A magyar belpolitikába begyűrűzött a világpolitika. Az Irak elleni amerikai háborús készülődésben és az erről folyó, egyre inkább elmérgesedő atlanti vitában a kormány nem tudott semleges megfigyelő maradni. Az ellenzék természetesen igyekszik kihasználni a helyzetet: kételyeket fogalmaz meg a kormány döntéseinek és viselkedésének bölcsességével kapcsolatban, óvatos kétértelműséggel határolódik el egy olyan politikától, amelyet alighanem maga is folytatna, ha kormányon lenne. De nincs. És esze ágában sincs olyan döntésekért felelősséget vállalni, amelyeket nem neki kell meghoznia. Végül pedig a „civil társadalom” is hallatta hangját, pontosabban a közvéleménynek az az aktivista szegmense, amelyik ellenzi a háborút. Február 15-én, mint szerte Európában, Budapesten is több tízezren tüntettek a háború ellen.
Medgyessy Péter aláírta a „nyolcak levelét”, azt a Blair brit miniszterelnök kezdeményezésére megszületett és január 30-án több világlapban megjelentetett nyílt levelet, amely szolidaritást vállalt az Egyesült Államok iraki politikájával. Hogy helyesen tette-e, azt több szempontból is vizsgálni lehet. Egy átlátszóan egyszerű világban a legfontosabb, talán egyetlen szempont az lenne, hogy helyes-e, szolidaritásra érdemes-e ez az amerikai politika. De nem ilyen világban élünk, ezért az Irakkal kapcsolatos amerikai álláspont érdemi megítélése csak egyike azoknak a szempontoknak, amelyekből a miniszterelnök aláírása helyeselhető vagy bírálható. Felmerül ugyanis az a szempont is, hogy nem lehetett-e volna elkerülni az állásfoglalást, és Chirac francia elnök utólagos tanácsának megfelelően megragadni az alkalmat a hallgatásra. Azt is fontolóra lehet venni, hogy ha már nem lehetett kitérni az állásfoglalás elől, nem szolgálta-e volna jobban a magyar érdekeket, ha a magyar miniszterelnök nem az amerikai állásponttal, hanem a francia és német állásponttal fejezi ki szolidaritását.
Medgyessy csatlakozását a „nyolcakhoz” a fenti szempontok egyikéből sem lehet megalapozottan kárhoztatni. Az amerikai Irak-politika bölcsességével kapcsolatban merülhetnek fel ugyan kételyek, de rossz sajtója ellenére racionális alapokon nyugszik, morális és stratégiai szempontokból egyaránt védhető. Lehetnek ugyan szándékolatlan következményei, de ilyenek alternatíváinak is lehetnek. Egy épeszű és ép erkölcsi érzékű politikus jó lelkiismerettel szolidaritást vállalhat vele.
Medgyessy az állásfoglalást nem kerülhette volna el, nem választhatta volna a hallgatást. Miután a levelet madridi-londoni kooperációban megfogalmazták, és aláírására Blair felkérte, csak két dolog, az aláírás és az alá nem írás között választhatott, a hallgatás nem volt opció. Az EU két legbefolyásosabb tagállama és az Egyesült Államok felbosszantása között választani természetesen nem könnyű. Nehéz megítélni, hogy a németek és franciák, avagy az amerikaiak jóindulatára vagyunk-e jobban ráutalva. De a kérdés valószínűleg rosszul van így feltéve. Ilyen drámaian csak akkor merülne fel, ha azzal kellene számolnunk, hogy az Irak-politikával kapcsolatos egyet nem értés tartósan megmérgezi az atlanti kapcsolatokat, olyan elhidegüléshez vezet, amely stratégiai szembenállásba csap át. De ennek a valószínűsége, az Atlanti-óceán mindkét partján tapasztalható heves és epés retorika ellenére, közel van a nullához. Az amerikai és az európai stratégiai érdekek oly mértékben esnek egybe, az Egyesült Államok és az EU értékrendjében annyi a közös, hogy az Irakkal kapcsolatos nézeteltérések – akár érdekkülönbségekre, akár percepcióbeli különbségekre mennek ezek vissza – nem fogják a kontinentális Nyugat-Európát Amerika ellenfelévé tenni. Ráadásul az atlanti kapcsolatok nem is teljesen szimmetrikusak. Nyugat-Európa csaknem ugyanannyira rá van utalva az amerikai katonai védőernyőre, ugyanúgy fogyasztója az amerikai biztonságszolgáltatásnak, mint Kelet-Közép-Európa. A francia-német tandem diplomáciailag költségessé teheti, de meg nem akadályozhatja, hogy a Bush-adminisztráció véghezvigye, amit szükségesnek ítél. Az atlanti viszony pedig remélhetőleg normalizálódni fog: ha nem hamarabb, akkor, amikor új amerikai elnököt, új francia elnököt és új német kancellárt választanak.
Innen nézve a nyolcak levele nem egyszerűen a Bush-adminisztráció pártjára áll a háborút ellenző nyugat-európai kormányokkal szemben, hanem az atlanti kapcsolatok, az atlanti elkötelezettségű Európa mellett, a jó európai-amerikai viszony mellett áll ki. Magyar szempontból – és általában a kelet-közép-európai országok szempontjából – nehezebb nagyobb katasztrófát elképzelni, mint az atlanti kötelékek elszakadását. A rendszerváltás óta minden magyar kormány az atlanti kapcsolatok tartósságából és nélkülözhetetlenségéből indult ki. Más konstellációból kiinduló, más konstellációhoz alkalmazkodó magyar biztonság- és külpolitikát elképzelni is nehéz. A magyar külpolitika irányítóinak akkor is joguk volt kifejezni a létező konstellációhoz való ragaszkodásukat, ha erre a francia elnök rendkívül morózusan reagált. Még ha az EU-n belül tartóssá válnának is a nézeteltérések az amerikai-európai viszony kívánatos természetével kapcsolatban, még ha két táborra is szakadna az EU ebben a kérdésben – egy atlantistább és egy kevésbé atlantista táborra –, a magyar külpolitika akkor is helyesen teszi, ha lehetőségeihez mérten az atlantista vonalat támogatja. Egyrészt azért, mert az atlantista vonal felülkerekedése felelne meg a magyar érdekeknek, másrészt pedig azért, mert minden bizonnyal az atlantista vonal fog felülkerekedni.
Természetesen mindennek ára van. Az atlantistább vonal támogatásának a kevésbé atlantisták neheztelése. A háborús készülődés mégoly korlátozott támogatásának pedig a háborút elutasító közvélemény rosszallása. Érthető, hogy a kormány csökkenteni szeretné a megfizetendő árat. Érthető, hogy szeretné álláspontját megértetni és elfogadtatni a francia és német kormányokkal. Érthető, hogy nem szeretne a magyar közvélemény szemében háborús uszítóként és az „amerikai imperializmus” kiszolgálójaként feltűnni. Mégis el lehet tűnődni azon, hogy Medgyessy és a kormány kármentése nem ment-e túl messzire. A levél nyilvánosságra hozatalának napján Medgyessy Athénban tárgyalt, ahol kijelentette, hogy Magyarország a kérdés megítélésében Európában középen áll. Az aláírók és a nem aláírók között? Később a Libérationnak adott interjújában a levelet meglepő módon csapdának minősítette. Amikor ezt írom, éppen szóbeli jegyzékváltásra került sor Magyarország és az Egyesült Államok között a magyar szuverenitás megsértése miatt. Itthon a kormány nem annyira az aláírással kifejezett állásfoglalás igazolására törekedett, mint inkább az egész ügy bagatellizálására. Békeretorikában igyekezett versenyre kelni az ellenzékkel. Ennek a magatartásnak két komoly hátulütője is van. Egyrészt a kormány diplomáciailag könnyen két szék között a padlóra kerülhet. Másrészt a kormány így elmulasztotta, hogy tegyen valamit az általa helyesnek tartott álláspont elfogadtatásáért. Blair brit miniszterelnök Medgyessy Péterrel és a magyar külpolitika irányítóival ellentétben nem mismásol: a Music TV-ben is hajlandó fellépni, tinédzserekkel is hajlandó vitatkozni arról, amit helyesnek tart.
Az ellenzék, elsősorban a Fidesz-MPP, természetesen nem tudott ellenállni annak a csábításnak, hogy a békevágy letéteményeseként, a magyar érdekek és szuverenitás védelmezőjeként mutassa meg magát. Tavaly decemberben még megkönnyebbülten beleegyeztek, hogy a kormány saját hatáskörében döntsön Taszár átengedéséről. Nemrégiben, némi lebegtetés után, hozzájárultak az amerikai légtérhasználathoz. Másodszori nekifutásra a Fidesz-MPP parlamenti frakciója azt is belátta, hogy engedélyezni kell a Törökországba tartó vasúti szerelvények áthaladását. Áder János a Fidesz-MPP szövetségesi hűségéről biztosította az amerikai nagykövetet. Másfelől viszont erőteljesen firtatták, hogy Medgyessy Péternek joga volt-e a parlament megkérdezése és az ellenzékkel való konzultálás nélkül aláírnia a levelet. Parlamenti vizsgálódást sürgettek az ügyben, amivel azt a benyomást keltették, hogy véleményük szerint a levél aláírása hiba volt. Később Németh Zsolt nyilvánvalóan helytelenítő hangsúllyal le is írta: Medgyessy egyoldalúan elkötelezte magát az amerikai álláspont mellett. Orbán Viktor február 6-án, a Vigadóban tartott beszédében azt a kijelentést tette, hogy „1956-os nemzetként a nemzetközi közösség döntése és felhatalmazása nélkül számunkra elfogadhatatlan bármely független állam elleni katonai akció”. Németh Zsolt kijelentése azt implikálta, hogy a Fidesz-MPP ellenez egy „nemzetközi felhatalmazás nélküli, Irakkal szembeni támadást”. Három nappal országértékelő beszéde után Orbán részt vett a Szent István-bazilikában megtartott békeimán. A Fidesz-MPP napirenden kívánja tartani a szuverenitássértő átrepülések ügyét, és az általuk követelt vizsgálatnak nyilvánvalóan csak egyik célpontja a kormány, a másik az Egyesült Államok, amely – megint csak Németh Zsolt szerint – „alkotmányunkat megsértve használta légterünket az Irakkal szembeni felvonuláshoz”. Vagyis rémisztően nagy a fesztávolság aközött, amit a Fidesz-MPP számonkérhetően tesz, és aközött, amit belpolitikai fogyasztásra sugall. Olyannyira nagy, hogy például mezei képviselőik a vasúti szerelvények áthaladásának ügyében előszörre képtelenek is voltak áthidalni.
Meg lehet állapítani, hogy ez nem igazán felelős, nem igazán egyenes, nem igazán államférfiúi magatartás. De láttunk már ilyet. Szűk négy évvel ezelőtt ugyanez játszódott le fordított szereposztásban. Akkor, a Jugoszlávia elleni NATO-akció idején, amely szintén nem élvezte az ENSZ jóváhagyását, a Fidesz-MPP vezette kormány állt szilárdan az atlantizmus talaján. És a szocialisták voltak azok, akik nem riadtak vissza attól, hogy – Kövér László szavaival élve – „a háborúval kapcsolatos félelmet saját politikai tőkéjük kovácsolására és a félelem gerjesztésére használják”.
Azt sem lehet állítani, hogy a közvélemény diffúz békevágyának kihasználása magyar sajátosság. Elvégre Schröder kancellár oly sikeresen kovácsolt politikai tőkét a háborús félelmekből, hogy újraválasztották. A preventív felelősséghárítás sem a magyar politikai osztály találmánya. De az már Magyarországon kívül nem sok demokráciában lenne lehetséges, hogy a kormány nem meri nyíltan képviselni azt, amit tettekben képvisel, az ellenzék pedig tettekben nem képviseli azt, aminek képviseletét sugallja. Nálunk a közvélemény politikailag legaktívabb – tehát legelkötelezettebb – részének szekértábor-gondolkodása lehetővé teszi ezt a színlelő és alamuszi politikusi magatartást. Ami persze súlyosan rongálja az Egyesült Államok Irak-politikájáról és a hozzá való kívánatos magyar viszonyulásról folyó közbeszéd színvonalát.
Jó lenne tudni, hogyan oszlottak meg azok a motívumok a február 15-i béketüntetők között, amelyek kivitték őket az utcára. Miként azt is, mit jelent az a közvélemény-kutatási adat, hogy a magyarok nyolcvan százaléka ellenzi a háborút. De nem tudjuk; azt pedig ebből kifolyólag még kevésbé, hogy mennyire voltak reprezentatívak a béketüntetők a háborút ellenző nyolcvan százalékra.
Csak azt tudjuk, hogy milyen ideológiai sémákat ajánl fel a magyar közbeszéd – a közölt vélemény – azok számára, akik elutasítják az Egyesült Államok Irak ellen tervezett háborúját. Sajnálatos módon Magyarországon alulreprezentáltak azok a háborúellenes érvelési stratégiák, amelyek nem állnak ellenséges viszonyban a liberális-demokratikus értékrenddel. Vagy legalábbis túlkiabálják őket a nagyobb érzelmi meggyőző erővel rendelkező, de ugyanakkor gyanús pedigréjű ideológiai sémák. Ha eltekintünk a tendenciájukban pacifista vélekedésektől (amelyektől persze nem lehet, hiszen nagyon valószínű, hogy a háborút ellenzők többsége annak a nem túlságosan bonyolult gondolatmenetnek az eredményeképpen utasítja el a katonai erő alkalmazását ebben a konkrét esetben is, hogy „a háború csúnya dolog, tehát inkább ne legyen”), akkor a békeszeretők lényegében két korántsem békés indíttatású – és legalábbis Magyarországon egymást is halálosan gyűlölő – ideológia között választhatnak: a liberális demokráciát és a liberális demokráciának kedvező nemzetközi rendet (a „globális tőkés rendet”) elutasító baloldali és jobboldali dzsihad között. Mindkettőt lehet szalonképesebben és a lehető legszalonképtelenebbül prezentálni, mindkettőt fel lehet dúsítani racionális – vagy megtévesztően racionálisnak látszó – elemekkel. A budapesti béketüntetésen alighanem mindkét dzsihad képviselői túl lehettek reprezentálva, ezért is sikeredett páratlanul békétlenre.
A baloldaliak azért ellenzik a tervezett, Irak elleni háborút, mert „újragyarmatosítást” látnak benne, amelynek, például Krausz Tamás szerint, „végső soron az a célja, hogy a világ perifériás és félperifériás részeit beillessze a világrend átalakulóban lévő rendszerébe, új hierarchiájába”. A jobboldaliak pedig azért, mert az amerikai és zsidó világuralmi törekvések, az elnemzetlenítő globalizmus érdekében vívnák meg. Mind a jobb-, mind a baloldali antiglobalistáknak az a fő aggodalmuk, hogy a háború eléri célját, nem pedig az, hogy kudarccal végződik. Persze gyakran el sem ismerik, hogy a tervezett háborúnak biztonságpolitikai céljai is vannak, vagy ha ezt elismerik, néha e célok megvalósulását sem tartják kívánatosnak, mivel a Szaddám-rezsimet is képesek az amerikai hegemónia üdvözlendő ellensúlyának tekinteni.
Csak azokat a háborúellenes érveket lehet komolyan venni, amelyek 1) elismerik, hogy az iraki rezsim biztonságpolitikai problémát jelent, tehát nem kreált ellenség; 2) azt a veszélyt, amelyet az iraki rezsim jelent, nem tekintik az ész cselének, valamilyen magasabb szempontból funkcionálisan hasznosnak; és 3) elfogadják, hogy háborúk lehetnek igazságosak. A háborút azon az alapon sem lehet ellenezni, hogy nekünk, magyaroknak, semmi közünk hozzá; ezen az alapon csak az amerikai háborús erőfeszítéshez való magyar hozzájárulást lehet ellenezni.
Ha ezt a néhány racionális megszorítást elfogadjuk, kiderül, hogy nem is olyan könnyű a háború ellen érvelni. Ugyanis ebben az esetben kétfajta érv áll rendelkezésünkre. Az érvek egyik fajtája olyan állításokon alapul, amelyek az iraki rezsimből kiinduló veszélyt kisebbnek ítélik, mint azokat a károkat, amelyet erőszakos elmozdítása okozna. Az érvek másik fajtája pedig olyan állításokon, amelyek az iraki rezsimet mint veszélyforrást háború nélkül is kiiktathatónak tartják.
Könnyű belátni: mind azt rendkívül nehéz felbecsülni, hogy mekkora veszélyt jelent az iraki rezsim, mind pedig azt, hogy mekkora előre látható és előre nem látható károkat okoz erőszakos elmozdítása. Még nehezebb azt mérlegelni, hogy melyikkel jobb együtt élni: az iraki veszéllyel vagy az iraki veszély kiiktatása által okozott kárral. Nem olyan feladatról van szó, amelynek megoldásában a békevágyról vagy az amerikai hatalmi gőgről és George W. Bush szellemi képességeiről alkotott hipotézisek sok segítséget nyújtanak.
A békés megoldás szorgalmazóinak pedig el kellene ismerniük, hogy a békés megoldás sem olyan békés. Michael Walzer amerikai filozófus, az igazságos háború elméletének újragondolója, a New York Review of Books új számában hatásosan érvel a háború ellen, és közben pontosan ezt teszi: rámutat, hogy a békés megoldás Irak esetében csaknem egészen háborús megoldást jelent. Az Irakra gyakorolt katonai nyomást és a fegyverzetellenőrzést évekig fenn kell tartani, az iraki rezsimet messzemenően meg kell fosztani szuverenitásától (hogy ezt mi, mint '56-os nemzet, támogathatjuk-e?), az iraki rezsim makrancoskodása esetén a szándékok komolyságát leadott lövésekkel kell nyomatékosítani. Ez drága is, áldozatokba is kerül, de Walzer szerint remélhetőleg kevesebbe, mint egy invázió.
Az Irak elleni háború szükségességéről racionális és tisztességes emberek lehetnek eltérő véleményen. De a háború racionális és tisztességes ellenzőinek el kellene ismerniük, hogy a „békének” is megvannak a maga kockázatai, ugyanúgy, mint a háborúnak. A játékelmélet alapvető szabálya szerint a nem döntés is döntés.
Friss hozzászólások
5 év 40 hét
8 év 13 hét
8 év 16 hét
8 év 16 hét
8 év 18 hét
8 év 18 hét
8 év 18 hét
8 év 20 hét
8 év 21 hét
8 év 21 hét