminisztérium 1-es osztályának jelentése a jugoszláv emigrációról. Budapest, 1954. január 18. MOL M-KS 276 f. 65. cs. 105 ő. e. 134–42.

[60] UDB (Uprava drazavne bezbednosti – Állambiztonsági Igazgatóság). A jugoszláv államvédelmi hatóság (1946–1966) 1948 és 1963 között több mint 16 ezer főt tartóztatott le. Lásd Ivo Banac: With Stalin Against Tito. Cominformist Splits in Yugoslav Communism, 148–51.

[61] A leghírhedtebb koncentrációs táborok Goli és Sveti Grgur szigetén, illetve Stara Gradiskában működtek 1948 és 1952 között. Dilas így ír a Goli szigetén fogva tartottakról: „Sokan közülük csak azért kerültek ide, mert baráti körben szovjetbarát nyilatkozatot tettek. Voltak közöttük teljesen ártatlanok. Akadtak azonban szép számmal olyanok is, akik valóban agitáltak és szervezkedtek a rezsim megbuktatására. A fogva tartottakat nem védte a törvény; a hozzátartozóik nem látogathatták meg őket. Ráadásul a tábor szolgáltatta az alapot az újabb letartóztatásokhoz is: ha valaki feladta a hasonlóan gondolkodókat szabadsága fejében, ezzel bizonyíthatta a leginkább, hogy megjavult és megbánta bűneit.” (A szerző fordítása.) Milovan Dilas: Tito. The Story from Inside, 87.

[62] A Velebit által említett szovjet fenyegető hadmozdulatokról mind a mai napig nagyon keveset tudunk. Mindössze Hruscsov egy elejtett félmondata az SZKP Központi Bizottságának a szovjet–jugoszláv tárgyalások eredményeit megvitató 1955. július 9-ei elnökségi ülésén („Hiszen mi hadosztályt vonultattunk fel a jugoszláv határra…”) az egyetlen hiteles bizonyíték arra, hogy valóban volt ilyen. Fontos azonban megjegyezi, hogy Hruscsov mindössze egyetlen hadosztályról beszél, és nem tudjuk, hogy ez hol és mikor történt. A jugoszláv és amerikai sajtóközleményekből, valamint a budapesti brit nagykövetség jelentéseiből azonban arra lehet következtetni, hogy erre 1949. augusztus közepén, magyar területen kerülhetett sor, egy időben azzal, hogy a Szovjetunió harminc orosz emigráns letartóztatása miatt „hatékonyabb eszközök” alkalmazásával fenyegette meg Jugoszláviát. A Hruscsov által említett hadosztály pedig az a 2. szovjet gépesített gárdahadosztály lehetett, amelyet éppen ekkor telepítettek át Romániából Magyarországra. A felvonultatás azonban semmiképpen nem jelenthetett többet egyszerű fenyegetésnél, hiszen ez az egyetlen hadosztály is azonnali feltöltésre és felfegyverzésre került, miután augusztus végén elfoglalta új állomáshelyét Magyarországon. Érdekesség, hogy amíg a jugoszláv és a nyugati sajtó napokon keresztül a háború kitörésének lehetőségéről cikkezett, a brit és amerikai vezetés meglepően pontos képpel rendelkezett a szovjet csapatmozdulatokról, és tisztában volt vele, hogy ezek nem jelentenek háborús veszélyt. Lásd: Az SZKP KB Elnökségének 1955. július 9-ei ülése jegyzőkönyve. MOL M-KS 276. fond 106; H. M. Military Attaché’s Annual Report on the Hungarian People’s Army and Para-Military Organizations in Hungary. Budapest, 1950. január 18. The National Archives FO 371/87867; Beatrice Heuser: Western ’Containment’ Policies in the Cold War: The Yugoslav Case, 1948–1953. London, Routledge, 1989. 109.

[63] Ez nem felel meg a valóságnak. Rankovic – és rajta keresztül a teljes legfelső vezetés – tisztában volt a Goli szigetén uralkodó embertelen viszonyokkal. Ezt bizonyítja többek között Dilas visszaemlékezése is, amely szerint 1950-ben maga Rankovic mondta el neki, hogy Blazo Raicevicet, a Crna Gora-i kommunista mozgalom egykori vezetőjét a többi rab lincselte meg Goli szigetén. Lásd Milovan Dilas: Memoir of a Revolutionary. New York & London, Harcourt Brace Jovanovich, 1973. 64.

[64] Jovanovic, Arso (1907–1948) Crna Gora-i katonatiszt, vezérezredes. Pályafutását a Jugoszláv Királyi Hadseregben kezdi vezérkari tisztként. 1941 júliusában csatlakozik a partizánokhoz. 1941 decemberétől a partizánhadsereg vezérkari főnöke, a Legfelsőbb Partizán Parancsnokság tagja. 1945-től a Jugoszláv Hadsereg vezérkari főnöke. 1946 és 1948 között a moszkvai Vorosilov Vezérkari Akadémián tanul, ahol – az egykori hivatásos jugoszláv történetírás szerint – a szovjet hírszerzés beszervezi. 1948 nyarán több fórumon nyíltan a Szovjetunió és a Tájékoztató Iroda határozata mellett áll ki.

[65] A Velebit által elmondottak pontosan megegyeznek a jugoszláv belügyminisztérium 1948. augusztus 18-ai hivatalos közleményében olvasható verzióval, miszerint Jovanovic augusztus 12-ére virradó éjjel illegális határátlépési kísérlet közben vesztette életét. Lásd: A belgrádi magyar követség sajtószemléje. Belgrád, 1948. augusztus 18. XIX-J-4-b-15/b-1947/48 (3 d.) 185.

[66] Vö. Lorraine M. Lees: Keeping Tito Afloat. The United States, Yugoslavia, and the Cold War. Pennsylvania, Pennsylvania State University Press, 1997. 98–9.

[67] Black, Eugene Robert (1898–1992) amerikai pénzügyi szakember. Évtizedekig a Chase National Banknél dolgozik. 1947-ben a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank amerikai részlegének ügyvezető igazgatója, majd 1949 és 1962 között az igazgatótanács elnöke.

[68] Georgetownról és az amerikai politikai elit társadalmi életéről a hidegháború első évtizedében lásd Noemie Emery: Mythical Georgetown. Washington in the Days of Dinner Parties. The Weekly Standard, 2003/9. Elérhető: http://www.weeklystandard.com; a hozzáférés időpontja 2004. június 22.

Harriman, Averell W. (1891–1986) amerikai politikus. Eredetileg üzletember. 1941 és 1943 között Roosevelt elnök személyes megbízottjaként a „lend-lease” program irányítója Londonban. 1943 és 1946 között az Egyesült Államok moszkvai, majd 1946-ban londoni nagykövete. 1946-tól kereskedelmi miniszter és a Marshall-tervvel foglalkozó bizottság vezetője. 1948-tól a terv végrehajtásának különleges megbízottja Európában. A koreai háború kitörése után Truman elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, majd 1951-től a külföldi segélyekért felelős kormányügynökség, a Mutual Security Agency vezetője.

[69] Wisner, Frank (1909–1965) amerikai hírszerző. Eredetileg ügyvéd. 1942-ben lép be az OSS-be. 1944-ben a szervezet Délkelet-Európáért felelős isztambuli, majd bukaresti részlegét vezeti. Az OSS 1945. szeptemberi feloszlatása után rövid időre újra ügyvédként dolgozik, majd a megszállt területekért felelős külügyminiszter második helyettese lesz. 1948 és 1952 között a CIA (Central Intelligence Agency – Központi Hírszerző Ügynökség) alá tartozó és a szovjet blokk területén titkos felforgató hadműveleteket folytató OPC (Office of Policy Coordination – Politikai Koordináló Hivatal) vezetője.

Alsop, Joseph (1910–1989) amerikai újságíró. 1932-ben a New York Herald Tribune-nél kezdi pályafutását, amelynek 1937-től vezető publicistája lesz. A negyvenes évek elejétől az Egyesült Államok egyik legismertebb és legbefolyásosabb újságírója.

Bohlen, Charles Eustis (1904–1974) amerikai diplomata. 1929-ben lesz a Külügyminisztérium munkatársa. 1933-tól a moszkvai amerikai nagykövetségen teljesít különböző posztokon szolgálatot. Elnöki tolmács a teheráni, a jaltai és a potsdami konferencián. 1944-ben a Külügyminisztérium kelet-európai osztályának vezetője. 1949-ben párizsi, 1953-tól pedig moszkvai nagykövet.

[70] Erre 1950. november 22-én került sor. Ahogy erre Lorraine M. Lees is rámutat, kétséges, hogy Velebit önállóan kezdeményezett volna egy ilyen rendkívül kényes kérdésben. Ráadásul a Külügyminisztérium a CIA-n keresztül már korábban üzenetet kapott a jugoszláv vezetéstől, hogy szeretnének tárgyalásokat folytatni a katonai segítségről. Lásd United States, Department of State: Foreign Relations of the United States 1951, Europe: Political and Economic Relations. Part 2. vol. IV. Washington D.C., U.S. Government Printing Office, 1985. 1721. és Lorraine M. Lees: Keeping Tito Afloat. The United States, Yugoslavia, and the Cold War. 99.

[71] Popovic, Koca (1908–1980) szerb kommunista politikus. 1933-ban lép be a JKP-ba. 1937 és 1939 között a Nemzetközi Brigád tagjaként részt vesz a spanyol polgárháborúban. 1941-től a Legfelsőbb Partizán Parancsnokság tagja, 1944-től a 2. partizánhadsereg parancsnoka. 1946–1953 között a Jugoszláv Hadsereg vezérkari főnöke. 1953-tól 1965-ig külügyminiszter.

[72] Ennek ellenére szinte biztos, hogy Moszkva már kezdettől fogva tudott Velebit akciójáról. Joyce vacsoráinak ugyanis állandó résztvevője volt a szovjet mesterkém Kim Philby is, aki akkor az SIS (Secret Intelligence Service – brit titkosszolgálat) washingtoni kirendeltségének vezetője volt. Philby Joyce-szal és Wisnerrel együtt tagja volt annak az amerikai–brit négyes bizottságnak, amely az amerikai és a brit külügyminisztérium, illetve az OPS és az SIS együttműködését irányította. Lásd Leonard Mosley: Dulles: A Biography of Elenor, Allen and John Foster Dulles and Their Family Network, 280–2., valamint Christopher Andrew és Vaszilij Mitrohin: A Mitrohin-archívum. A KGB otthon és külföldön. 185.

[73] Velebit 1950. december 22-én utazott vissza az Egyesült Államokba. A külügyminisztérium és a Pentagon vezetőivel folytatott tárgyalásairól lásd United States, Department of State: Foreign Relations of the United States 1951, Europe: Political and Economic Relations. Part 2. vol. IV. 1719–21., 1725–7., 1741–3., 1746–7., 1776–8.

[74] Popovic 1951. május 15. és június 16. között tartózkodott Washingtonban.

[75] A katonai segítségről lásd Bojan Dimitrijevic: The Mutual Defense Aid Program in Tito’s Yugoslavia, 1951–1958, and its Technical Impact. The Journal of Slavic Military Studies, 1997/2. 19–23.

[76] De Gasperi, Alcide (1881–1954) olasz politikus. Politikai pályafutását 1911-ben a trentinoi tartomány függetlenségpárti képviselőjeként kezdi Bécsben. A tartomány Olaszországhoz való csatlakozása után, 1918 és 1921 között az Olasz Néppárt parlamenti frakciójának vezetője. Mussolini hatalomra kerülése után 16 hónapra börtönbe kerül, majd a Vatikáni Könyvtárnál helyezkedik el. 1943-ban részt vesz a Nemzeti Felszabadító Bizottság munkájában. 1944-ben megalapítja a Kereszténydemokrata Pártot, amelynek vezetője lesz. 1944–1945-ben külügyminiszter, majd 1953-ig nyolc alkalommal kormányfő.

[77] Hammarskjöld, Dag Hjalmar Agne Carl (1905–1961) svéd politikus. Eredetileg közgazdász. 1936 és 1945 között pénzügyminiszter-helyettes, 1941 és 1948 között a Svéd Nemzeti Bank igazgatótanácsának elnöke. 1949-től külügyminiszter-helyettes, 1949-ben, majd 1951 és 1953 között Svédország ENSZ-nagykövete. 1953-tól az ENSZ főtitkára. 1961-ben máig tisztázatlan körülmények között légi baleset áldozata lett.

[78] Morse, David Abner (1907–1990) amerikai köztisztviselő. Eredetileg ügyvéd. 1947 és 1948 között az amerikai Munkaügyi Minisztérium helyettes vezetője, majd vezetője. 1948 és 1970 között a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet főigazgatója.
















































































































































































































































































































































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon