Radics Viktória

Nyomtatóbarát változat

Az Egy bőven termő barackfa a Párhuzamos történetek utolsó előtti fejezete. Tartalmi összefoglaló: 1961-et írunk. Balter Gyula harminc év börtönőri szolgálat után nyugalomba vonul a váci börtönből, odahagyja gyűlölt feleségét és fölnőtt fiát, átkel a Dunán, és elvonul tótfalusi kis telkére, ahol már korábban összeeszkábált magának egy kalyibát. Békében él, gazdálkodik, a faluval nem tart kapcsolatot. A történet másik szála a falu református lelkészével, Varróval, és unokájával, Dáviddal foglalkozik, akinek az apját a megtorlás során eltüntették. A harmadik szál egy névtelen elmegyógyintézeti szökevény, egy huszonöt éves néma fiú kódorgását írja le. Az elbeszélés végkifejletében Balter Gyula tévedésből megöli a félkegyelműt, akit a fiának vélt, feladja magát a váci börtönben, Varró és kiskamasz unokája pedig egy éjszaka közelebb kerülnek egymáshoz.

A gyilkos arcára, miután megtette, amit megtett, ismeretlen, indokolatlan, szelíd és szép mosoly ül ki, és nem is távozik onnét. Balter Gyula nem félkegyelmű, éppenséggel az áldozata volt az; csöppet sem szelíd ember, hanem egy közönséges, kellőképp brutális smasszer. Átlagos intelligenciájú, az átlagosnál alaposabban züllött és nem sokkal gorombább, jócskán vulgáris, nőgyűlölő magyar férfi, akinek káromkodásra áll a szája, és a trágárság ingerli. Egy nyugállományba vonult foglár, aki kiszolgált több rezsimet, mindegy volt neki, politikailag „idióta” tehát. Hogyan, honnan kerül az ábrázatára Mona Lisa mosolya? Mitől szelídült meg a barbár hím? Miután az a hallatlan szégyen éri, hogy rabruha kerül rá ott, ahol azelőtt egyenruhában feszített, és őt fogják ütni, akinek a kezében nemrég a gumibot lengett, hogyhogy boldog? Vagy mitől olyan elégedett? Megjuhászodott volna? Magába szállt, katarzison ment keresztül?

Nemcsak az első, hanem még a tizedik olvasatom is azt súgta, hogy igen, Balter Gyula megtisztult: örvend, hogy nem a saját egyetlen fiát ölte meg mégsem, hanem csak egy idegent, rájött, hogy mégis szereti az utált porontyát, s hogy a fia sem veti meg őt annyira – másképp mondva nem szűnt meg a szeretetkapcsolat Atya és Fiú között, lázálmában esett meg az apagyilkosság vagy a fiúgyilkosság, és örül végre a ifjabb Balter Gyula őbenne megújult életének, jobban, mint a sajátjának! Többet ér neki a fia élete a saját szabadságánál és méltóságánál. Balter végre szeret. Kihágott önköréből, egocentrizmusának abroncsából. Most lett szabad, rabként – a nádasi inverziók egyike ez –, ezért mosolyog oly talányosan. Ami pedig a tévedését illeti, tehát az idegen hullát, azért el fogja nyerni méltó büntetését, fog ülni eleget, lesz ideje bűnhődni.

Tíz olvasatomon keresztül nem igazán sajnáltam, úgy látszik, a félkegyelműt, akit agyonvert.

Amiként Balter a regény vulgáris figuráinak számát szaporítja, sőt azok díszpéldánya, ez a mentálisan károsodott fiatalember a nagyon sokat szenvedett alakok közt szerepel, meg a bántalmazott gyerekek között, akiknek a lelki szenvedése nem csökken az idő múlásával, hanem fokozódik; a traumatizált szereplők táborában a helye, akik nem vagy alig is tudnak beszélni, avagy fedőbeszédhez, titkos rítusokhoz folyamodnak.

Ezt az elmegyógyintézetből szökött futóbolondot ölte meg Balter Gyula. A kerge birkát, akinek a mániája az átöltözködés, más használt ruháiba való belebújás; olyan, mint a szerző, gondoltam mosolyogva, aki szintén más bőrébe, illatába bújik folyton, kiszökdösvén magából, és így tesz szert világismeretre, no meg önismeretre is, miközben szabadulni akar magától.

Mégsem zártam a szívembe ezt az érzéki lényt, mivel inkább Balter megtisztulásán/megtisztításán fáradoztam, a smasszer szellemi fölemelkedésén/fölemelésén, s azon töprengtem, hogy végül, még ha ateista is, helyreállt a kapcsolata az Úristennel, s belépett a Törvény kapuján, nemde. És akkor helyrebillen az erkölcsi világrend, hiszen ettől kezdve, méltán, a bűnösök közé tartozik, az alávetettekkel lesz majd szolidáris, nem a hatalommal. A megalázottak közé lépett, méghozzá önként, hiszen szabad akaratából bűnvallomást tett. Balter megigazult. Nem lehet nem gondolni a baltára, nem lehet nem gondolni Dosztojevszkijre.

Ha egy Balter bűnvallomást tesz, gondoltam, az nem semmi, hiszen megvetemedetten amorális verőemberről van szó, aki azonban nyugdíjba vonulván rendet kívánt tenni az életében, békét, tisztaságot, csöndet óhajtott… magába szállt… a nehéz szolgálat után…

Ami nem igazán sikerült neki, mert följött, ahogy a romlott étel jön föl a gyomorból, a lelkéből a sötétsége.

Hamarosan azonban megkerült ez a helyettes áldozat, a félkegyelmű, akit Balter úgy vert agyon, mint egy áldozati állatot, és ez boldoggá tette, mert ugyanakkor a legelemibb kapcsolata fönnmaradt: mégsem lett fiúgyilkossá. A kerge birka kiváltotta a fiát.

Balterrel barátkozva belegabalyodtam Freud kultúra­elméletébe, és bibliai mítoszok cikáztak a lelki szemem előtt: a bűnbeesés fája, a keresztfa, a Sátán és Krisztus fája, ami szintén megmosolyogtatott, hiszen a bőven termő barackfa ágán szaftos sárgabarackot majszoló, ártatlan félnótás fiú került így az ördög helyébe – miféle tudás fája ez? –, és ő válik áldozattá is, de csak tévedésből – ami viszont megint csak pont ellentéte Jézus eleve elrendelt és értünk önszántából vállalt kínhalálának. Inverzió, kifordulás, a nádasi apokalipszis-paródia egy véres darabkája. Hiszen ennek a huszonöt éves gyereknek a pusztulása puszta tévedés volt, vakvéletlen, majdhogynem baleset – Balter életében valahogy mégis szükségszerűnek mutatkozik. De miért?

Freud elmélete szerint az ősapa meggyilkolása után, a bűntudat, a megbánás révén, a transzcendálási képességből kifejlődő kultúra a kiengesztelést hozza el, s végül az Atya is meg a feláldozott Fiú is istenülnek, merengtem el Balteren. Homályos gondolat maradt. Arra azonban figyelmes lettem, hogy fölmentettem magamban a gyilkost. Ahogy az ősfiak mentegették magukat a totemlakomán.

A szerencsétlen félnótás, hát, az kiszenvedett. Magát a gyilkosságot és a fiú halálát nem ábrázolja az író, így ez nincs szem előtt, hanem Balter Gyula szép, már-már üdvözültnek tetsző mosolyára helyezi a hangsúlyt, többször is említi, meg hogy milyen szerényen, békésen tért vissza a váci börtön ősi falai közé, engedelmes, jövendő elítéltként. Most bezzeg nem kanoskodott, inkább csak hallgatott, de nem szégyellte magát a volt kollégái előtt, mintha fölülemelkedett volna rajtuk, és nem bukott volna le. A kollégák is megrendültek tőle, a többi börtönőr. Mint aki valami metafizikai minőséget hordoz. Látni véltem a kopár őrszobát, egy fekete telefon, faszékek, gumibotok, fémszekrények, teli megrendült börtönőrrel, középütt az átszellemült Balter.

Nádas biztos leírja, ha csúfondáros lett volna az a mosoly, keserű vagy hamiskás – milyen lehet egy börtönőr mosolya? –, de hát szelídet ír, nem is egyszer.

Vállalta a sorsát. Utolérte a sorsa. Közhelyesnek éreztem a gondolataimat. Lehet, hogy ilyen frázisokat susogott a falu népe, mely az elbeszélésben a görög kórus helyén van. A csavargó sorsa nem bánthatta őket, hiszen haragudtak rá, mert ellopott egy veknit a bolt elől, és képes volt leenni más fájáról a meggyet – a Balter meg nem ártott nekik, bár valószínűleg megvetették, hiszen különc volt, habókos, néha meztelenül járkált a telkén, és semmit sem tett azért, hogy beilleszkedjen a falu életébe. Nádas nyomon követi a véletlenek láncolatát, és gondoskodik arról, hogy a gyilkos eszköz, a szöges léc a falu presbiterének, azaz szellemi ügyintézőjének a kezéből kerüljön át a Balterébe. A falu szemében nyilván mindkét zavaró elem, a senkiházi csavargó is meg az idősebb lökött is meglakolt, tettes és áldozat összemosódott, s úgy vélhették, hogy ennek így kellett lennie, helyreállt a falu rendje, mindkét zavaró elem eltűnt, s minden marad a régiben… A közhelyekkel nem is a tartalmuk a baj, hanem hogy a tónusukban van valami ájtatosan vagy durván álnok.

Legalább két hónapig kínozott Balter mosolya, nap mint nap gondoltam rá. Nem voltam megbékélve mégsem ezzel a felülemelkedéssel, átszellemüléssel, igazságtétellel; mintha a saját vágyfantáziámat vetíteném rá erre az alakra, akinek az arcát nem látni. A vágyfantáziáit azonban csak nagy nehezen tudja fülön csípni az ember, valami hajótörésnek kell történnie ahhoz, hogy ez a fordulat legalább elinduljon.

Érdekes, e két nyári hónap alatt szakasztott olyan idillikus körülmények között éltem, mint Balter: faluvégen, Duna-parton, kalyibában, egyedül, gyümölcsfák között, zavartalanul. Baltert a böglyök kínozták csak, én meg a macskáktól szerzett bolhák miatt vakartam véresre magam. A Párhuzamos történetek metafizikai dimenziójával foglalkoztam közben meglehetős részletességgel, különös tekintettel a bűn problematikájára, ami körül a három kötet véleményem szerint forog. Ezt azért nem vesszük észre, mert elveszítettük a bűn fogalmát, bűncselekményt ismerünk csupán, tehát a kriminalisztikai vetületet, de se teológiai, se erkölcsi keret nem áll rendelkezésünkre a bűnre, bűnökre vonatkozólag, a populáris pszichológiai és moralizáló beszéd pedig smafu.

Mulasztás, tévedés, vétek, hiba még hagyján, de ezeket sem tudjuk hova tenni a bűn fogalmának a kikopása miatt, ami együtt jár ennek az egész roppant fenoménnek a szem elől tévesztésével, a figyelemből való kihullásával.

Nem mintha kevésbé lennénk bűnösök, mint Ádám és Éva, vagy azok az emberek, akik évszázadokon át bűnlajstromok, bűnkatalógusok kalauzolásával élték életüket. Még az én szüleimnek is, akik nem voltak hívő emberek, de hagyományos paraszti világban nevelkedtek, volt egy bűnlajstromuk a fejükben, és tanúja lehettem, ahogy ez káposztává foszlott az évtizedek során, amiként elkallódott a baptista dédanyám bőrbe kötött családi Bibliája is.

Egyszóval kutatásokat végeztem a Párhuzamos történetek metafizikai sűrűjében. Deformált mítoszcsökevények, eltorzított szimbólumok, fény-, hang-, szag- és szín-képek, meteorológiai jelenségek nyomaiban jártam, számba vettem a krátereket, lyukakat és barázdákat, amelyek szemantikai implóziókat és explóziókat jeleznek, átszakadást, kitörést, ahol a realizmusnak annyi. Nádas rálép a vallás, filozófia, művészet és költészet határmezsgyéjére, de csak addig megy el, ameddig szépprózában, a még szabatos beszéd lehetőségeit kiaknázva el lehet látni, s ameddig el lehet jutni az érzékek s az érzéki gondolatok, még ésszerű reflexiók csápjaival. Aztán rendszerint tébolyba ütközik bele. A szereplők zömének van valami tébolya, s ezek mintha metafizikus szikrahányások lennének. Ezt a halálosan érdekes kutatást tovább fogom folytatni, most azonban jobb, ha Balter esetére szorítkozom.

Az én Duna-parti remeteidillem pont olyan roppanékonynak bizonyult, mint az övé. Minél szebb képeket láttam magam körül, gémekkel, vadhattyúkkal, kárókatonákkal és szépia alkonyattal, annál áramlóbb lett bennem a fájdalom. Az a sötétes bánat és szorongás, mely a lelkemben gomolygott, betört az idillbe, és átjárta azt. Az idill szubjektív kategória, gondoltam, de az idill s a szubjektum összeférhetetlenek – hogy is van ez?

Az idill beroggyanása az Egy bőven termő barackfa leglátványosabb képsora – a tótfalusi kiskert, az édenkert kopott vidéki mása néhány hónap leforgása alatt vércsatakos poronddá változik, a csodálatos barackfa pedig keresztfává. A keresztfára való asszociációt hívja elő a szöges kerítésléc is, amivel Balter agyonveri az elesettet. Jó sokat kellhetett ütni, tán még a szemét is kiszúrta. Utána bevonszolja a kalyibájába. Ez olyasmi, mint a levétel a keresztről. És, mert megéhezett, zabál fölötte, ami meg olyan, mint a freudi totemlakoma. Aminek „megismétlése” a szentáldozás s az úrvacsora. Krisztus vére, Krisztus teste. Baltert egyáltalán nem zavarta a vérszag, a részesülés majdnem kannibál módja, mindent felfalt, amit otthon talált, szimbolikus értelemben a Fiút ette meg. Embervéres kézzel zabált, ezt nem is tagadja.

És közben átszellemült, ment is már át a komppal a túlparti börtönbe, vagyis „haza”, az övéihez, csakhogy ezek most a rabok lesznek, nem pedig az őrök, a testek urai. Bizonyára olyanok is lesznek köztük, akiket nemrég ő saját kezűleg ütött és káromolt, úgyhogy nem sok jóra számíthat. Világ csúfja lesz a Balter az ősi falak közt. Verni fogják, őt, aki módszeresen verhette a feleségét is meg a fiát is, ha már egyszer az asszony s a fia ödipális szövetségben arra vetemedtek egy alkalommal, hogy bordatörésig eltángálják.

Baltert így nevelték. Az elbeszélő, mint egy pszichológus, utánajár a gyerekkorának. Az anyja nevelte arra – ez megint az Ödipusz! –, hogy jó erős férfi legyen belőle, a nyomorék öccsét lehetőség szerint verje halálra, mert teher volt a nyomorult az első világégést követő nagy szegénységben. Ez lesz az a sánta Balter Imre, a házmester, aki macskák felakasztásával szórakozik majd. Ifjabb Balter Gyulát pedig, feltételezésem szerint, a Margitszigeten látjuk majd viszont, amint Kristóf testét veszi, kéjesen és durván, kezelésbe az orgia-jelenetben, és bedugja az ujját a szájába. Az is egy fölfeszítés-paródia. Az erőszak lánca pörög és tekereg végestelen-végig a regényben, s a bűn gyakorta jó, sőt nagyon jó dolog.

Foglalkoztatott persze Varró lelkész is, aki az elméjén erőszakot téve képes csak hinni, mert hitének benső hitelessége kibicsaklott. A hitrend megmarad ugyan – nemcsak az ünnepek, szabályok, a déli harangozás meg a lélekharang, az imák és formulák, hanem a szellemi szerkezet is, ám a lélekben valami dacol vele. A testi vágyakon szokták leverni ezt a valamit, pedig a tudat és a tudatalatti, a tapasztalat és a gondolkodás is kapálózik az elmén gyakorolt vallási erőszak ellen. A lelkész csak szajkózza a teológiai közhelyeket, s a mondókája úgy fordul ki a száján, hogy kifordul: az ellenkezőjét sugallja annak, amit mond, áldásból átok, jókívánságból gyűlölet fakad; a nyelv csak fogcsikorgatva engedelmeskedik.

Varrónak ugyanúgy kényszerképzete az Úr és az Ő kegyelme, mint Balternek a reá váró és őt fenyegető gyilkosság. Varró az Úrtól tart, Balter pedig a fiától. Az inverzió, amit a lelkész művel, amikor megtagadja élete valódi tartalmát a Jóisten kedvéért, nem ártalmatlan. A rosszul diagnosztizált bűn és az áhítatosságba átfordított bűntudat olyan értetlenséget, lelki gyötrődést okoz, ami bűnbakért, a rossz levezetéséért kiált. Varró, a hivatásos hívő, szelídséget, segítőkészséget akarna sugározni, szeretetet akarna adni, miközben a lelke mélye bosszúvágyat és gyűlöletet táplál, mert semmi sincs úgy, ahogy van, s ami van, az nincs úgy, ahogy lennie kell.

Varró, és ebben a zsidó Gottlieb Ármin a párja a regényben, mélyen hallgat arról, mert maga sem akar tudomást venni róla – mintegy kímélvén az Istent, aki pedig erre nem szorul rá –, ami életében a valódi dráma. Mindketten áldozatok emlékét őrzik a szívükben, Gottlieb a nyomorék kisfiáét, akit a goj fiúk taszítottak halálba, Varró pedig a felkelő fiáét, akit a kádárista kommunisták kötöttek fel. Az adott konstellációban mindkét gyászmunka elvégezhetetlen. Egyik áldozatnak sincs befogadtatása sehová. Hulladék lett belőlük. S a zsidó istene nem hall, a keresztyéné pedig süket.

Varró vérmérséklete szerint indulatos, de szelíd is egyébként. Ismerem ezt az alkatot – ilyen volt az apám. Az ilyen emberek hirtelen éktelen dühbe gurulnak, ám ez nem jelenti azt, hogy ne lenne bennük szívjóság. Szenvednek maguk miatt, a képtelen (haszontalan) jóságuk miatt is, és ijesztővé válnak. Az erővel fönntartott hit állapotát, a hitért elkövetett hamisításokat, öncsalásokat, képzelgéseket is tapasztalatból ismerem. Nehéz ilyen lélekkel – mely hinni, szeretni akar, de nem bír, és megállás nélkül tipródik – rátalálni és rálépni a valóság szűk csapására.

Varró és Balter a Párhuzamos történetek férfipárosai közé tartozik, Bellardi és Madzar mellé állítható. Csakhogy ezek szerették, Varró és Balter pedig nem állhatják, nem is egymást, hanem egymás szerepét. A foglár a papot, a primitív az intellektuelt, és viszont. Ez az ellenszenv érthető. Varró fiát az olyan smasszerek irtották ki az élők sorából, mint Balter. Akinek meg nem kell a bűnről prédikálni, hisz ő aztán bennfentes.

Igaz, a saját bűneiről Balter nem tudott, noha nem volt benne több önigazolás, mint bármelyikünkben. Általában nincs tudomásunk a bűneinkről, a vakfoltunkra esnek, látens bűntudatunk ezért fajul szüntelen szorongássá, félelemmé, (verbális) agresszióvá, sőt – végül – paranoiává vagy skizofréniává. Hogy is lehetne tudomásunk arról, amire igazából nincs szavunk?

Úgy éreztem, hogy a pszichológiai fogalmak nem sokat lendítenek rajtam, kátyúmból nem segítenek ki, mert ez nem lélektani elbeszélés. Nem arról szól, hogy hogyan hatalmasodik el Balteren a paranoia. Ez esetben rövidre összehúzott novella is lehetne ez az elbeszélés. És akkor nem férne bele Dávid, a színárva kiskamasz alakja. Márpedig az ártéri tó az elbeszélés domináns, gyönyörű képe.

Pont ilyen tiszta vizű ártéri tó mellé jártam én is, Szakadásnak hívják, körbefényképeztem.

Megfejthetetlen marad Dávid gyermeki rítusa, amint körbejárja a tavat, mindig a saját lábnyomába lépve, a végtelenségig, vagyis a végkimerülésig, s ameddig a homok be nem rogy alatta. A tavat és növényi gyűrűjét, meg a tó körüli és tóbeli jeleneteket csodálatra méltó szemléletességgel írja le Nádas, s a regény mottóját is figyelembe véve ez a kép feledhetetlen. Utána is jártam egy kicsit Parmenidésznek, és egyszerűen szíven ütött egy szintagmája, a lét „jólkerekített igazsága”, annak is a „rendíthetetlen szíve”.

Márpedig van ilyen, gondoltam, a magam sárga virágos Szakadásában úszva. Nagy tévedése a posztmodernnek, hogy ilyesmiről nem akar tudni, s a dekonstrukciót választotta hobbijául, dohogtam. Íme, Dávid tava, Dávid igaza. Ahol a félkegyelmű, mikor magához nyúl, s örömet szerez magának, angyalivá változik. Az „angyalok” „úgy villantották át eszméletén egy másvilág fényét, hogy ne gondoljon azzal, amit elveszített vagy nem talál. Annyit vettek el az evilági homályból, amennyit egy másvilág fényéből adtak.” Dél van. Dávid elfelejt harangozni, senkiért sem szól a harang. A félkegyelmű agyán sok minden átvillan, az a bizonyos trauma vagy a bűn is beizzik, amiben nem volt vétkes, s amiért a nevelőapja majd’ agyonverte, ahogy majd Balter meg is cselekszi, akár egy ítéletvégrehajtó. Ezt a jelenetet Dávid látja. Akárha test-vérét.

Ez a gyerek is a nagyregény árváinak számát gyarapítja, az igazságot keresi ott a tóparton, az evidenciát, azt, ami valóban van, saját magát is beleértve, ha ugyan ő létezhetik, hiszen nincsen apja, se anyja, se istene, se hazája, és a Törvény, az Apa Neve nemhogy üres számára, hanem el van hazudva, sőt meg van gyalázva, és a hazugság is le van hazudva. Az apja temetetlen halott, s egy ébredő kamasznak ez ugyanúgy elfogadhatatlan, amiként a görög tragédiákban az volt. Ezt az egész tűrhetetlenséget, szégyent és gyalázatot lépi ki pontosan koncentrálva a zsombékban, miközben azt figyeli, hogy hogyan omlanak össze léptei nyomai, és süpped egyre mélyebbre, egyre kétségbeesettebben a két meztelen talpa, a fortyogó iszap miként lepi be a lábfejét s a körvonalukat vesztő nyomokat. Óhatatlanul Antigoné homokjára asszociálunk, meg Bizsók világháborús homokjára, amiről majd egy másik esszében fogok beszélni.

Ez a négy ember, akik úgy tartják az elbeszélést, ahogy Balter telkének négy cölöpje jelzi kertjének határait, nagyon magányos. A ki nem mondott által érintkeznek. Mindegyikőjük a saját kátyújában topog. Ezt a kátyút Dávid mellett a félkegyelmű éli meg a legintenzívebben. De a többi is érzi, sőt tudja is valahol. Ezért bűntudattal terhes az elbeszélés makulátlanul kék nyári ege. Volt egy olyan érzésem az elbeszélést bújva, hogy végül is itt mindenki mindent tud, és létezik egy közös tudás, csak nem mondják – nem merik, nem bírják, nem tudják mondani, vagy nem szabad mondaniuk. Gátlás alatt van. Ahogy a tó is tiltás alá esik, és Dávid tabut jár körül. A félnótás az első, aki mindent tud, az ő tapasztalata, ami a testében lakozik és működik dinamikusan, száz emberével fölér, csak szavakkal nem férhet hozzá, csak elborult tőle az agya. Dávid a második, aki valahol tudja, hogy mi lett az apjával, ismeri a Kádár-kori gyalázatot, és azt is tudja, hogy az öregapja nem hisz, csak megjátssza a nagy hitét. A lelkész a harmadik, aki tudja, hogy a Jóba vetett hite mit sem ér, és hogy erőszakoskodik, az üres vallásával elfedezi maga és mások elől az igazságot. Balter a negyedik, aki megtudja, hogy a szabadság, amennyiben nem puszta szó, szájba rágott eszme, mibe sodorja a magára utalt embert.

Magam is szabad voltam itt a világ végén, senki sem zavart, csak a gondolataim bolhái.

Az ilyen természetes szabadság arra is jó, hogy az embernek a lelke felszínre dobja azt, ami valóban van, őbenne, ami beléje rakódott, amit táplált magában, ami megbújt odalent, s ami a csöndben hangot is kap, a természet nem tolakvó színei között pedig fel is fénylik, föl is sötétlik. Fölviláglik netán az öntest, mint egyáltalán nem tiszta médium, de úgy is, mint torlasz; saját magunk vagy a másik, mint a boldogság, az idill elháríthatatlan akadálya – és ez a történés megint csak metafizikai minőségű, a nem lehet meta/fizikai képtelensége, az idegenség, az ellenállás, a berzenkedés ismeretlen eredetű, oktalan haraggal vegyes irracionális reszketése. Vagy ellenkezőleg, mint áttörés, kilépés, eksztázis, ami Dávid és a félkegyelmű találkozásának jelenetében szignalizálódik, és ami megint csak törli a nyelvet, ahogy egy álom törlődik.

A természeti idillben, legyen az mégoly vidékies, az ember a teltségtől szenved. A természet csendje telt. Csordultig lesz maga is érzelmekkel, igaz, Balter elég szívtelen alkat, érzelmi élete sivár, vulgaritásával már minden érzelmét kiirtotta, mégis, ő is meg-megrendül, és azon kapja magát, hogy a világ csurig van emlékekkel, látható a láthatatlannal, és káprázatossá válik a tér.

Balter Gyula egyáltalán nem tud a maga bűnös mivoltáról – vert, lopott, csalt, hazudott, káromolt, kárt tett eleget –, ez a kivolt azonban most úgy emelkedik és süllyed benne, mint a víz – természetesen, etikai útmutatásoktól függetlenül.

Úsztam a holtágban, és a hónál fehérebb vadhattyúk lassú békességét, más madarakkal való együttlétét ámultam-bámultam, a legsajátabb hajótörésemet úsztam le, és Balteren gondolkodtam a Sárkányos kristálytiszta vizében, meg Mona Lisa mosolyán merengtem, miközben tele voltam talán, nem is tudom, indokolatlan fájdalommal – ilyenkor angyalok gyúrják a lelkem, szoktam volt mondani magamban vigasztalón –, amikor hirtelen rádöbbentem arra, hogy Balter szelíd és boldog mosolya mit rejt: azt, hogy végre ölt. Végre megtette. Egész életében kerülgette a gyilkosságot, a küszöbére lépett, okozott is halált, de konkrétan csak most vérezte be a kezét. Beteljesedett. Ez Balter katarzisa. Gyerekkora óta teli volt gyűlölettel, és szégyennel is, hogy ezt nem képes kiverni, kilőni, kiejakulálni magából, mindig benne reked a java. Hiába baszik, hiába vág oda, hiába káromkodik, és hiába túrja a repedezett földet.

Gyalázatos szexuális életének emléke-sebe, különös tekintettel arra, ami a felesége meg közte történt, hogyne nyílt volna föl benne lassan a természet szépséges bujaságának közepette. A szépre nincs szeme, hanem a bujára, noha valahol ártatlanságról, gyereklányról képzeleg. Gyilkossága olyasmi, mint egy roppant (homo)szexuális aktus, mint valami negatív orgazmus, a pokol beteljesülése – ahogy a boldogtalan, férfiasságában sértett Bellardi fogalmaz: „Élni mégiscsak érdemes, mert van a bosszú, a büntetés, és a gyilkosságot adta nekünk szabadságként az Isten.”

A lelkészből csak a szabadjára eresztett hangja hív életre istenszólítást, a bőgés, bődülés, mely túlharsogja és átszakítja az egyházi ének együgyű dallamát, és saját „élő kínját” felfakasztó hangerővel jeleníti meg a fájdalmasan feloldhatatlan paradoxont. Ő „kiáltással hozta süket istenének tudomására, hogy mindent csendesen szenved el”. A lelkész fájdalmában kisül végre a saját élete és a saját hite összeroppanása miatti feszültség, és ebből valóban isten/hiány kiált az égbe.

Balter Gyula mosolya a váci túlparton azé, aki a „jólkerekített igazság” tudója immár, ez pedig itt nem más, mint a brutális gyilkosság szükségszerűsége és bevégzettsége. Elvégeztetett, mondja ez a mosoly. Hazaérkeztem a pokolba. Ahonnét elindultam. Ha szellem dereng át rajta, akkor az a kíméletlenségé, mely végképp nem tud könyörületről.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges