Skip to main content

Varsói kerekasztal-beszélgetés

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Válság közepén – választás előtt


LITYNSKI: Olyan helyzetbe jutottunk, melyből nem láthatjuk a kiutat. Szemünk láttára hullik szét a gazdaság és az állam. Vitatkozhatunk arról, hogy ez az államapparátus tudatos vagy félig tudatos szabotázsának a következménye-e, vagy annak, hogy az augusztusi tiltakozómozgalom óta az apparátus magatehetetlen. A Szolidaritás meggyorsította ezt a széthullási folyamatot, megbénítván a kormány működését. Úgy látszik, a kompromisszum stratégiája, mely feltételezi, hogy a hatalom kilendül dermedt mozdulatlanságából, sikertelen stratégia. A Szolidaritás kezd pontokat veszíteni, mert nem teljesíti a társadalom várakozásait. Csalódtak azok, akik a gazdasági helyzet javulásában reménykedtek, és csalódtak azok is, akik arra számítottak, hogy a radikális mozgalom új struktúrákat hoz létre, megtöri a régi hatalmi rendszert.

Ebben a helyzetben számos veszély lappang. Az egyik a KPN, a Független Lengyelország Konföderációja[SZJ] által népszerűsített radikalizmus: függetlenségi jelszavakat állítanak az előtérbe, s nem vetnek számot mai realitásokkal. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a KPN vezetőit felelőtlenül bebörtönözték[SZJ], és így programjuk egyszeriben komolynak tűnt fel. (Igaz, ez a program ma sokkal reálisabb, mint tíz hónapja volt.) A szakszervezetünket fenyegető másik veszélyt abban látom, hogy elkeseredettebbé válik a megélhetésért vívott harc, és végül vadsztrájkokban, utcai tüntetésekben törhet ki.

A szakszervezet egyetlen előremutató kezdeményezést tett március óta, s ez az önigazgatási mozgalom volt. De nem látni, hogyan illeszkedhetne be az önigazgatás az adott rendszerbe, ahhoz viszont túlságosan gyenge, hogy a gazdasági hatalmat átvehetné. Mellesleg ez a hatalomátvétel gazdasági anarchiához vezethet.

Sikerületlenek a pártalapítási kísérletek is, főként azért, mert a kezdeményezők nem képesek programot adni és valódi politikai pártként fellépni. Kezdetleges állapotban vannak a klubalapítási kísérletek. Ott vannak például a Társadalmi Kezdeményezés Klubjai: nincs általános stratégiájuk, sőt, taktikai elképzeléseik sincsenek. A helyzet megmentésével próbálkoznak, nem hosszú távú programokkal.

KURON: Egyre nő a türelmetlenség, egyre erősebb az az érzés, hogy a helyzet elviselhetetlen. Sok ember csak egy kiutat lát: meg kell dönteni a kormányt. Így okoskodnak: létrehoztuk a szakszervezetet a kormány ellenőrzésére, ám az ellenőrzés lehetetlennek látszik, mert a kormány igen ravasz. Legalábbis mindenfelé azzal vádolják, hogy rejtegeti, eldugja tartalékait. De mit tehet a hatalom, a kormány? Még ha kitalál valamilyen okos programot a válság leküzdésére, az ott fog heverni az újságos kioszkokban. A hatalom el van szigetelve a társadalomtól. Ezért a megoldás csakis a társadalmi tömegmozgalomtól indulhat ki, s ennek a mozgalomnak mindjárt meg kell teremtenie az új rendszer elemeit. Csakhogy ehhez időre van szükség. És közben komoly veszély fenyeget. Elképzelhető, hogy a helyzet romlása kétségbeesett cselekedetekre ragadtat egyeseket, és akkor a társadalom egy része nyomban az erős kezű kormányban kezd reménykedni. Jaruzelski körül már most kialakulóban van ez a hangulat. Tábornokokat nevez ki miniszteri posztokra, és nem csupán azért, mert bennük bízik. Valószínűleg azt képzeli, hogy csak a hadseregre támaszkodó, erős kormány menthet meg bennünket. Ám a katonai kormányzás bevezetése óhatatlanul katasztrófában végződne. Talán megkapná a társadalom egy részének támogatását, de igen erős ellenállást is kiváltana. Most először kezdek arra gondolni, hogy polgárháborús veszély fenyegethet minket.

GEREMEK: A nemzet olyan veszélyben van, amilyen nem sok volt történelmünkben. Nemcsak külső beavatkozás fenyeget, hanem belső összeomlás is. Talán tévedek, de azt hiszem, a jelenlévők közül senki sem tudja, hogyan lábalhatnánk ki a válságból. A katasztrófa nyilvánvaló tény. Elhúzódó katasztrófa ez, mindeddig sem a kormány, sem a Szolidaritás nem hozott létre mechanizmusokat, amelyek megfékezhetnék.

A Szolidaritás, mivel elismerte a párt hatalmi monopóliumát, a megalakulása utáni első időszakban természetesen – és helyesen – nem vállalt felelősséget a helyzetért. S ennek így is kellene maradnia, ha nem fenyegetne katasztrófa. A szakszervezet véleményem szerint megértette, hogy milyen helyzet uralkodik az országban. Ezt bizonyítják az önigazgatási törekvések is. Ezek felébresztik az emberekben a helyzetért viselt felelősségük tudatát, de anélkül, hogy közben a hatalom átvételéhez vezetnének. Még ha az önigazgatás megvalósul, akkor is az állam kezében maradnak a kulcsfontosságú döntések: a külkereskedelem, a beruházások, a bankok, az áruellátás jó része, s végül a jogrend. Ma általában az a meggyőződés, hogy a szakszervezetnek pozitív mozgalomnak kell lennie, vállalnia kell a felelősséget az ország sorsáért. E kötelességünk teljesítésére ma jobb lehetőségeink vannak, mint ahogy akkor gondolhattuk, amikor elismertük a LEMP[SZJ] vezető szerepét. A Szolidaritás, az egyház és a kibontakozó önigazgatási mozgalmak változásokat harcolhatnak ki a jogrendben és a közigazgatásban. Az államapparátus személyi összetétele nem fog tőlünk függeni, de működésének módja – igen.

MILEWSKI: Elhangzott itt, hogy a nemzetet súlyos veszély fenyegeti. Nekem úgy tűnik, ugyanakkor hatalmas lehetőségek is nyílnak előtte. Ilyen lehetőségünk volt 1918-ban, és akkor ki is használtuk, pedig a geopolitikai helyzet sokkal rosszabb volt, mint a mostani. Folyton csak azt hallom: válság, válság, totális pusztulás. Pedig itt a nagy esély, hogy a nemzet visszanyerje lelkét, mely a XVIII. vagy talán a XVII. században elveszett. Ne ijesztgessük folyton tankokkal a lengyeleket. Ha eddig nem jöttek be, most már nem is jönnek.

BUJAK: Mozgalmunk gyengül. Kezdetben a hatalommal, a kormánnyal, a párttal szembeni általános gyűlölet fogta össze az embereket. De ez most már nem elég. Az indítékoknak alapvetően meg kell változniuk. A Szolidaritás tagjai nem értik a vezetők taktikáját. Amióta fennáll a szakszervezet, soha nem magyarázták meg nekik, mi ez a taktika. Nem látják, hogy a különböző tiltakozóakciók, sztrájkok, a kis helyi problémák körüli harcok egységes egésszé állnának össze. Ezt tapasztaltam, amikor részt vettem egy gyűlésen az Ursus gyárban. Csak amikor elmagyaráztam, hogy az önigazgatási törekvések célja a gazdasági hatalom átvétele, csak akkor mondták, hogy igen, értik, rendben van. Más a helyzet a politikai pártok létesítésével – az emberek ezt nem akarják. A gazdasági hatalom átvételét igen, de pártokat nem.

Az emberek ebben a pillanatban határozott programra várnak. Terjed a vélemény, hogy erős kezű kormány kell, de a hatalmát korlátozni szeretnék. Ezért azt gondolom, tevékenységünket két fő irányban kell továbbvinni. A nagy strukturális változások taktikája mellett – mely a tagság számára nem mindig érthető – szükség van konkrét tevékenységekre is, melyeknek értelmét világosan meg tudjuk magyarázni. Ezért tartom nagyon értékesnek az önigazgatási szervekben végzett munkát.

MILEWSKI: A tagság türelmetlenül követeli, hogy a Szolidaritás mindennel foglalkozzon, s közben nem világos, hogyan: ellenőrizze a kormányt, vagy vegyen át tőle bizonyos irányító funkciókat. Úgy gondolom, a Szolidaritás vezetőtestületeinek pozitív programot kell kidolgozniuk, nem várhatnak a kormány javaslataira. A kormány általában késlekedik, s nem mondhatjuk a tagságnak, hogy nincs álláspontunk, mert nincs kormányjavaslat, amit bírálhatnánk. Viszont a Szolidaritás szervezeti struktúrája gyenge, s így nem tudjuk teljesíteni a tagság várakozásait. Ezért támogatni kell minden alulról jövő szervezkedést, félszervezkedést, programcsoportot, ellenőrző csoportot. Lényegében így jött létre a Hálózat, a munkástanács-alapító csoportok koordináló szerve is. Miért támogatjuk az önigazgatást, jóllehet eredetileg népszerűtlen volt a tagság körében? Akkoriban arról volt szó, hogy a szakszervezet védje csak a dolgozókat. De valakinek meg kell csinálnia a gazdasági reformot A kormány, az 500-ak bizottsága[SZJ] nem fogja megcsinálni. Az önigazgatási szerveknek kell keresztülvinniük.

Különböző önigazgatási struktúrákat képzelek el: vertikálisakat, területieket, országos tanácsot vagy összekötő-bizottságot. Így a munkavállalók szervezetével párhuzamosan létrejönne a munkaadók szervezete is. Idővel lesz kivel megvitatni a béreket, szociális viszonyokat, lesz kompetens partnerünk. Szkeptikus vagyok viszont azzal az elképzeléssel szemben, hogy a szejmnek legyen egy külön Önigazgatási Kamarája. A parlament államhatalmi szerv, nem látom, hogyan lehetne egyik házát átadni a munkaadók szervezetének. Más a helyzet a területi önkormányzattal, az autonómiát nyerő járások és vajdaságok újfajta nemzeti tanácsaival.

Véleményem szerint a munkás-önigazgatás megteremtése után létre kell hozni a területi, végül pedig az állami – a szejmben testet öltő – önkormányzatot. 1982 februárjában esedékes a nemzeti tanácsok újraválasztása, s ha ezt a Nemzeti Egységfrontra hagynánk, az emberek azt mondanák nekünk: „Tenni kellett volna valamit, új képviselő-választási eljárásokat kitalálni, foglalkozni a választójogi rendszerrel – ti meg oda sem figyeltetek.”

Világos tehát, hogy javaslatot kell kidolgoznunk a választójogi rendszer megváltoztatására, a tanácsi képviselők megválasztásának mechanizmusára. És ezt már pártpolitikának nevezik. Semmi értelme, hogy más szavakat használjunk rá. De a Szolidaritás nem töltheti be a pártok szerepét, mert egy olyan párt, mely a társadalom nagyobb részét átfogja, óhatatlanul totális párt lesz. A pártokat úgy kell létrehozni, mint az önigazgatási szerveket. Előbb beszélnek róla, később megpróbálnak kialakítani valamilyen struktúrát. Valahol – az egyik körzetben vagy gyárban – megjelenik a kezdeményezés csírája, egy másik helyen egy másik, s ezek aztán egyeztetni kezdik elképzeléseiket. És így kialakul egy országos struktúra, mint a Hálózat esetében történt.

Természetes, hogy a pártok részt akarnak venni a kormányzásban. Hiszen már a tanácsi képviselők megválasztása is a kormányzatban való részvétel. A három év múlva megválasztandó szejmben okvetlenül lennie kell majd néhány független képviselők frakciójának, ezek független programokkal fognak előállni, s a szejm dolga lesz, hogy kiválasszon egyet a programok közül.

Ne csapjuk be magunkat, se a Nagy Testvért. Beszéljünk vele nyíltan: „Nézd csak, a lengyel társadalom megvonta támogatását a totalitárius hatalomtól: hogyan biztosíthatná ez a támasz nélkül maradt hatalom, hogy erős láncszeme legyünk a Varsói Szerződésnek?”

Szerintem sehogy.

KURON: Az utóbbi időben sok esetről hallottam, amikor emberek pártot próbáltak alapítani. Ez okosságra és tapasztaltságra vall. Mert a pártalapítók célja az, hogy megóvják a szakszervezetet attól a helyzettől, amelyben át kellene vennie a hatalmat – hiszen a szakszervezet arra való, hogy védje a társadalmat a hatalommal szemben. De miféle pártokról lenne szó? Ha az új párt megdöntené a fennálló rendet, és minden hatalmat átvenne, maga is állampárttá válna .Ezt már ismerjük az elmúlt 36 évből. Ezt nem szabad megengedni. A másik elképzelés: a párt szabad választásokért, majd parlamenti helyekért harcol. Ez a változat közel áll hozzám, de úgy vélem, most semmi körülmények között nem szabad erőltetni. Mire mennénk vele, ha megdöntenénk a hatalmat, és elhúzódó kampányba kezdenénk, míg végül a kialakult programok között választást lehetne tartani? Ettől biztosan nem lesz sem kenyér, sem hús, viszont lesznek idegen katonák.

Ismétlem: az új rendszernek a mozgalomból kell létrejönnie, s ez egyszersmind a válság leküzdésének mozgalma is lesz. Véleményem szerint az önigazgatási mozgalom töltheti be ezt a szerepet. Meg kell szerveződnie, előbb területi, majd országos szinten. A Hálózat itt nagy szolgálatot tett, de azt hiszem, ennek a szervezetnek messzebb kell mennie. A helyi szervek föderációjából létre kell hozni területi szerveit, ezek föderációjából pedig egy országos szervet. Országos szinten ez a szervezet jó gazdasági reform bevezetéséért és a társadalmi ellenőrzésért harcolna. Területi szinten olyan ügyekkel foglalkozhatna, mint a munkanélküliség elleni harc, mint a piac ellátásának biztosítása a helyi ipar fejlesztése útján. Sok ilyen ügy van, gondoljunk csak az egészségügyi vagy közoktatási gondokra. De a legfontosabb az volna, hogy közben előkészítenénk a jövő nemzeti tanácsait. Az emberek, akik a területi önkormányzati szervek körül tömörülnek, akik programokat dolgoznak ki a legégetőbb problémák megoldására, szinte már a nemzeti tanács munkáját végzik. Ez egyszersmind harc az új választásokért és az új választójogi rendszerért.

Ennek az elképzelésnek van még egy rendkívül hasznos következménye: sok ember kapcsolódna be az önigazgatási mozgalomba, és minél több ember vesz benne aktívan részt, annál több esélyünk van arra, hogy az ország türelemmel átvészelheti a válságos időszakot.

Ami a klubokat illeti, híve vagyok az olyan klubmozgalomnak, mely mindazokat egyesíti, akik az önigazgatási programban látják az új társadalmi rend felépítésének programját. Hogy párt-e az ilyen klubmozgalom? Természetesen az, ha pártról beszélünk, valahányszor emberek egyetértésre jutnak egymással. De ez a szóhasználat nekem túlságosan tágnak tűnik. Olyan klubmozgalomra gondolok, ahol az egyes klubok a célok megfogalmazásában is függetlenek lennének egymástól. Vajdasági szinten pártjellegű alakulatként működnének, országos szinten laza kapcsolatban állnának egymással, és csak később jönnének létre belőlük a parlamenti választásokon induló pártok.

BUGAJ: A legtöbb, amit a következő két-három évben remélhetünk, a reálbérek stabilizálódása. De fennáll a veszély, hogy a helyzet romlani fog, és az előttünk álló három-négy év a reáljövedelmek további csökkenésének időszaka lesz.

Ez a válság következménye.

De ne áltassuk magunkat, még ha a gazdasági élet kedvezően fejlődik, akkor is sok elégedetlen ember lesz. És éppen a Szolidaritásban. Ez azt jelenti, hogy a társadalmi nyugtalanság sokáig elhúzódik. S a válság elhúzódása a „lenni, vagy nem lenni” kérdése elé állít minket.

Vannak rövid és vannak hosszú távú feladataink. Mindkét területen kulcsszerepe van az államnak, a központnak, s ebben nem helyettesítheti semmiféle alulról jövő kezdeményezés.

Rövid távon az a fő feladat, hogy gazdaságunk két-három milliárd dollárhoz jusson, különben a mélyponton kötünk ki. De csak az állam, méghozzá az erős állam nyújthat komoly garanciát a további kölcsönökhöz. Azután ott a piacszabályozás, vagy hogy egyértelműbben fejezzem ki magam, az áremelések problémája. Ha az árakat nem emelik fel, második Kubává válunk: egyáltalán nem lesz áru, és nem lesz pénzforgalom. De az árakat csak a kormány emelheti fel – persze, ha egyetértésre jut a szakszervezetekkel –, és csakis egy erős kormány, melyben bízik a társadalom.

A következő feladat a gazdasági reform végrehajtása. Nos, a reform magva valamilyen gazdasági együttműködési rendszer, valamilyen koordinációs szabályok megteremtése. Ezeknek általános érvényű, mindenkire kötelező szabályozóknak kell lenniük. Véleményem szerint a válság leküzdésére nem az alsó szinteken, nem a vállalati vagy területi önigazgatás szintjein fogjuk megtenni a döntő lépést. Nem mintha lebecsülném az alsó szintű tevékenységek jelentőségét. Ám ezek nem helyettesíthetik az állam intézkedéseit.

S itt drámai kérdés merül fel. Képes-e ez az állam ilyen intézkedéseket hozni? Bevallom, ha a pártkongresszus eseményeinek prizmáján nézem a kérdést[SZJ], nyugtalanság fog el. A kongresszus természetesen mély változásokat hozott a pártban, valóságos káderforradalmat. De ugyanakkor „a sorbanállás miatt frusztrálódott emberek” kongresszusa volt.

Alacsonyabb rangú pártkádereké, akik tiszták maradtak, nem loptak. Valakik „odafönt” loptak, és most az egésznek ők viselik a következményeit. A kongresszusi bizottságokban egyre csak azt követelték: „csinálja meg a kormány, biztosítsa, adja.” De van-e bármiféle elképzelésük arról, hogyan lehetne ebből az egészből kijutni?

Visszatérve a vitához: azt hiszem, késő már azon vitatkozni, lesznek-e pártok vagy sem. Lesznek. Óhatatlanul szembekerülünk a választások kérdésével, s ez hatalmas katalizátor lesz. Egyesek azt állítják, három évünk van a parlamenti választásokig. Véleményem szerint egy-másfél éven belül kiírják. E pillanatban a képviselőknek legalább 30%-a olyan ember, akit mindenhonnan kirúgtak, akik senkit sem képviselnek. Viszont nincsenek ott a szejmben a Központi Bizottság tagjai. Várható, hogy erős nyomás lesz a választások megtartása érdekében, és nem csupán a társadalom oldaláról. Ezért kívánatosnak tartom, hogy jöjjenek létre a pártjellegű politikai csoportok. Véleményem szerint van rá esély, hogy a társadalom figyelembe veszi a geopolitikai realitásokat, megállapodik abban, hogy a kommunista pártot vezető szerepnek kell megilletnie. Leegyszerűsítve úgy képzeljük el, hogy a választásokon külön listával indulna és külön képviselői helyekhez jutna a LEMP, míg a társadalmi erők egy másik listán indulhatnának a fennmaradó helyekért, természetesen önállóan, de tiszteletben tartva a rendszer minimális felépítési elveit.

Viszont óva intenék attól, hogy a szakszervezet maga vállalja a politikai párt szerepét. Bárki, aki pártalapító tevékenységbe kezd, véleményem szerint mindjárt az elején köteles kijelenteni, hogy magánemberként cselekszik. Mert tiszteletben kell tartanunk azt a tényt, hogy az emberek szakszervezetbe léptek be, nem politikai pártba. Persze amíg nem alakul ki valamilyen politikai struktúra, óhatatlanul a szakszervezet lesz az az intézmény, ahol szelektálódnak a kezdeményezések, végbemegy közöttük a kiegyenlítődés, és létrejön a közös álláspont – de fel kell lépni minden politikai csoportosulás ellen, mely a saját politikai harcának eszközévé akarja tenni a szakszervezetet.

GEREMEK: Azt hiszem, nem az a dolgunk, hogy megkeressük a válságból kivezető egyetlen utat. Inkább olyan helyzetet kell teremtenünk, melyben különböző javaslatokat lehet tenni, s aztán a „próba-hiba” módszerével el lehet dönteni, melyik úton haladjunk. Itt egyetértek Kuronnal: a Szolidaritás hátterét a társadalmi mozgalmaknak kell alkotniuk.

Mindazonáltal számomra a szakszervezet a vonatkoztatási pont, nem más struktúrák. Úgy látom, hogy a különböző programalkotó csoportok és nyomásgyakorlási formák számára éppen a Szolidaritás keretein belül nyílik tér. A jelen pillanatban erő a Szolidaritás oldalán van, és úgy vélem, ha mindazok a társadalmi tevékenységek, melyekről itt szó volt, oda vezetnek, hogy a szakszervezet mint egész határozottan fellép azokban az ügyekben, melyek eldöntik az ország sorsát, akkor megtérül a temérdek erőfeszítés. Vajon értelmes dolog lehet-e ebben a helyzetben politikai pártokat létesíteni? Meggyőződésem szerint azután, hogy elismertük a LEMP vezető szerepét, nem lehet értelmes dolog.

Véleményem szerint az augusztus utáni helyzetben meggondolatlan, hogy azt ne mondjam, nevetséges volna a Znakhoz[SZJ] hasonló klubokat létrehozni, jóllehet a Znak az egyetlen becsületes képviselőcsoport volt a szejmben, az egyetlen, amely a társadalom hangját szólaltatta meg. A jövő történészei számára fontos lesz ez a csoport, de augusztus előtt nem ő képviselte az erőt a hatalommal szemben, hanem az egyház. Ma pedig a Szolidaritás képviseli.

A mai helyzetben lehetetlen az augusztus előtti modell szerint kormányozni. Most van kialakulóban a társadalom és a hatalom együttélésének új modellje. Még nem tudjuk, milyen lesz, de azt tudjuk, hogy amíg intézményesen formát nem nyer, addig törékeny marad. Most érkeztünk az első szakasz, a tanácsi választások elé. Nem hiszem, hogy e választásokon politikai pártok frontjában kellene indulnunk. De nem fogadhatjuk el a Nemzeti Egységfrontot sem. Hogy milyen választási rendszerre törekedjünk, nem tudom. De mivel ellenzem, hogy a politikai pártokat erőltessük, ezért úgy vélem, hogy a választásokon olyan embereknek kell indulniuk, akiknek személyes tekintélye van, s akik konkrét programmal lépnek föl.

Az alapkérdés természetesen a politikai pártok kérdése. A szejm valószínűleg nem tölti ki a hátralévő három évét. Kétféle megoldás lehetséges. Létrejöhet valamilyen autentikus pluralista választási modell. Ez az egyik. Ha viszont olyan választásokon kellene részt vennem, ahol a képviselők háromnegyedét a Nemzeti Egységfront jelöli, akkor a másik megoldást, a kétkamarás szejmet javaslom. Ez a megoldás számol a realitásokkal, erősíti a társadalmi képviseletet, és semmit nem kényszerít rám mint választóra.

MILEWSKI: Nem szabad hagyni, hogy a választások elemeikre hulljanak, programokra kell szavazni, nem emberekre. Mert ha a választók nem programokat fogadnak el, és a nemzeti tanácsokban vagy a szejm képviselőcsoportjaiban mindenki más nézetet képvisel, akkor nem jutunk sehova.

LITYNSKI: Egyetértek Milewskivel. Egyénekre szavazni, ez a lehető legrosszabb megoldás. A választók ismeretlen emberekre szavaznának, akikről hallottak ugyan valamit, de akikről lényegében semmit sem tudnak. Már a Szolidaritáson belüli választások is bebizonyították, hogy ez az eljárás nem megfelelő.

GEREMEK: Kérem jegyzőkönyvbe venni, hogy Litynski nem értette meg a javaslatomat.

KURON: Két megjegyzést szeretnék tenni. Én a múlt évben már írtam a kétkamarás szejmről, ahol az egyik kamara a társadalmat képviselné (ekkor még nem nevezték önigazgatásnak), a másik pedig a pártot. Hangsúlyoztam, hogy ez olyan megoldás lenne, mely a társadalom számára biztosítaná a beleszólást a központi döntésekbe, a Szovjetunió számára pedig politikai garanciát nyújtana arra, hogy Lengyelországban nem csorbítják érdekeit. Ez az elképzelés azon a meggondoláson alapult, hogy a szovjet érdekeket a LEMP garantálja. Csakhogy kiderült, hogy valahányszor társadalmi konfliktus támad, a megoldás körül szakadás keletkezik a pártban. Ezért azt hiszem, a kétkamarás szejm a tegnap formulája – de nehéz jobbat találni.

Másik megjegyzésem a következő. Természetesen megértem, hogy a vállalati önigazgatás nem oldhatja meg a válságot. Számomra az önigazgatás legfőbb funkciója egyébként nem a vállalatok irányítása – ami jelen körülmények között amúgy is lehetetlen. Olyan önigazgatási mozgalomról beszélek, mely központi struktúrái révén új döntéshozatali mechanizmusokat teremt. Itt egyetértek Bugajjal: a válság megoldása országos szintű gazdasági döntésektől függ. Véleményem szerint a gazdaságnak önigazgatású vállalatokra kell épülnie, de szükség van központi tervre is, mely a piacra támaszkodik, és általa hat a vállalat működésére. Ám hogy a lehető legjobban biztosítsuk a tervezési folyamat társadalmi jellegét, ehhez szükség van a szejm Önigazgatási Kamarájára, melyben képviselve volnának a szakszervezetek is. A központi gazdasági döntéseket hozó államnak a polgárok államának kell lennie, a társadalom irányítása alatt kell állnia, ehhez pedig okvetlenül szükség van az önigazgatás mechanizmusaira.

BUGAJ: Engem nyugtalanít az Önigazgatási Kamara gondolatának népszerűsége. E javaslat hívei általában úgy gondolják, hogy a kétkamarás szejm létrehozása reálisabb követelés, mint a választójogi rendszer reformja. Ha az utóbbit a szabad választások jelszava alatt akarnák végrehajtani, akkor egyetértek: a kétkamarás szejm reálisabb követelés. De ha nem erről van szó, akkor az Önigazgatási Kamara követelésének realizmusa attól függ, hogy milyen hatáskörrel kívánják ezt a kamarát felruházni. Ha szélesre tervezik hatáskörét, akkor a párt köreiben nyilvánvalóan heves ellenállásra fog találni.

Számomra azonban az az igazán fontos, hogy az Önigazgatási Kamara nem lehet egészen demokratikus intézmény, ha többszakaszos, közvetett választások útján jön létre, melyeket hosszú egyezkedés előz meg a mandátumok megoszlásáról (mennyi jut nekünk, mennyi az ágazatiaknak[SZJ], mennyi a vállalati és mennyi a területi önigazgatásnak stb.). És még ennél is fontosabb, hogy ebben a kamarában nem lesz olyan csoport, mely képes volna valamilyen egységes társadalmi-gazdasági koncepciót képviselni.

Ford. –da–[SZJ]

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon