Skip to main content

Kötelességünk, de van-e bátorságunk hozzá?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Két évvel járhattunk a „hatvanadik évforduló” előtt, amikor a Múlt és Jövő folyóirat szerkesztősége felkért, hogy nem csak, hogy fordítsam le számukra James E. Young „The Texture of Memory” című könyvének bevezetőjét, de írjak is a világ számos holokauszt emlékművét számba vevő, ismertető, elemző könyvről. Talán ehhez a pillanathoz, illetve íráshoz köthető, hogy a „perverzióm”, amellyel akkorra már vagy húsz éve „küzdöttem”, hogy ui. minden soával kapcsolatos visszaemlékezést, függetlenül annak színvonalától, el kellett olvasnom, minden soáról szóló filmet, lett légyen a lehető legszínvonaltalanabb is, meg kellett néznem, elkezdett átterjedni a vészkorszakról szóló kiállításokra, az áldozatoknak emléket állítani hivatott alkotásokra is. Talán „betegségem” e tovaburjánzásának számlájára írható az is, hogy két évvel később, a soá hatvanadik évfordulójára emlékező kiállítások közül nemcsak, hogy megnéztem négyet, de úgy éreztem, írnom is kell róluk.

Négy kiállítást láttam, amelyek a soára kívántak emlékezni, emlékeztetni. Négy kiállításról írtam, miután négy kiállítás kapcsán éltem meg azt, hogy legyenek a kiállítások bármily különbözőek is, egy dologban nem különböznek: a magyar felelősség kérdését egyik sem firtatja. Négy kiállításról írtam, mert négy kiállítást találtam. Igaz, csak a budapesti kiállításokat néztem meg, vidékre nem mentem el.


Elfeledett szomszédaink c. kiállítás 2012-ben a pápai zsinagógában © Gyekiczky andrás

Később a véletlen úgy hozta, hogy relatíve sokat utaztam Közép-Kelet-Európában, minek során először csak örömmel konstatáltam, hogy sokhelyütt – nem úgy, mint a legtöbb magyarországi településen, ahol adott esetben még a sírköveket is elhordják – szépen rendbe hozzák az eladdig elhanyagolt, már-már teljesen megsemmisült temetőket, zsinagógákat, s a korábban zsidók lakta városrészek számos pontján táblákat is elhelyeznek, amelyek megemlékeznek az egykori lakókról. Ennek hatására „betegségem” kezdett kiterjedni ezekre a városi emlékhelyekre is. Kényszeresen kezdtem megkeresni minden településen, ahol jártam, a zsinagógát, a zsidó temetőt és a soá emlékműveket is. És hirtelen szíven ütött, hogy e kisebb-nagyobb települések jól ápolt emlékhelyei, a körülöttük létrehozott – múzeummá alakított temetőkben és idegenforgalmi látványossággá tett zsinagógákban, ál-zsidó vendéglőkben megtestesülő – „virtuális zsidóság”1 valójában nem az elhurcolt zsidó lakosságra való emlékezést, hanem éppen az ő elfelejtésüket szolgálja.


Elfeledett szomszédaink c. kiállítás 2012-ben a pápai zsinagógában © Balogh Erika

Hisz a krakkói Kazimierz városrész vigalmi negyeddé alakult főterével, amely ugyanakkor a soá előtt a krakkói zsidóság életének centruma volt, az egyik legjobb példája ugyanannak a folyamatnak, amelyet a Holokauszt vége című könyvében Alvin H. Rosenfeld2 - főleg az irodalom és filmművészet példáján - végigelemez. Hogy amióta 1988-ban Elie Wiesel azt írta, hogy „[m]indannyian egyetértünk abban, hogy a holokauszt központi jellege megcáfolhatatlan az életünkben. Mindannyian egyetértünk, hogy a holokauszt eseménye vízválasztó volt; van egy előtte és egy utána […] semmi sem ugyanaz többé […] az ember viszonya a társadalommal, a családjával, a magáról alkotott képével […] Mindezekre hatással volt az a valami, ami az átok tiltott királyságában történt meg.”3, radikálisan megváltozott a világ. Arról a folyamatról ír, amelynek során a hetven évvel ezelőtt történtek a maguk tényleges valójában és a genocídium a maga egyedülálló borzalmában – miközben az elmúlt évtizedek nyilvános diskurzusában egyre nagyobb hangsúlyt kap az, hogy a huszadik század, s talán az emberiség e legnagyobb rémtettének nem szabadna feledésbe merülnie, lassacskán elbagatellizálódik, jelentéktelenné és köznapivá válik. Hiszen ahogy a múlt borzalmának, a gettók és lágerek világának elbeszélését a szórakoztatóipar fokozatosan magáévá teszi, az áldozatok tényleges emlékezete lassacskán elhalványul. Sőt, személyükben – sorsuk folytonos, és természetszerűleg egyre populárisabb újramesélése révén –, ahogy ezt Anne Frank jól ismert esete példázza, majdhogynem feléledni, feltámadni látszanak.


Elfeledett szomszédaink c. kiállítás 2012-ben a pápai zsinagógában © Balogh Erika

Pedig, ahogy Judith Miller fogalmaz, „az elvonatkoztatás az emlékezet legádázabb ellensége. Öl, mert távolságtartásra ösztönöz, és gyakran közönyre. Emlékeztetnünk kell magunkat, hogy a holokauszt nem egy hatmilliós szám volt. Egy volt, meg még egy, és még egy […] Csak annak megértésével, hogy civilizált embereknek az egyet kell megvédeniük, egyenként, egyiket a másik után […], lehet a holokausztnak, a megérthetetlennek, jelentést adni.”4 És ha ezt nem tesszük meg, a tényleges túlélők, s az átélt borzalomnak, a kínhalál testközelségének egy életen át cipelt súlya lassan feledésbe merül. Márpedig éppen ez a belegondolás az, ami elmarad a zsidó emlékhelyek közötti idegenvezetés során Krakkóban, Prágában, Boskovicében, Łodz-ban s még sorolhatnám a helyeket.


Elfeledett szomszédaink c. kiállítás 2012-ben a pápai zsinagógában © Balogh Erika

Elmarad, mert – Rosenfelddel szólva –, „az emlékezet ilyen nemű átváltozása tulajdonképpen már meg is történt. A holttestek halmainak széles körben megtekintett fotói és filmjei, amelyeket oly sokan láttak – az élettelen, összefonódott végtagok döbbenetesen szívfacsaró képe, amely meghatározza, és még tovább fokozza a durva elembertelenítés borzalmának kísérteties látványát –, elkerülhetetlenül e holttestek névtelenségét húzza alá. […] Amikor szembesülünk velük, könnyen szem elől téveszthetjük a tényt, hogy ezeknek a görcsös gyötrelembe merevedett és minden egyéniséget nélkülöző holttesteknek a képei valójában egyedi férfiakból, nőkből s gyerekekből tevődnek össze, akiket – mielőtt lemészárolták volna őket – náci gyilkosaik, gyakran egészen a felismerhetetlenségig kivetkőzették emberi mivoltukból. Semmit se tehetünk ma ezért a számtalan halottért azon kívül, hogy emlékezünk rájuk, és meggyászoljuk őket.”5 De, fejezi be a gondolatsort, ez – emlékezni és gyászolni is kevéssé tudó kultúránkban – igencsak nehéz.


Elfeledett szomszédaink c. kiállítás 2012-ben a pápai zsinagógában © Balogh Erika

Igen, ez nagyon nehéz. Nehéz, mert félünk a szembesüléstől. És így a heroizált kamaszlány történetéből lassan „kikopnak” a sorsát ténylegesen megjelenítő részletek. Legfőképpen arról nincs már szó, hogy mi történt vele valójában, miután naplója ott maradt a Gestapo által – egy „jóakarójuk” besúgása révén – felfedezett „hátsó traktusban”. Kikopik, mert nehéz még csak meghallani is, amint Rachel van Amerongen-Franfoorder elmeséli a vele készült interjúban, hogy Anne és nővére Bergen-Belsen egy barakkjának egy az ajtóhoz közeli, szélnek, fagynak különösen kitett priccsén végezték. Hogy egyszercsak „a tífusz félreismerhetetlen tüneteit mutatták – a fokozatos elsorvadást, apátiát, alkalmi feléledésekkel, egészen addig, amíg olyan betegekké nem váltak, hogy semmi remény sem maradt. És el is jött a végük. Nem tudom, hogy kit vittek ki korábban, Anne-t vagy Margotot […] A halottakat mindig kivitték, lefektették a barakkok elé, és amikor reggel kieresztettek bennünket a latrinára, el kellett, hogy menjünk mellettük. Ez éppolyan rettenetes volt, mint maga a latrinára menés. […] Lehetséges, hogy ezeknek a latrinához vezető utaknak ez egyikén történt meg, hogy elmentem a Frank nővérek holtteste mellett. […] A [hullák] halmát azután elhordták. Egy óriási gödröt ástak, és beledobálták őket […] Ez kellett, hogy legyen az ő végzetük is.”6


Elfeledett szomszédaink c. kiállítás 2012-ben a pápai zsinagógában © Fejér Martin

De van-e bátorságunk erre ma? Van-e most, volt-e tavaly, amikor már a felszabadulás – igen, az üldözött zsidóság számára a szovjet csapatok megérkezése felszabadulás, legalábbis felszabadulás is, s ezért ehelyütt semmiképp sem tartom megengedhetőnek máshogy nevezni e pillanatot – hetvenedik évfordulóját ünnepeltük? Van-e bátorságunk arra, amiről Georges Didi-Huberman francia történész–filozófus az auschwitz-i gázkamrából előkerült négy fénykép kapcsán írt könyvében azt mondja, hogy „ahhoz, hogy megismerjük, el kell képzelnünk magunknak. Meg kell próbálnunk elképzelni azt a poklot, ami Auschwitz volt 1944 nyarán. Ne hivatkozzunk arra, hogy elképzelhetetlen. Ne óvjuk magunkat az arra való hivatkozással, hogy ez lehetetlen, hogy semmiképp sem tudjuk teljes egészében elképzelni azt. Kötelességünk elképzelni azt a rettenetet”.7 Hogy tehát lehetetlen megértenünk a holokausztot, annak borzalmait, mégis kötelességünk megérteni azt. Hogy lehetetlen elbeszélnünk, mégis meg kell kísérelnünk, hogy elbeszéljük azt. Hogy lehetetlen, hogy kifejezzük, mégis meg kell tennünk mindent, hogy megpróbáljuk kifejezni azt, hogy mit éltek meg azok, akik átélték az üldöztetést, s azok, akik megélték, de nem élték túl azt.


A Szemtől szemben. Képek az elhurcolt szombathelyi zsidóság történetéből című tárlat az Iseum Savariense Régészeti Műhely és Tárházban, 2014. A fotót készítette: Kassai Ferenc

Kisiskolás volt a fiam, amikor az osztályában szóba került a soá. Elemi erővel tört ki a gyerekekből az értetlenség és a felháborodás, tajtékozva, tombolva dühöngtek, hogy ez nem lehet igaz. Az „Auschwitz előtti ember” eredendő ártatlansága és döbbenete szólt belőlük, melyet mi, felnőttek, akiknek a világához hozzátartozik Auschwitz és a gázkamra, már nem ismerünk. Mi, akikből már hiányzik ez az eredendő ártatlanság, s akiknek Auschwitz léte természetes, de magunk – szerencsénkre – nem jártuk meg azt, nem ismerjük, nem is értjük, sőt, elképzelni sem tudjuk már azt az elemi döbbenetet és értetlenséget, amit az évszázados kirekesztést, megkülönböztetést, pogromokat jól ismerő zsidók akkor élhettek meg, amikor valami olyannal találták szemben magukat, ami még mindezeknél is sokkal borzalmasabb. Amikor a korábbi tapasztalatok alapján abban bízva, hogy ha engedelmeskednek, előbb-utóbb ismét megint minden jóra fordul, még nem sejtették, sejthették, hogy ha így tesznek, az utókorban lesznek olyanok, akik – feledve, hogy ők még ehhez a mára már nem létező másik fajhoz, az „Auschwitz előtti ember” fajához tartoztak – majd azzal vádolják őket, hogy birkákként mentek a vágóhídra. Amikor a hitleri vízió megvalósulását, a tényleges „Endlösung”-ot, a föld színéről való módszeres, méghozzá ipari eszközökkel történő eltörlést kellett elszenvedniük. Valami olyat, amit legrosszabb álmukban sem tudtak volna elképzelni. Amivel azoknak, akik voltak olyan szerencsések, hogy túlélték nyolcvanadmagukkal a vagon poklába zárt étlen-szomjan utazásukat, szembesülniük kellett akkor, amikor a szerelvény több ezer utasával együtt az auschwitz-i rámpán találták magukat, ahol azután egy szempillantás alatt szeretteiket és biztonságérzetük utolsó maradékát is elvesztették.


A Szemtől szemben. Képek az elhurcolt szombathelyi zsidóság történetéből című tárlat az Iseum Savariense Régészeti Műhely és Tárházban, 2014. A fotót készítette: Kassai Ferenc

Ugyanakkor éppen az ártatlanságnak ez a hiánya az, ami kötelez. Ami miatt nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne próbáljuk meg megérteni nem csak az „Auschwitz előtti ember”-nek a miénktől radikálisan különböző perspektíváját, de magát azt is, ami mára természetessé tette számunkra azt, hogy igenis lehetséges embereknek nem csak a rovarok kiirtásához használt anyaggal, de ahhoz hasonló módon és módszerességgel történő elpusztítása is. Hogy ne próbáljuk meg megérteni a deportáló vonatnak s az auschwitz-i rámpának a valóságát, amelyet elképzelni, persze, szintén nem tudunk. „Ha rekonstruálni akarjuk, mi is az igazság a táborok ügyében, – írja Primo Levi – a túlélők emlékezéseiben lelhetjük meg a leghasználhatóbb forrást. De bármekkora szánalmat és felháborodást keltenek is ezek az írások, kritikus szemmel kell olvasnunk őket. A lágerek megismeréséhez maguk a lágerek nem bizonyultak mindig jó megfigyelőpontnak: a foglyokat olyan embertelen körülmények közé taszították, hogy csak ritkán alkothattak maguknak átfogó képet a táborvilágról.”8 A túlélők emlékezetét pedig „éppen kivételezett helyzetük hamisította meg kisebb-nagyobb mértékben”,9 folytatja, tehát túlélésük ténye éppen arra bizonyíték, hogy legyen bármily borzalmas is, amit átéltek, az nem a legborzalmasabb. Igen, a tanúságtétel Agamben által megfogalmazott paradoxona10 az, hogy akik valóban átélték Auschwitz-ot annak minden borzalmával együtt, azok nem maradtak életben: a hiteles tanúságtevő helye non-lieux, nem-hely, üres.11


A Szemtől szemben. Képek az elhurcolt szombathelyi zsidóság történetéből című tárlat az Iseum Savariense Régészeti Műhely és Tárházban, 2014. A fotót készítette: Kassai Ferenc

De ha így van, akkor ki az, akinek van joga, s másfelől ki az, aki képes autentikusan beszámolni a haláltáborokban történtekről? Másfelől ha nincs, aki erre képes lehetne, hogyan alkothatunk képet magunknak róla mi, a szerencsések, akik nem jártuk meg Auschwitz-ot, de akiket megalkotására éppen ez kötelez, ha még a túlélők festette kép hitele is – legalábbis a túlélő bűntudatával küzdő Levi szemében – ily bizonytalan? Segít-e rajtunk ebben a bizonytalanságban a Didi-Huberman könyvét ihlető, a gázkamrából kicsempészett négy fénykép? Négy fénykép, amelyet a zsidóként elhurcolt görög Sonderkommandós Alex készített, melyeken, a fénykép-készítést majdhogynem lehetetlenné tevő körülmények okán, valljuk be, vajmi kevés látható. „Ami a soában történt, arról nincs kép, a gázkamrákban sötét volt.” – mondja Lanzmann12, s filmjében saját megrázó, helyenként már-már elfogadhatatlan kegyetlenséggel készített interjúin keresztül teszi számunkra egyetlen eredeti kép nélkül elérhetővé Auschwitz-ot.


A Szemtől szemben. Képek az elhurcolt szombathelyi zsidóság történetéből című tárlat az Iseum Savariense Régészeti Műhely és Tárházban, 2014. A fotót készítette: Kassai Ferenc

Alex, sok társával együtt, akiknek egy része halála előtt üzenetet hagyott az utókor számára, melyek közül néhány a felszabadulás után a tömegsírokból előkerült, másik része pedig utóbb élettörténetét elmesélve tanúságot tett13 – arra tesznek, tettek kísérletet, hogy segítsenek nekünk, azoknak, akik a holokauszt megértésére irányuló kötelességünknek szeretnénk eleget tenni. Hogy az alapján, amit elmesélnek, kísérletet tudjunk tenni arra, hogy megválaszoljuk a megválaszolhatatlan kérdést, hogy mit tettünk volna mi az ő helyükben. Mit tettünk volna mi, ha akkor élünk. Mit tettünk volna akkor, ha mi magunk vagyunk az üldözöttek, s mit akkor, ha úgy hozza a sors, hogy nem közéjük tartozunk, hanem tanúi vagyunk az ő üldöztetésüknek. Igen, a kérdés megválaszolhatatlan. Hisz egyikünk sem tudhatja, mit tenne ő, ha utolsó falat kenyerét kellene – esetleg saját élete kockáztatása árán – társának odaadnia, vagy mit tenne ő, ha látja, hogy a szomszédját elhurcolják. Nem tudhatjuk, de ahhoz, hogy közelebb kerüljünk a Didi-Huberman által is megfogalmazott kötelességünkhöz, el kell játszanunk a gondolattal. Mert a soá megértéséhez nem elég az akkori jelenetek megképzése: magunknak is bele kell állnunk e képekbe. S nem elég egy helyre beleállnunk. Nem elég – bár zsidóként magam is hosszú ideig csak ezt tettem – a morálisan könnyen vállalható üldözötti pozíciót magunkra vennünk. A szemtanú sokkalta nehezebb nézőpontját is magunkra kell próbálnunk.


Félő – hisz a hatvanadik évforduló kiállításai ezt sugallták –, hogy nem vagyunk képesek minderre. És ugyanakkor mégis, mintha az elmúlt tíz évben valami alapvetően megváltozott volna. Valami, ami arra indította György Pétert, hogy azt mondja, kiderült, hogy „ebben az országban lehet élni”. Igen, az „Elfeledett szomszédaink”14 című kiállítás látogatója 2012-ben Pápán azt érezhette, hogy igen, kiderült, hogy (végre) lehet ebben az országban élni, mert (végre) létrejött egy kiállítás, amelyik nem csak azt üzente, hogy (végre) lehet emlékezni, de azt is, hogy kell. Gyekiczki András, az ötlet gazdája és megvalósítója, személyes ismeretségein keresztül, no meg az interneten keresgélve felkutatott mindenkit, aki tudhatott - no és aki hajlandó volt mindezt megosztani - bármit is az 1944-ben Pápáról deportált zsidókról. Összegyűjtött az elhurcoltakról mindent, amit csak lehetett: életrajzi információkat a soá előtti időkből, történeteket, képeket, meg persze hogy min mentek keresztül a soában, s az életben maradottak esetében későbbi sorsukat is. Rajk László segítségével, aki a látványtervet készítette, létrehoztak egy olyan kiállítást, ami azok emlékezését is segíti, akik az anyag összegyűjtéséből nem vállaltak részt, csak felkeresték azt. Mert bár a kiállítótérben függő molinók életnagyságban idézték meg a város egykori zsidó lakóit és soá előtti életüket, a képek mellett elhelyezett száraz élettörténeti tények, köztük is legfőképpen a lakcímek, és persze a történetek végén a halál okának jelzése elkerülhetetlenné tették a kisváros utcáit, házait jól ismerő lakóknak, hogy belegondoljanak „elfeledett szomszédaik” sorsába. Hisz amikor legközelebb a Fő téren járva elhaladnak a 18-as számú ház előtt, vélhetően nem csak a kép fog eszükbe idéződni, amelyen a Kohn család cementárugyáros házát látták itt, de az is, hogy a családfőt megölték Auschwitz-ban.Ráadásul a kiállításnak a háború óta fel nem újított, sok éve nem használt zsinagóga adott otthont, miáltal a magát Pápán ki nem ismerő, messziről jött látogató sem eshetett a Rosenfeld által leírt csapdába. Neki is szembesülnie kellett azzal, hogy bár az életnagyságú képek arra csábítanának, hogy új életre kelni, a zsinagógai tér közepén táncot lejteni lássuk a város zsidó lakóit, mindez illúzió csupán: a megidézett világ lakóinak legtöbbjét megölték valamelyik haláltáborban, vagy munkaszolgálatra vitték, s ott pusztult el. S halálukkal, az egyes emberekkel együtt egy közösség, egy világ is eltűnt örökre.


Széttépett esztendők című kiállítás. 2014. A felvétel készítője: Ármay Szabó Ádám (Budapest Főváros Levéltára)

Ugyanakkor a a molinón olvasható szöveg – hogy a kétgyerekes családapát, Kohn Mihály Jenőt, a magyar királyi rendőrség itt szedte össze, s hurcolta Nagykanizsára, hogy azután onnan induljon utolsó útjára Auschwitzba – a látogatót azzal a kérdéssel is szembesíti, hogy ki a felelős mindezért. Sőt, a kiállítás rendezőjével szólva, arra is felhívja a figyelmet – különösen azokét, akik ma „a zsidók által „elhagyott”, tőlük elrabolt 444 házban laknak”, hogy nekik különösképpen kötelességük lenne, „hogy legalább emlékezzenek azokra, akiknek a házában laknak”15.


Széttépett esztendők című kiállítás. 2014. A képen Pór Endréné sz. Ács Éva, aki az egyik tabló témája volt. A felvétel készítője: Ármay Szabó Ádám (Budapest Főváros Levéltára)

A német nyelv megkülönbözteti a Mahnmal és Denkmal fogalmát. Az előbbi olyan emlékmű, amely múlt emlékezetbe idézésével figyelmeztetni kíván, amely nem a múltbéli dicsőséget, az ősök ragyogó tetteit szeretné újra elbeszélni, hanem a múltbéli bűnökkel, az elődök gaztetteivel kíván szembesíteni. Amelynek célja tehát a szembenézés, a felelősség vállalása. A pápai kiállítás – különösen ott, a maga helyén, de persze akkor is, amikor három évvel később, már a hetvenedik évfordulóra „feljött” Budapestre a Rumbach utcai zsinagóga – szintén romos, s ezért persze ismét igazán adekvát – terébe, ennyiben – s ez igazán örömteli – egyszerre emlékeztető és figyelmeztető mű is egyben.16


Ahogy az volt a „Szemtől szemben - képek az elhurcolt szombathelyi zsidóság történetéből”17 című kiállítás is, melynek anyagát a szombathelyi Savaria múzeum anyagában a Knébel fotósdinasztia felvételeiből Kelbert Krisztina „ásta elő”, s válogatta ki, hogy aztán Kassai Ferenc látványtervezői segítségével kiállítást és egy albumot hozzanak létre belőle. A felvételeket, akárcsak a pápai kiállításon, itt is történetek egészítették ki: a puszta tények mellett sokszor naplókból, visszaemlékezésekből, interjúkból vett idézetek segítették a kiállítás látogatóját, hogy ne tévessze meg a sok mosolygós, jókedvű, önmagában bízó, önmagára büszke ember látványa. Hogy megélje a harmincasévekbeli műtermi felvételek, s a műteremi helyzetre „felvett” szép ruhák és mosolyok az egyik oldalon, s a negyvenesévekbeli sorsok kontrasztját a másikon. S a kiállítás látványterve, az album grafikai kivitelezése nem engedte, nem engedi, hogy leragadjunk a képeknél, a képek jó hangulatánál. Hisz a látványt meghatározó feketeség, az elhurcolt zsidók névsora, mint képkeret, s a kiállítótérre vetülő, a helyét a nap állásától függően változtató Dávid csillag hordozta gyász minden mást felülír. Mintha kenotáfiumok, üres sírhantok között járnánk, ahol a látvány kényszerít, hogy elolvassuk minden sírfeliratot. Bauer Éva visszaemlékezését, hogy a barátnőjének, a főtéri vaskereskedő lányának „az apja a vagonban kapott vakbélgyulladást, senki nem tudott segíteni rajta, hosszú ideig tehetetlenül szenvedett, majd ott halt meg a lábunk alatt. Később, egy megállónál kidobták a vonatból.”18 S a többi, az üldöztetést hasonlóképp plasztikusan megjelenítő napló, memoár és interjúidézetet.


Széttépett esztendők című kiállítás. 2014. A felvétel készítője: Ármay Szabó Ádám (Budapest Főváros Levéltára)

Ugyanakkor a kenotáfiumok mellett pellengéreket is találunk: az egyiken például azt olvassuk, hogy míg a város elhurcolt lakói halálmenetekben és deportáló vonatokon a lágerek felé tartottak, a város kulturális élete zavartalanul folyt tovább. Olyannyira, hogy a magyar-német művészcsere keretében fellépő bécsi művészek hangversenyével kapcsolatban „Lékay-Lingauer Albin lapszerkesztő a németek kulturális propagandáját, a városban élő német katonák szellemi fölényét, öntudatos, civilizált, polgári értékrendjét és imponáló megjelenését dicsérte”19. Meg azt is, hogy „megszégyenítésül és megfélemlítésül a csendőrök a nőket – a serdülő lányokat is – mezítelenre vetkőztetetve várakoztatták, bábanövendékekkel vizsgáltatták át a férfiak jelenlétében”. Nem enged hát elmenni ez a kiállítás sem az egyesek sorsába való belegondoláson túl a magyar felelősség kérdése mellett sem.


S hasonlóképp – legalábbis annyiban, hogy szintén a mára már meglehetősen megszokottá vált, s ezért belegondolásra alig is késztető hullahegyek látványa nélkül, ugyanakkor mégis egészen másképp, hisz levéltári dokumentumok felhasználásával érte el a fővárosi Levéltár dr. Horváth J. András kurátor által létrehozott „Széttépett esztendők”20 című kiállítása, hogy amiről beszél, az ne tűnjön se mártír áldozatnak, se egy üres hatmilliós számnak. Hisz az általános érvényű kijelentések, amiket olvashatunk, pusztán a tárlókat meghatározó képi és dokumentum anyagban megmutatkozó élethelyzetek, emberi és intézményi sorsok kommentárjai. Látjuk, ahogy Szász Pál kiskereskedő küzd a választójogért – s története kapcsán azt is, ahogy az ő esetében a nem zsidó környezet az üldözött segítségére van –, ahogy másoknak az asszimilációval folytatatott belső küzdelme a külsőségekben megtestesül, ahogy a „hírességek”, mint Rejtő Jenő, – persze eredménytelen – jogi harcot folytatnak a hátrányos megkülönböztetés ellen, hogy azután – mint a felirat tudósít – munkaszolgálatosként leljék halálukat.


Széttépett esztendők című kiállítás. 2014. A felvétel készítője: Ármay Szabó Ádám (Budapest Főváros Levéltára)

A fajgyalázási perek, vegyesházasságok hasonló szellemben tálalt személyes dokumentumai révén a kiállítás azt is látni engedi, ahogy az emberi méltóságnak talán az eddig említett eseteinél is súlyosabb sérelmére a zsidó polgárok szexuális életére is rátelepedett az üldöző hatalom. Sőt, még a fővárosi közlekedés dokumentum anyagán keresztül is emberi sorskérdésekkel találkozunk: egy magát egy villamos elé vető öngyilkos története – a tett időpontja és az illető zsidó származása – kapcsán merül fel, hogy talán az üldöztetés az ok. Ráadásul a „baleset” jegyzőkönyve mellé tett, az adatokat havi bontásban közlő 1944-es adatsor statisztikailag is megerősíteni látszik Fodor Károlyné búcsúlevelének tragikus üzenetét: „…arra tartogattuk a morfint, hogy akkor haljunk meg, mikor mi akarunk. Így hát búcsúzom Tőled drágám.”, s aztán a jókívánságot, amelynek beteljesülésében kétséges, hogy valóban bízott-e a levél írója: „Remélem, hogy Te minden baj nélkül túléled ezeket az időket…”21. És ugyanígy, az üldöztetés budapesti – a munkaszolgálatnál, lágernél nyilván sokszorta könnyebb, ugyanakkor mégis a végletekig megalázó arcát, a csillagos-házakba, gettóba való költöztetést engedik láttatni a lakásügyi dokumentumok.


Kortárs vezetés a Zsidó iskolások című vándorkiállításon. 2014–2015. Fotó: Gombocz Eszter

S minthogy a személyes dokumentumok, a révükön elbeszélt történetek sokszor nem csak magukról az üldözöttekről, de Budapestnek a környezetükben élő nem zsidó lakóiról, az ő viselkedésükről is szólnak, ezt a kiállítást végignézve sem lehetett a „mit csináltam volna én akkor” kérdése mellett könnyen elmenni.


Gyerekeknek próbálta ugyanezt a kérdést feltenni a „Zsidó iskolások Budán és Óbudán 1920 – 1949” összesen 5 tablóból álló, iskolák számára készült vándorkiállítás.22 Tudjuk – interjús tapasztalataim tanúsítják – a korszak tanúi közül könnyebben szólíthatóak meg azok, akik akkor még gyerekek voltak – hisz gyerekként mindazt, ami történt, úgy élhették meg, mint amiért ők nem felelnek. De ha ez azzal a generációval így van, akkor hogyan tehető fel ez a kérdés a mai gyerekeknek, akik – hiszen az üldözők világa a felnőtt világ – hasonlóképp könnyebben utasíthatják vissza a „felszólítást”, hogy képzeljék el, „mit csináltak volna ők akkor”, ha a szomszédot elhurcolják, vagy ha a szomszéd, éppen hogy ezt elkerülje, segítséget kér tőlük, mint a felnőttek. Ennek a problémának a megoldását kereste – és találta meg - Gombocz Eszter akkor, amikor a kérdést úgy „szabta át” gyerekekre, hogy a történelmet nem egyszerűen csak személyes sorsokon, naplókon, visszaemlékezéseken keresztül beszélte el, de amikor olyan anyagot gyűjtött össze az egykori Zichy utcai Óbudai Izraelita Elemi Iskola, a Zsigmond király útja (ma Frankel Leó út) 49. alatti Budai Izraelita Népiskola diákjainak, valamint a 311. Vörösmarty Cserkészcsapat tagjainak visszaemlékezéseiből, amelynek révén a mai gyerekek az akkori gyerekek sorsán és élményein keresztül szembesülnek a történtekkel. Ráadásul amellett, hogy a tablók elmesélik e gyereksorsokat, azt, ahogy hiába, hogy korábban oly fontos volt nekik a magyarságuk, hogy nem csak, hogy március 15-én – mint Weisz Kati mesélte – pártát viseltek a fejükön, de „[h]hogyha a szülei[m] éjszaka rádiót hallgattak, és már az ágyban fekve éjfélkor meghallotta[m] a Himnuszt, mindjárt fölkelt[em], és vigyázzba állt[am]”23, vagy ahogy egy másik tablón Steiner József Endre fogalmaz, „[m[egfosztottak állampolgárságomtól, legszívesebben meggyilkoltak volna. Szemükben zsidók nem lehettek magyarok.”24 S végigvezeti a gyerekeket azon, hogy mi mindent kellett 1944-ben elszenvedniük az olyan korú gyerekeknek, amilyenek ők ma, megélniük akkor, ha történetesen zsidónak születtek. S hogy ebben a felnőtt világ rájuk kényszerítette helyzetben hogyan tették életüket még nehezebbé saját kortársaik. Hisz – ahogy M.J. elmeséli – „[A] Kórház utcai polgáriban Ráth Gyurira az osztályban ráhúzták a szemétkosarat, és úgy verték meg a szünetben.”25 És hogy mindez nem ért véget a felszabadulással. Hogy nem csak, hogy velük maradt az üldöztetés terhe, de hitüket is elvesztették. Mint Kramer Vera, akitől az utolsó tablón azt olvassuk, hogy „Nem tudok imádkozni. Ettől szenvedek. Kiválasztott népként hat millió zsidó meghalt. Anyám még komolyan imádkozott, böjtölt.”26, ami felteszi a gyerekeknek is a „mit éreztem volna én” kérdését.


A lebontott óbudai zsidó elemi iskola emléktáblájánál. 2014–2015. Fotó: Gombocz Eszter

Ráadásul kurátora a kiállítást maga vitte el minden iskolába. Maga készítette fel a diákokat – mert abba is bevonta a gyerekeket – a tárlatvezetésre. S mindez oly jól „működött”, hogy a bemutatásra vállalkozó gyerekek nem csak a „leckét mondták fel”, de saját történetüket, érzéseiket is beleszőtték abba, amit elmeséltek, s az Árpád Gimnáziumban a tapasztalatokról beszámolva Buncsák Piroska könyvtárostanár azt írta, hogy „[A] kísérő kollégákkal beszélve az a vélemény fogalmazódott meg, hogy életkoruk miatt így és csakis is így van értelme beszélni a diákoknak a holokausztról. Nem általánosságban, hanem személyesen, hitelesen, igaz történeteken, valódi emberi sorsokon keresztül.” És igen, igaza van – csak abban az implikációban nem, hogy erre csak a gyerekeknek van szükségük. Hisz életkortól függetlenül csak ez az, ami tényleges belegondolásra késztet.


Diákok a tablóképen hiányzó – 1943-tól munkaszolgálatos – tanítót keresik az egyik osztályképen. 2014–2015. Fotó: Gombocz Eszter


És erre volt képes a Pesti gettó valamikori főterén, a Klauzál téren, a gettó felállításáról határozó rendelet hetvenedik évfordulóján megnyitott, és felszabadulásának hetvenedik évfordulóján bezárt, Dombi Gábor ötletgazda és Jáki Mónika főrendező által létrehozott a „Pesti gettó emlékezete”27 című kiállítás is. Hisz a Bársony István készítette látványterv az elhatároló, s belülről kilátni, kintről benézni is alig engedő palánkja már önmagában is arra indíthatta az arra érzékeny látogatót, hogy belegondoljon abba, mit éltek meg az oda zártak a gettó falai mögött hetven évvel ezelőtt. Hisz azután, aki veszi magának a bátorságot, s belép a körülzárt térbe, dokumentumok – jobbára korabeli, a hatalomnak a zsidó polgárokat a szabadságuktól napról napra jobban megfosztó utasításokat közlő falragaszok és a gettó hétköznapjaiba belátni engedő fényképek – révén ismét úgy szembesül a hetven éve ugyanakkor ugyanott történtekkel, hogy nem kerülheti meg, hogy elgondolkodjon azon, elképzelje azt, hogy mit tett volna az ő helyükben. Mit tett volna zsidóként, s mit akkor, ha szerencséjére nem az üldözöttek közé tartozik, s őt költöztetik ki a területen lévő lakásából, hogy azután oda zsidó lakókat zsúfoljanak be, vagy ha munkába menet reggelente csupán elhalad a gettó kapuja mellett. Hisz miközben körbejárva végigköveti, ahogy az akkor a falakra kiragasztott, s most itt a palánkon ismét látható plakátokon megjelenő rendeletek napról napra egyre nehezebbé teszik az ország, a város, és végül a gettó zsidó lakóinak az életét, azt is elolvassa, ahogy Bródy Sándor, a gettó egyik lakója elmeséli, hogy „A gettó olyan zsúfolt, hogy óvóhelyen elhelyezkedni lehetetlen. Tizenegyedmagammal az Universal bútorüzlet egyik Wesselényi utcai raktárába húzódtam. Itt dideregtük, éheztük és szomjaztuk át, teljes sötétben a következő két hetet. A villany nem működött. A vízvezeték sem. A gettóban csak néhány helyen csurgott egy-egy pincében egy kevés víz. A napi kijárás mindössze két órára volt korlátozva, ez idő alatt ezrek tolongtak edényekkel a vízcsapok körül, nem törődve az állandó belövésekkel és a repülők géppuskázásával. Nagyon sok halottja volt a vízhordásnak. Ugyanúgy sokan estek áldozatul az ebédhordásnak is. A zsidó vezetők közül ebben az időben már csak Stöckler Lajost és Domonkos Miksát lehetett a helyükön megtalálni, akik nap nap után rótták a várost és jöttek a gettóba menteni, amit lehetett. Felléptek a nyilasokkal szemben, szereztek élelmet, igazán önfeláldozóan jártak el…”28. Ráadásul, ha környékbeli lakos, vagy legalább ismerős a környéken, akkor mindaz, amiről olvas, amiről képet lát – a ház, amelyet a mozgássérült lakónak el kellett volna hagynia, de segítség híján nem tudott, meg az, amelyiknek a lakóit, köztük csecsemőket is, a rabolni betört nyilasok halomra gyilkolták, sőt az is, amelyikben az üzletet kirakatát törték be –, a falra kiakasztott, a gettó intézményeit is jelölő, térkép mellett a saját mentális térképén is megjelenik. Megjelenik, s a házak benne élő mai képére rávetül a fotók megjelenítette akkori valóság: megcsapja az akkori vészterhes idők szorongással teli levegője, s bár a hetven év előtti tél sokkalta keményebb volt, mint a 2014-es, azáltal, hogy mindezt barátságtalan, őszi-téli időben szabadtéren, valamelyest maga is fázva, nézi végig, aligha kerülheti el, hogy az éhező és fázó gettólakók mellett a fényképen látott hullahegyeket is odaképzelje a térre, ahol áll. Hogy egyszerre érezzen bele az áldozatok sorsába és gondoljon bele a nyilas kisebbség mellett az akkori magyar kormány s hivatalnokainak felelősségébe is.


A kiállítótér közepén álló – lágerbéli barakkra emlékeztető épület – azzal, hogy önmagában is ezt az asszociációt kelti, ugyanakkor azzal, hogy egyértelműen elhatárolja a két teret, adekvát otthont ad a Trauma-Tér-Terápia című fiatal kortárs képzőművészek anyagának: annak, ahogy ők, akiknek már legfeljebb csak a nagyszüleik élték meg a külső térben elmesélt történetet, azt elképzelik, arra reagálnak. Azt a szorongást, amit az ő művészetük fejez ki. Ellentétben azzal, ahogy a Ludwig Múzeum „[csend] – egy holokauszt kiállítás”29 című – az általam látott kiállítások közül az egyetlen, mely címében holokausztról, a szó eredeti jelentése szerint tehát égő áldozatról beszél –, hasonlóképp kortársak anyagait bemutató kiállítása teszi. Egy kiállítás, ami ezáltal nem csak, hogy meggyilkoltak helyett mártírokról beszél, de példája annak is, amiről szintén Rosenfeld beszél. Hogy „amikor az emberi gyötrelem minden esete második „holokauszttá” változik át, maga a holokauszt fogalma is olyan irányba mozdul el, ami kevésbé valós és alig több az értelme, mint egy beszédfordulatnak – miközben jelentésének ez a fajta metaforikus bővítése inkább csökkenti, mint növeli a fogalom velünk szemben támasztott erkölcsi követelményeit.”30 Hisz az alkotások között vannak olyanok, amelyek egészen más kontextusban felmerülő „terrorra” utalnak, mint például Eva Kotátková „Ülj egyenesen” című videoinstallációja, amely tán arra akar utalni, ahogy az iskola rendszabályozza a gyerekek viselkedését, vagy Stefan Contantinescu videója, amely a szociálpszichológia tankönyv azon fejezetének lehetne illusztrációja, amely arról szól, hogy minél több ember tanúja egy agresszív jelenetnek – bár itt az agresszió csak verbális, s elszenvedőjét az atrocitás csak telefonon éri – annál kevésbé valószínű, hogy bárki beavatkozzon, illetve El-Hassan Roza fekete csadorba burkolt, narancssárga luftballont tartó, a túlnépesedésre utalni hivatott alakja, és még sorolhatnám. Mintha a kiállítás címében a csend inkább valami olyasmi lenne, ami innen – talán mert a téma oly nehéz, és ezért könnyebb ezekről a „második holokausztokról” beszélni helyette, teljességgel hiányzik: a csend, ami lehetővé teszi a gyászt, s a belegondolást – legalábbis a belegondolás kísérletét – abba, ami a soá tényleg volt. S ezek után hiába, hogy a kiállításon körbejárva időről időre botlatókövek fényképeire bukkanunk – legfeljebb csak az a kérdés jut róluk eszünkbe, hogy az eredeti példányok inkább elérik-e azt a hatást, ami kurátora, Tímár Katalin szerint ennek a kiállításnak is célja, hogy ui. a nézőt a művészeti alkotások a soába való belegondolásra késztessék, s ez véget vessen a soá valóságát övező csendnek.


A csendnek, mely időnként nagyon hangos. Mely időnként – mint az „Élet menete dala”31 esetében is – hamis és üres frázisokkal nem csak az őszinte emlékezést és szembenézést teszi lehetetlenné, de a gyász csendjét is túlharsogja. Az Élet menete honlapján a dalnak a szójáték kedvéért a magyar és angol helyesírást elegyítő címe – „Soha többé soáh” – már önmagában is kétségessé teszi a későbbi – amúgy egyéb helyesírási hibákat is tartalmazó – szöveg komolyságát. Ami azután az így keltett várakozást nem is cáfolja meg: hisz a múlttal, a múlt árnyékának igazi komorságával és súlyával viccelődő „Vár rád egy hosszú séta/ Ha szembe jönne a múlt árnyéka/ Ne remegj, csak nézz a szemébe! Bátorság!” sorai az első szakasznak, s aztán az olyan kommunista indulókra, mint amilyen az, amelyik úgy kezdődik, hogy „A párttal, a néppel egy az utunk,/ A jelszavunk munka és béke” emlékeztető sorok, hogy „Itt ma újult hittel, új reménnyel/ Dacolva a sötétséggel/ Együtt lép e sokaság” éppen, hogy nem a történtekkel való szembenézésre, hanem legfeljebb csak a történtek kifordítására, valamiféle hamis felmagasztalására késztetnek. Arra, hogy a szó eredeti jelentése szerinti holokausztot – égő áldozatot, hamis mártíriumot –, nem pedig a történteket igazabban megnevező soát – végtelen és valóságos katasztrófát – lássunk bennük. Hisz „[h]iába kínozták, népünk mégis mindent túlélt”, üzeni a dal, s ezzel az utókort, minket, arra bíztat, hogy az áldozatok pusztulásában valamiféle megváltást lássunk, s így „[ú]j hittel, új reménnyel,/ [s]zívünkben békeséggel/ [j]árjuk az Élet Menetét.” S azután a kedélyeskedő hangnem, amit például a másodikban a „Remegés, hogy mennyi az élet. Hány nap még?/ Mind-mind Hamuvá és porrá lettek/ Nagyapók és apró lelkek,” sorok árasztanak, már végképp nem a szembenézésre késztetnek, hanem mindannak a bagatellizálására, amiről szólniuk kellene.

S persze, ezzel egybecseng a dal ígérete is: komolyabb elmélyedésre nincsen szükség, hiszen ahogy az első versszak állította „[e]lpusztulni, megmaradni: ennyi a tét”, majd hogy „[e]mbernek megmaradni: ennyi a tét”, hirdette a második, s probléma nincsen, mert ezekre a válasz az első esetben – ahogy már láttuk is – az, hogy „Hiába kínozták, népünk mégis mindent túlélt,” a másodikra meg, hogy „Hiába gyilkolták, emberségük mindent túlélt”. S ha ekkor még kétségeink lennének, hamarosan kiderül, hogy tényleg arról van szó, hogy az ő haláluk, és persze vele együtt annak mikéntje sem lehet igazán probléma annak számára, aki most már együtt lépve e sokasággal nem csak azt énekli, hogy „[j]árjuk az élet menetét”, hanem az utolsó versszakhoz érve már azt az önfelmentő sort is, hogy „[m]egtisztít ez a hosszú séta”. S ebben a felületességben, ahol végül már arról szól a dal, hogy „[ő]k a halál útján végigmentek,/ De az élet nem szűnhet meg”, azaz, hogy az ő haláluk már egyáltalán nem számít, hisz az is csak egy séta, aminek nincsenek komoly következményei. Nincsenek, mert – hisz az „[é]let nem szűnhet meg” – csak a (túl)élők a fontosak. Olyannyira, hogy a következő sor ezt nyíltan ki is mondja: „Túlélni s emlékezni: ennyi a tét”. Ennyi, és nem több. Ráadásul ezzel nem csak, hogy gond nincsen, de nekünk, a(z túl)élőknek dolgunk sincs vele, hiszen „[h]iába tagadnák, az ő emlékük mindent túlélt”. Éppúgy, ahogy hajdanán a csillebérci úttörők ajkán zengett a – szintén hamis – dal a KIMSz-esekről, hogy „Múlnak az évek, őrzi az ének/ Hőseink drága nevét,/ Mártír hőseink drága nevét”. S minthogy „[a]ki ember, itt van vélünk”, az élet menetéről ember voltunkban megerősítve, ugyanakkor tökéletesen megnyugodva térhetünk haza, hisz „[t]öbbé már nem kell félnünk”, sem attól a szégyentől, hogy meglátszik, hogy bár elérzékenyültünk, igazából csak a saját szerencsénk felett érzett öröm könnyeit törölgetjük szemünkből, sem attól, hogy a meggyilkoltak, akiknek a sorsával való szembenézést sikerült elkerülnünk, kísértenek majd álmunkban. Soha többé tehát soá(h), vége van, azaz itt a holokauszt vége, pont úgy, ahogy Alvin H. Rosenfeld mondja.


Kiállítások sora, melyek majd mind a szembenézést képviselik. A szembenézést nem csak a meggyilkoltak sorsával, de az abban viselt felelősséggel is. Még olyanok is akadnak közöttük, amelyek nem csak, sőt, nem is elsősorban üzennek a kiállítás látogatóinak, hanem aktív közreműködésre késztetve egy város lakóit, egy iskola diákjait, biztosra mennek: elkerülhetetlenné teszik a bevonódást. S a bevonódáson keresztül a belegondolást. A belegondolást az egyesek sorsába. S ugyanakkor a másik oldalon egy kiállítás, amelyik nem tud mit kezdeni a problémával, s bár nem ez a szándéka, felkínálja a lehetőséget arra, hogy mindenféle más szenvedésben is egy második soát lássunk. Aztán meg egy megemlékezésre szerveződött rendezvény dala, mely az elkenésre, a „csináljunk úgy, mintha emlékeznénk” mögött valójában a felejtésre hív.

Mintha két külön világban járnánk. Mintha két Magyarország élne egymás mellett. Az egyik, amelyiknek már van bátorsága emlékezni, meg egy másik, amelyiknek nincsen, s minden erejével azon igyekszik, hogy emlékezésnek álcázva valójában a felejtést képviselje. S csak remélhetjük, hogy nem az utóbbi fog eluralkodni.

Jegyzetek

1 A kifejezés megteremtéséért nagyon hálás vagyok Ruth Ellen Grubernek és könyvének: Virtually JewishReinventing Jewish Culture in Europe, University of California Press, 2002 – tökéletesen megragadja azt a rosszérzést, amit bennem (is) kelt ez a világ.

2 Alvin H. Rosenfeld: A holokauszt vége, Gondolat, Budapest, 2013

3 ibid, 52.old.

4 Judith Millert idézi u.ő, 167. old.

5 ibid, 167–168. old.

6 u.ő. idézi Will Lindwert: Anne Frank utolsó két hónapja című könyvéből a Rachel van Amerongen-Franfoorder készült interjút, 170. old.

7 Georges Didi-Huberman: Images in spite of All, Four Photographs from Auschwitz, Chicago: University of Chicago Press, 2008, p. 3

8 Levi, Primo (1990): Akik odavesztek, és akik megmenekültek. Európa, Budapest.

9 ibid, 16. old.

10 Agamben, Giorgio (1999): Remnants of Auschwitz: the witness and the archive. ZoneBooks, New York.

11 Lanzmann, Claude (1990): Les Non-lieux de la mémoire. In: Michel Deguy (szerk.): Au sujet de Shoah: Le Film de Claude Lanzmann. Belin, Paris.

12 Lanzmannt idézi Kovács Éva: Csak azért is, képek, in: Magyar Narancs, 2008/48

13 A túlélők emlékeinek megőrzése rögtön a soá után elkezdődött. Magyarországon pl. a DEGOB aktivistái jegyezték le a visszaérkezők által elmondottakat. Ugyanakkor, a háború utáni „normalizálódásban” hamarosan ki nem mondva bár, de konszenzus alakult ki zsidók és nem zsidók között, hogy legjobb lesz a történtekről – az átéltekről, a látottakról – nem beszélni. Hátha a feledés gyógyulást hoz a sebekre az egyik oldalon, a tétlenség vagy az aktív bűnrészesség keltette bűntudatra a másikon. S ez persze, Magyarországon, ahogy a „létező szocializmus” többi országában is, a rendszernek is kapóra jött: lehetett a soát a fasizmus rémtetteinek egyik apró elemévé „zsugorítani”. A soá emlékezetének megőrzésével ettől kezdve hosszú időn keresztül csak elvétve foglalkoztak. Fordulatot azután a hatvannyolcas diákmozgalmak, illetve a németországi történész vita hozott: a téma a feledés homályából újra felmerült, hatalmas fordulatot hozva a német közgondolkodásban. Egyetlenként azon országok közül, melyeket a soában meggyilkolt milliók haláláért felelősség terhel, Németország szembenézett a felelősségével. Mindazonáltal a téma lassanként másutt is újra előkerült, s a nyolcvanas évekre foglalkoztatni kezdte a nyilvánosságot. Olyannyira, hogy Spielberg – meglehetősen giccses, s a happy endje révén a soát némiképp elbagatellizáló –, tehát a történtekre a figyelmet ráirányító, ugyanakkor a tényleges szembenézést mégsem előidéző filmjének hatalmas kasszasikere lehetővé tette a szerző számára egy a soá emlékezetét megőrizni hívatott alapítvány létrehozását. Egy alapítványnak, mely a következő években azután kb. 60 ezer túlélővel készített – igencsak változó, sokszor sajnálatosan újabb kínzásra, kihallgatásra, de máskor érzékeny, s az élettörténetben, emlékekben való tényleges elmélyülést lehetővé tevő interjú összegyűjtését. S bár ez a legnagyobb ilyen gyűjtemény, azóta egyéb archívumok, tudományos műhelyek is gyűjtik a soá túlélőinek elbeszéléseit. Magyarországon az OSA Archívumban is találhatóak ilyen gyűjtemények, amelyek a túlélőkkel készült narratív interjúkat gyűjtenek egybe (Dokzwang: HU OSA 409-2, Vajda Júlia interjús gyűjteménye HU OSA 419).

14 2012. július 15-től november 30-ig volt látható a pápai zsinagógában.

15 Gyekiczki András magánlevele Vajda Júliához

16 A kiállítás itt 2014. június 19-től augusztus 25-ig volt látható.

17 A "Szemtől szemben – Képek az elhurcolt szombathelyi zsidóság történetéből” című kiállítás Szombathelyen az Iseum Savariense Régészeti Műhely és Tárházbban 2014. október 30-tól 2015. február 28-ig volt látható

18 Goldmann Gabriellával készült interjújából vett idézet a kiállításon is olvasható volt, ill. idézi Kelbert Krisztina: Szemtől szemben – Képek az elhurcolt szombathelyi zsidóság történetéből, kiállítás-katalógus. 105. old.

19 ibid 127. old.

20 A Budapest Főváros Levéltára által rendezett "Széttépett esztendők" című kiállítás a levéltár Teve utcai épületében 2014. július 11 – szeptember 30. volt látható

21 Fodor Károlyné búcsúlevele a „Széttépett esztendők” című kiállítás a „Zsidók végleg elköltöznek… - öngyilkos lakók” című tablóján

22 A kiállítás egy év alatt több, mint egy tucat iskolában, s mellette egyéb helyszíneken, rendezvények keretében – pl. Csillagosházak napja – volt látható az elmúlt egy évben.

23 Idézet Weisz Kati naplójából a Zsidó iskolások Budán és Óbudán kiállítás Ünnepek című tablóján

24 Idézet Steiner József Endre visszaemlékezéséből a Zsidó iskolások Budán és Óbudán kiállítás Zsidó iskolások című tablóján

25 Idézet M.J. visszaemlékezéséből a Zsidó iskolások Budán és Óbudán kiállítás Kirekesztés című tablóján

26 Idézet Kramer Vera visszaemlékezéséből a Zsidó iskolások Budán és Óbudán kiállítás Útkeresés című tablóján

27 A kiállítás 2014. november 29-től 2015. január 18-ig volt látható Budapesten, a Klauzál téren

28 Idézet Bródy Sándor visszaemlékezéséből a „Pesti gettó emlékezete” című kiállításon

29 A kiállítás a Ludwig Múzeumban 2014. július 11. és 2014. szeptember 28. között volt látható.

30 Alvin H. Rosenfeld: A holokauszt vége, Gondolat, Budapest, 2013, 175. old.

31 Dal az Élet Menetéért, szöveg: Müller Péter Sziámi, v.ö. http://eletmenete.hu/hirek/az-%C3%A9let-menete-dal-soha-t%C3%B6bb%C3%A9-so%C3%A1

 

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon