Skip to main content

Tollasforgatók

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Komoly kérdések komoly megtárgyalását sokszor pont az teszi lehetetlenné, amivel komollyá akarják tenni. Jó példája ennek a honlapunkon olvasható Kínos ügy. Teljesen reális elképzelés, hogy a régi bűnök megtárgyalása a hivatalos következményektől válik komollyá. De hiába reális ez az elképzelés, mégsem mindig igaz. Kevésbé régi bűnök esetében igaz, igazán régiek esetében nem. Azért nem, mert a bűnös túl van az érdemi büntethetőség korán, a történet pedig túl van a biztonságos bizonyíthatóság korán. Ettől még remekül meg tudnánk vitatni a dolgot, és el is juthatnánk fontos tanulságokig, ha ez mindenkinek elég lenne. De ha nem elég, akkor nem jutunk sehová, és mindenki kielégületlen lesz.

Ez a fölismerés a náci-komcsi aggastyánperekhez kötődik, melyeket a természet nemsokára úgyis végképp ellehetetlenít. Ámde a Kínos ügy azt mutatja, hogy a kihalás sem old meg mindent. Tollas Tibor másfél évtizede elhalálozott. Öt hónappal az után, hogy a MÚOSZ örökös tagjává választották. Tizenegy évvel később kezdeményezte Kertész Péter és Róbert László, hogy az elhunytat töröljék az örökös tagok sorából, és most szembesítenek minket a kezdeményezés történetével.

Ez a kezdeményezés igen-nem-re kényszerített, ezért antagonizmust teremtett két csoport között. Egyikben sem találunk szélsőjobboldali elemeket, ellenben mindkettőben bőven találunk rendíthetetlen antifasisztákat. Olyanokat, kiknek antifasisztaságában normális ember nem kételkedhet. Ami antifasiszták termékeny vitája lehetett volna, azt antifasiszták terméketlen csatájává tette az adminisztratív lépések igénye.

Az összeállítás mottója: „Ha csak leheletnyi kétely fogalmazódik is meg az emberben az »örökös tagság« megalapozottságát illetően, máris alá van támasztva a nem. A szakmai etikának szigorúbbnak kell lennie a törvénynél.” Kerekes András támogatta a kezdeményezést ezzel a kommentárral. Tökéletesen igaza van neki, amennyiben az örökös tagság megadásáról szóló döntés előtt vagyunk. A legkevésbé sincs igaza neki, ha az örökös tagság visszavonásáról szóló döntés előtt vagyunk. Márpedig 2008-ban már ott voltunk.

Az örökös tagság megadása kitüntetés, melyhez az érdemet kell bizonyítani. Az örökös tagság megvonása (akár ha posztumusz) büntetés és megbélyegzés, amihez a bűnt kell bizonyítani. Nagyon sokan vannak, akik nem lesznek a MÚOSZ örökös tagjai, és kevesen (bár sajnos nem elég kevesen), akik lesznek. Ezért az örökös tagság meg-nem-adása nem büntetés. Viszont nagyon kevesen vannak, akiktől ez a címet megvonják, ez tehát súlyos, megbélyegző szankció. A meg-nem-adás fenntartja a lehetőséget, hogy az illető azért rendes ember, a megvonás nem.

Meggyőződésem, hogy éppoly helytelen volt Kecskési Tollast örökös tagnak megválasztani 1997-ben, mint amilyen helytelen lett volna az örökös tagságától megfosztani 2008-ban.

A Tollas Tibor körüli vitának három eleme van.

1.         Volt egy népbírósági ítélet, miszerint Tollas felelős a beregszászi gettóban elkövetett kegyetlenkedésekért. Ezt az ítéletet 1956 nyarán felülvizsgálták, 1991-ben hatályon kívül helyezték. Ezzel kapcsolatban háromféle álláspont létezik. a) A bizonyítottság lehetetlensége nem bizonyítja, hogy nem lehetett Tollas a kegyetlenkedő. Ha pedig lehetett, akkor semmi sem lehet (pl. örökös tag), ami ezzel összeférhetetlen. b) Ha nem bizonyított, hogy ő kegyetlenkedett, akkor az ártatlanság vélelme alapján nem zárható ki semmiből a bizonyítatlan vádra hivatkozva. c) A rendelkezésünkre álló dokumentumok bizonyítják, hogy Tollas nem lehetett a kegyetlenkedő, nyilvánvaló, hogy mással keverték őt össze, mi több, még ellenálló érdemei is vannak.

2.         Kérdés: pusztán az a tény, hogy Tollas csendőr volt a holokauszt idején, és akár ha passzívan is, de jelen volt zsidók deportálásánál, elegendő-e ahhoz, hogy ne lehessen a MÚOSZ örökös tagja? Van, aki szerint igen, mások szerint nem.

3.         Tollas szakmai teljesítményéről is megoszlanak a vélemények. a) A MÚOSZ örökös tagsága szempontjából a szakmai teljesítmény számít, a nyugati demokrácia értékeit képviselő Nemzetőr létrehozása, fenntartása önmagában is igazolja az örökös tagságot. b) Már önmagában Tollas szakmai tevékenysége, a Nemzetőr antiszemita, soviniszta, szélsőjobboldali irányultsága is méltatlanná teszi Tollast az örökös tagságra, előéletétől függetlenül.

Ezek mind izgalmas és termékeny kérdések. Valamennyinek értékes, általános, Tollas személyétől független hozadéka is lenne. Természetesen az örökös tagságról való döntés előtt kellett volna ezeket megvitatni. Ha az örökös tagságnak van minőségi jelentése, akkor az örökös tagoknak, akik az új örökös tagok felvételéről döntenek, jelentős és jól tájékozott újságíróknak kell lenniük. Akkor pedig jelentős részüknek tudniuk kell, hogy Tollas Tibor kontroverzális személyiség, akinek a múltját 1989 óta vitatják a magyar sajtóban; s azt is, hogy a szakmai tevékenységének nagyját jelentő lap, a Nemzetőr szintén kontroverzális sajtótermék, melynek irányultságáról, minőségéről egymástól végletesen eltérő vélemények vannak forgalomban. Mindehhez képest indoklás nélküli, ad hoc jelölés alapján döntöttek egyhangúan Tollas örökös tagságáról nyolc másik jelöltével együtt. Ebben közrejátszhatott Tollas állapota, de ez nem mentség. Hogy mennyi köze van a MÚOSZ-nak a saját örökös tagjaihoz, azt mindennél szebben mutatja, hogy képesek voltak két emberként, Kecskési Tiborként is és Tollas Tiborként is számon tartani az évkönyveikben Kecskési Tollas Tibort, és ez hosszú éveken át nem tűnt fel senkinek.

2008-ban bízvást kezdeményezni lehetett volna, hogy ezeket a vitákat legalább utólag, nyilvánosan folytassuk le. Mert a tanulságaira, a hozzá kapcsolódó érvek mérlegelésére továbbra is szükségünk lenne. És a régiek mellé föl lehetett volna sorakoztatni az új kérdéseket: Hogyan képzelték ezt 1997-ben a kedves kollégák? Miként történhetett meg, hogy ezt a döntést a fentiek végiggondolása és megvitatása, de egyáltalán áttekintése nélkül hozták meg? S ha ebben a testületben így mennek a dolgok, akkor indokolt-e fenntartani annak egyedüli döntési jogát az örökös tagok megválasztását illetően? Egyáltalán mekkora értéke van az örökös tagságnak? Nem kellene-e végre rögzíteni kizáró okokat? És így tovább.

A kezdeményezők ezen viták helyett szorgalmazták a kizárást. Ezzel egy Vészi Jánost, egy Kende Pétert, egy Lőcsei Pált, egy Göncz Árpádot, egy Györgyi Kálmánt löktek be a nyilasmentegetők ketrecébe. És, mint olvassuk, Tollas özvegye még tudja szaporítani a neveket férje mellett.

Két kezdeményező több mint százat csinált. Dési János honlapot nyitott a tiltakozóknak. Ezek sorában ott vannak többek között a kádári cenzúra képviselői, s Hajdú  Jánossal az élükön a diktatúra tollnokai, akik büszkék rá, hogy évtizedeken át szolgálhatták a MÚOSZ keretében a diktatúrát, a sajtószabadság ellenségeit, a társadalom dezinformálását. „Ezek szerint és végül is majd az összes felelős náci gyilkosok kitüntetést fognak kapni, és a kiirtott áldozatok bűnössé lesznek nyilvánítva. A gyalázat kifizetődik!” – ezekkel a szavakkal csatlakozik a tiltakozókhoz Lydia Brenners, aki annyi szörnyűséget élt át gyerekkorában Újvidéken, hogy nehéz rajta a szavakat számon kérni, miként a körülmények ismeretét is, de hát mégiscsak a legszörnyűbb bűnökkel vádol egy rég halott embert, akiről a kezdeményezők sem állítják, hogy ezeket a bűnöket elkövette volna. A honlap gazdájának pedig eszébe sem jutott, hogy itt valami moderálnivalója lett volna, s a történteket összefoglaló kezdeményezőnek sem jut eszébe, hogy a rágalmakat nem kellene felerősíteni. És akkor még nem is említettem Krausz Tamás fékevesztett őrjöngését, melynek sodrában mindenkit lefasisztáz, aki nem támogatja a jogállami garanciák elleni forradalmi harcát, és nem ismeri el föltétel nélkül a forradalmi törvénykezés osztályharcos ítéleteit. Természetesen ott van a tiltakozók között Pelle János is, aki lelkesen kontrázott Schmidt Máriának a holokauszt leértékelésében, és a zsidókérdésen merengő Kövér László mellett is harciasan kiállt.

A kezdeményezők nem állítják, hogy Tollas elkövette volna azt, amivel a háború után vádolták. Azt sem állítják, hogy szakmai teljesítménye tette volna érdemtelenné az örökös tagságra. Így zárják levelüket: „Mindezek alapján, figyelemmel irodalmi és szerkesztői érdemeire is, nyugodt lelkiismerettel nem állítható, hogy Kecskési Tollas Tibor (az évkönyv tanúsága szerint: Kecskési Tibor, illetve Tollas Tibor) csendőrparancsnokként feddhetetlennek bizonyult, ezért úgy gondoljuk, hogy érdemtelen a Magyar Újságírók Országos Szövetsége örökös tagságára.” Ezzel fölállítanak egy normát: akiről nem állíthatjuk nyugodt lelkiismerettel, teljes bizonyossággal, hogy feddhetetlen, az nem lehet örökös tag. Mert hiszen annak példaképnek kellene lennie. Azt mondja Kertész Péter: „Egy csendőr főhadnagy, aki Beregszászon részt vett 11 ezer zsidó deportálásában, és ha egy ujjal nem nyúlt senkihez, ami bizonyíthatatlan, akkor se legyen a MÚOSZ örökös tagja. Példakép, halhatatlan.” Tollas 1944-ben 23 éves volt. Ezek szerint az örökös tagnak már egészen fiatalon is feddhetetlennek kell lennie. Örökös tag Kende Péter, Méray Tibor, Lőcsei Pál, Vásárhelyi Miklós, s az lett posztumusz Gimes Miklós, Losonczy Géza, Nagy Imre is. Természetesen. Ahol ők nem örökös tagok, ott az örökös tagság nem jelent semmit. De hát ezek az emberek tengernyi gonoszságot írtak össze pályájuk kezdetén. Szörnyű rágalmak áradtak ki a tollukból. Jó néhányuk a Tollas elleninél sokkal szörnyűbb ítéleteket magasztalt. Olyanokat, melyekbe ártatlan emberek sora halt bele, ment tönkre, veszett bele egészsége, fiatalsága. Tollas 27 éves korától 36 éves koráig ült olyan bűnökért, melyeket Kertész Péter és Róbert László sem tekint bizonyítottnak. Attól tartok, ha következetesen tartjuk magunkat ahhoz a normához, melyet a kezdeményezők felállítottak, egészen bizarr eredményre jutunk.

1997-ben hatvan örökös tag volt. 2008-ban már majdnem másfélszer annyi. A kezdeményezők, mivel nagyon régen vannak a pályán, sokkal többükről tudnak sokkal többet, mint én. Vajon hány „kezdeményezésre” lenne okuk, ha nekiállnának kiválogatni közülük azokat, akiket nem tekinthetnek „nyugodt lelkiismerettel” „feddhetetlen” példaképnek?

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon