Skip to main content

Kései levél Solt Ottiliának

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Kedves Ottilia!

Mostanában sokat gondolok rád. Különösen, amikor torkomat szorítja a sírás. Nem, nem magamért sírok, hanem a helyzet miatt, amiben máig van az én árva népem.

Nem a munkanélküliség fáj, hiszen te tudhatod, nem először kóstolom ezt a keserű kenyeret: Politikai tisztogatás áldozata nem először lettem, hiszen már 1974-ben párthatározatot hoztak ellenünk – mondván, „nacionalista, újbaloldali elhajlók” vagyunk –, bár soha nem voltunk semmiféle pártnak tagjai...

Az 1972-es cigány nyelvű televíziós megszólalásomat is húsz év szilencium követte...húsz év kellett, mire legközelebb megszólalhattam a tv képernyőjén betiltott anyanyelvemen, románész, ami állítólag nem is alkalmas kommunikációra. Te nem így gondoltad.

Miközben szakfelügyelőként foggal-körömmel küzdöttél az iskolai elkülönítés ellen – országos botránnyá tetted az óbudai Mocsaras dűlő cigány gyerekeinek piros pöttyel jelölt ivópohár ügyét, és cikkeket írtál, tanácskoztál, minden módon, próbáltad sürgetni az együtt tanulást, mint ami a jövő záloga –, aközben a Fővárosi Pedagógia Intézet munkatársaként 1975-ben azzal bíztál meg, készítsek egy kétnyelvű oktatási segédanyagot cigány anyanyelvű kisikolásoknak. Micsoda kihívás és milyen gyönyörű alkotó- és kutatómunka volt az nekem! 21 évesen, első cigány anyanyelvű egyetemistaként!

A zöld kis füzet belső kiadvány lett. Tudod, hány év kellett hozzá, mire kísérleti tankönyvként – persze kibővítve – megjelenhetett „Vrana mámi mesél” címmel? Harminc! Kereken harminc év! És persze azóta sem került be sem a pedagógusképzésbe, sem az iskolákba – 3500 példány mire is lett volna elég?

Hanem tudod, arra igazán büszke vagyok, hogy még határontúli magyar pedagógusok is – persze szabálytalanul – sokszorosítják, másolgatják, kézről kézre adják. És azt mondják: ebből nem csak a cigány, de a magyar identitást is kitűnően meg lehet tanulni. Vagyis – úgy van, ahogyan annak idején te is szeretted volna, eredeti szándékaink szerint – egy békességgel megélt identitás, a múlt felvállalása csak segíthet bennünket abban, hogy jól teljesítsünk, és hogy boldogok legyünk...

De hol vagyunk mi ettől? Hány fényévnyire?

Emlékszem, valamikor a ’80-as évek közepén te voltál a kezdeményezője annak az aláírásgyűjtésnek, amivel a Moldova-könyv gyalázkodása ellen tiltakoztunk. Milyen kísértetiesen jönnek vissza ezek a jól megágyazott rasszista nézetek. „Bűn az élet” – mondta Moldova –, és jól elültette, hogy a börtönök cigány bűnözőkkel vannak tele. Az valahogy nem szúrt neki szemet, hogy ha bűnözőnek tekintenek egy népet – a Belügyminisztérium 3 ezerrel kezdődő belső, titkos utasításokat adott ki a cigányok családfájának kutatására, rendszeres razziákat tartott, sőt, úgynevezett tudományos kutatásokkal kereste a bűnöző cigány géneket –, szóval, hogyha bűnözőnek tekintenek egy népet, és ehhez nem átallanak cigánytelepeken és állami gondozott gyermekek között vérmintákat venni, ha igen-igen, nagyon keresnek, akkor előbb-utóbb találnak is: csalókat, tolvajokat, piti bűnözőket. Mert ugye, mint tudjuk: a fehérgalléros sikkasztókat sokkal nehezebb volt elfogni, mint ahogyan az ma is, sokkal nehezebb tényfeltárás... És különben is: kellett a rémítgetés, manifesztálni, hogy többet kell a Belügyre szánni, a cigánybűnözés örökletes mivoltának megakadályozására, hiszen ezzel az érvvel lehetett erősíteni a „proletárdiktatúra vasöklét”, az állami erőszakszervezeteket, hogy aztán – minő csoda – a politikai ellenzéket is sokkal jobban lehessen megfigyelni.

1986-ban a vezényszóra elrendelt antidemokratikus cigány szervezetek kreálása ellen szóltam, előbb szép szóval, Aczél Györgynek írott levéllel, aztán meg nyilvánosan is: nemzetiségi jogokat követelve magunknak. Bari Károly és Zsigó Jenő társaságában. Ettől kezdve a pártállam cigány ellenzékeként fokozott megfigyelésben, lehallgatásokban volt részünk. Tudhattuk a tovább búgó telefonokból, amiken csak azután beszélhettünk, hogy a lehallgató elindította a maga készülékét. Hanem tudod-e, hogy a mi lehallgatásunk talán ha néhány hétig szünetelt csupán a rendszerváltás idején?

Amikor a házunkban lakó Láng úr egy lakógyűlésen visszakövetelte – az eladdig lehallgatásra használt gyerekkocsi tárolót...

Igen, úgy tűnik, én végérvényesen a rendszer ellensége maradtam, az „elhajló újbaloldali nacionalisták” megfigyelése – szerintem máig folytatódik. Különben mivel magyarázzam, hogy a megfigyelt „Rozi = ez voltam én”, vagy a jelentgető, provokáló „Báró” aktája még mindig nem hozzáférhető?

Hiába jött rendszerváltás és szociálliberális évek: én, soha nem voltam elég jó a saját ügyeink közüggyé tételéhez! Még párttársaid is könnyedén dobták oda a kisebbségi ügyek istrángját a sokat próbált szocialista korifeusoknak: Tabajdi Csabának és Báthory Jánosnak. Igen, igen... a rendszerváltás előtt ugyanaz a főfő megmondó maradt, aki aztán jó volt a jobboldali Antal-kormánynak és a baloldali szoclib kormánynak is. Így aztán mit csodálkozunk, ha az első kisebbségi kerekasztal által konszenzussal kialakított kisebbségi törvényt – hivatalnokok hadának munkájával – meg lehetett puccsolni, és aztán 12 évig olyan választási törvényünk volt, hogy a többségnek joga volt vezetőt választani a kisebbségeknek...

Te azok közül a kevesek közül voltál – Csalog Zsolttal, Iványi Gáborral, Kőszeg Ferenccel és Havas Gáborral együtt –, akik értették a bajainkat, és társunk voltál a küzdelmekben. Ezért is reménykedtünk annak idején, hogy a rendszerváltás reményt hoz nekünk, cigányoknak is. Ezért nem alapítottunk nemzetiségi pártot. Aztán egyre inkább azt kellett megtapasztalnunk, hogy süketek a fülek, és vakok a szemek, némák a szájak – és legfeljebb négyévente kellünk, de nem mi, csak a szavazataink! Miközben végletesen a perifériára szorulnak az egykori munkások, és nemzedékek nem ismerik a korai kelés, megfizetett munkából megélhetés áldását...

Te a Parlamentből nap mint nap láttad ezeket a folyamatokat, és próbáltad felvenni ellenük a harcot. Aztán éppen konok, szegénypárti elszántságod miatt még saját pártodon belül is szélre sodródtál, sodródtatok. A kizárólagosan a szabad verseny jótékonyságában – esélykiegyenlítés nélkül – a szabad piac mindenhatóságában hívő liberálisok letettek a szegények, „az alja nép” sorsán való enyhítés szándékáról. Ezzel végképp kiürült a baloldali alternatíva esélye. A senki földjére kerültünk.

Az első szabad november 7-ét a Szatmár utca 26. előtt töltöttük – közösen. Te már akkor képviselőként, mi meg a helyiek által ugrasztott csatározókként. Addigra jól látszott, hogy a városban a szemétdombról is jobban meg lehet élni, mint a munka és lehetőségek nélkül maradt falvakban. Pedig az építőipar összeomlásával, a munkásszállók megszűntével oda száműzték vissza a fekete vonatok munkásait. Száműzték – mondom, mert a szocializmus anomáliájaként elfelejtettek elég lakást építeni ott, ahol a munka volt, és munkát nem vittek oda, ahol a munkaerő volt. Az évtizedekig Pesten dolgozó szabolcsi és borsodi munkások közül sokan felisme.rték ezt a helyzetet, és lettek önkényes házfoglalók, ha már vállalatuk, munkáltatójuk soha nem gondolt munkásainak lakhatására.

Kirendelt teherautó, pakoló brigáddal, megerősített rendőri felügyelet – a lehetséges összetűzés elől otthonról elzavart férfiak, kétségbeesett asszonyok–, ez volt a kép, ami fogadott bennünket kora reggel. Az első mozdulatunk az asszonyok hadrendbe szedése volt: álljuk el az ajtót, értessük meg, hogy itt rendes emeberek vannak, tiszták, fizetik a rezsit, a gyerekeiket iskolába járatják – és énekeljünk, az erőt ad!

A nagy gyorsaságban egy lepedőt hozott az egyik asszony, amire – nem volt más eszközünk – rúzzsal írtuk fel hogy „emberek vagyunk, lakni akarunk”. De mi csak civilek voltunk – ugyanolyan betolakodók, mint az önkényesek. A helyiek szerencséjére azonban akadtak a hivatalból okosok ellenére is, akik hivatásuknak érezték, hogy segítsenek: te, Ottilia a parlamenti üléstermet hagytad ott telefonhívásunkra, és a helyszínen volt Vecsei Miklós is – a Máltai Szeretetszolgálat akkoriban még egészen friss magyar intézményétől. Gyuris Tamás arcára máig emlékszem, hiszen ott volt, ahol éppen a legnagyobb szükség volt rá...több frontos állóháború zajlott. Az asszonyokkal a kapuban néztünk farkasszemet a rendőrökkel és a kilakoltatókkal, többen meg az önkormányzatot próbálták jobb belátásra bírni.

Csakhogy az Isten állatkertje is nagy, Náday Gyula – az állam által kreált cigányszervezetével éppen eladni készült a cigányok bőrét, az SZDSZ-es polgármesterrel éppen arról alkudozott, hogy ha nekik helyiséget és költségvetést adnak, ő gondoskodik róla, hogy ezek a betolakodók elmenjenek. Az önkormányzat már a gyerekek állami gondozásba vételéről is intézkedett: a gyámügy munkatársai jelentek meg a helyszínen. Soha nem felejtem el a kiállásodat Ottilia. Te, a képviselőasszony egyszerűen lekurváztad őket!

– Van nektek gyereketek? Miért nem tudtatok beteget jelenteni? Normális családokból akarjátok kiszakítani a gyerekeket! Hát mik vagytok ti? – tajtékoztál magadból kikelve...

A helyzet eszkalálódását az mentette meg, hogy Gyuris Tamás kirohant az önkormányzati egyeztetésről, és a helyszínen azt kérdezte tőlünk: igaz, hogy elmennek a lakásfoglalók, ha Náday mondja?

– Ki az a Náday? Hogy jön ő ehhez, mikor senki nem bízta meg, és nem is itt lakik? – kérdeztük a helyieket. – Hát némák vagytok? Nem tudtok a magatok nevében beszélni? – Végül egy nagyszájú fiatalasszony és Guszti bácsi társaságában– aki negyven évnél többet dolgozott Pesten – bezúdultunk a terembe.

A helyzetet a Máltai Szeretet Szolgálat mentette meg. Guszti bácsi és a fitalasszony okos érvei és érthetően megfogalmazott kérésére javasolta: adja az önkormányzat az épületet a Máltaiak kezelésébe, legyen itt a központjuk, és ők gondozzák a családokat. Legyen partner az önkormányzat, hogy valóban lakáshoz juthassanak az életüket Budapest szolgálatában eltöltött családok. Te, Ottilia pontosan tudtad – a szegénység és munkanélküliség mellett van még ok, amiért a rendszer nem működik, ha cigányokról van szó: az előítélet.

Ottilia, nélküled semmire sem jutottunk volna. Amikor megszervezted a SZETÁ-t, hányszor találkoztunk családokkal, akik nektek köszönhették sorsuk jobbrafordulását, nyomorúságukban az egyetlen segítséget, illékony boldogságukat.

Tudod, az emancipációért, a nemzetiségi jogokért folytatott küzdelem a rendszerváltást követően – különböző kormányok alatt – mindeddig eredménytelen volt. Az iskolákban még mindig dívik az iskolai elkülönítés, a cigányosztályokban sokkal kevesebbet és gyengébb minőségű tudást adnak a gyerekeknek. Elrabolják tőlük a jövőt.

És nem tanítják több mint hatszáz éves közös történelmünket, a következő nemzedékek sem ismerik a magyar történelem cigány hőseit. És nincsenek még mindig méltó kulturális intézményeink, se múzeumunk, se színházunk, se anyanyelvi kiadványozás.

Úgyhogy csak kínlódunk, vergődünk. Nélküled, aki legalább értettél bennünket, és soha nem akartad jobban tudni, mi fáj nekünk, mint mi magunk. De képes voltál velünk együtt keresni a baj okát.

Örülök, hogy ismerhettelek.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon