Skip to main content

Nincs igazság

1 hozzászólás

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Ha az értékeidet akarod követni, akkor az értékeidnek ellentmondó rendszert kell támogatnod. Aki nem tudja befogadni és elfogadni ezt a paradoxont, örök meghasonlásban él. A közéletünk tele van ilyen meghasonlásban élő emberrel. Enélkül nem is lehet megérteni közéletünk és főleg az ellenzék állapotát és megosztottságát.

Mi, régebben, mondjuk, bármikor 1970 előtt születettek abban nőttünk föl, hogy a kapitalizmus rossz. És abban is maradtunk akkor is és azok is, amikor és akik arra a következtetésre jutottunk, hogy a létező szocializmus még rosszabb. Arra a következtetésre a demokratikus ellenzék körében sem jutott szinte senki, hogy a kapitalizmus jó, és azzal kellene a létező szocializmust felváltani. Ez nem csoda, mert a létező szocializmus rosszabbsága nem semmisítette meg a kapitalizmus könnyen belátható igazságtalanságát. Senkinek nem volt és azóta sincs rá semmi oka, hogy igazságosnak vélje az eredendő, velünk született, átörökített, személyes tulajdonságainktól és teljesítményünktől független egyenlőtlenséget, mely minden szinten drámai módon megnyilvánul, a családon, a társadalmon belül és országok, régiók között, mikro-, makro- és globális szinten egyaránt. Tudjuk, hogy ezek kialakulása, növelése és fenntartása mögött valamennyi szinten sok-sok mocskos dolog volt a múltban és van a jelenben. De a fair játékszabályok szerint kialakult egyenlőtlenségek átörökítését sem tudnánk semmilyen általános érvényű érték szerint igazságosnak minősíteni. A származásunkból és sorsunkból adódó, személyes teljesítményünktől független, viszont az életünket meghatározó mértékű egyenlőtlenségek mindenképp igazságtalanok.

Ez az igazságtalanság pedig a kapitalizmus fundamentuma, hiszen a magántulajdon dominanciájából és a tulajdonnal való nagymértékben szabad rendelkezés jogából elkerülhetetlenül ez következik.

Aki tehát igazságos társadalomban akar élni, nem pártolhatja a kapitalizmust, nem üdvözölheti a rendszerváltás eredményét, és nem lehet híve annak az Európai Uniónak, melynek fundamentuma a magántulajdon, a piac és a tőke mozgásszabadságának a védelme, tehát az EU a tagországok számára semmiképp nem teszi lehetővé a kapitalizmus „meghaladását”. De a kapitalizmus ettől függetlenül sem csak és nem is elsősorban politikai egzigencia, hanem a társadalom újratermelésének olyan rendszere, melynek működő és vele összemérhető hatékonyságú alternatíváját nem ismerjük.

A haladásban hívő ember nem hihet abban, hogy létezhet igazságos társadalom. Csak abban, hogy létezhet a létezőnél igazságosabb. Ha az ember története haladástörténet, akkor az igazságosság holnapra elérhető szintje magasabb a mainál és alacsonyabb a holnaputáninál. (Amennyiben a holnapot és holnapután elég tágasan értelmezzük ahhoz, hogy a visszaesések beleférjenek és a haladás főtendenciája érvényesüljön bennük.) A haladásban való hit kizárja a hitet a (földi) megváltásban, a teljességben, a tökéletességben.

Azok a formák, amelyekben az igazságosság és a tökéletesség megjelenhetett a társadalom számára elérhető célként, érvényüket vesztették.

Ilyen volt a túlvilág. Ez a társadalom számára elveszett. Nem csak részlegesen és nem csak azért, mert a benne hívők száma lecsökkent, hanem teljesen és azért (is), mert a rá való hivatkozás a feudalizmus utáni, polgári társadalmakban elveszítette politikai legitimitását. A leghívőbb vagy a hitére legsűrűbben hivatkozó politikus sem érvelhet azzal a közéletben érvényesen, hogy a földi egyenlőtlenségeket, igazságtalanságokat az Istenben és a túlvilági igazságosztásban való hittel tűrni kell. Senki sem követelhet áldozatot a polgároktól Isten parancsára, az üdvözülés érdekére hivatkozva. Nem is ismerünk erre példát a mai polgári politizálás gyakorlatából. Még olyan, a polgári politizálás normáitól és etoszától eltávolodó, klerikális pártok esetében sem, mint a Fidesz vagy a Jobbik, hiszen ők sem számíthatnak rá, hogy a polgárok nem evilági szempontok, hanem a túlvilágra vonatkozó ígéreteik alapján ítélik meg őket. A túlvilági igazságosságba vetett hit mint közös nevező, mely évszázadokon át a társadalmi tudat meghatározó eleme volt, nem tételezhető föl és nem követelhető meg polgári társadalomban.

Az igazságosság és tökéletesség másik megjelenési formája az Aranykor-mítosz volt. Ha létezett mindenféle rossztól, nyomortól, igazságtalanságtól mentes társadalom az evilági létben egykoron, akkor létezhet a jövőben is, tehát kitűzhető célként, csupán azokat a tényezőket kell kiiktatni, melyek az Aranykorból kivetettek minket. Nem igazolható tehát annak tudomásulvétele, hogy az igazságosság csupán közelíthető, de sem gyakorlatilag, sem elvileg nem elérhető cél. Csak hát az Aranykor-mítoszokat is elsodorta a történetiség, a történelmi érzék megjelenése az új korban.

Végül pedig a felvilágosodásnak az evilági messianizmusba vezető ágai hordozták még az igazságosságban való kielégülés ígéretét. Ahogy a „Munkás-Marseilles-ben” harsogják: „A szabadság honába tartunk, az igazság nékünk a cél.” Az evolucionista marxi elmélet persze mindenféle tökéletességet, „beteljesülést” kizár, de elsekélyesedett, vulgáris változataira ez már nem igaz. A rá hivatkozó politikai irányzatok reális, evilági, elérhető közelségben lévő, megérhető lehetőségként tűzték ki célul az igazságosság honának fölépítését.

A felvilágosodásból kiágazó irányzatok jelentős része szerint a jelen világa bűnök, gonoszok és ésszerűtlenségek által elrontott világ, mely nem szükségszerűen tökéletlen, s természete szerint, eredendően jó lenne. „Ez a világ itt, amiben élünk, az arkhónok uralma alatt áll, elrontott világ, melyet azért teremtett egy alacsony rendű isten, akit a Biblia tévesen a legfőbb istennek gondol, hogy a lelkünk aranyát foglyul ejtse, és ne engedje vissza a legfelsőbb napba.” Imígyen tartotta fenn „legfelső napként” a tökéletesség világának képzetét a keresztény Istenen való túllépés után a fölvilágosodás grófja, Török Lajos, Kazinczy Ferenc szabadkőműves társa, mentora, apósa Péterfy Gergely regényében, A kitömött barbárban.

Ennek most már mind vége. Csak az igazságtalanság és a rossz okozta frusztrációnak és a tőle való szabadulás vágyának nincs vége.

Ez a frusztráció nélkülözhetetlen energiaforrás és végzetes veszélyforrás egyszerre. Jótékony hajtó- és kártékony túlhajtóerő. Az igazságtalanságra, az egyenlőtlenségre, a bajokra való érzékenységen – a bele-nem-nyugvó problémaérzékenységen alapuló tömeges aktivitás feltétele annak, hogy a világunk jobb legyen, jobban megközelítse a történelmi jelenben meglévő optimumot. A történelmi jelen korlátaiba való bele-nem-nyugvás viszont rombolja azt a rendszert, melyben a világ javítható és egyáltalán működtethető.

Van két egyszerű, lélektanilag könnyű és jól kommunikálható pozíció. 1. A konformista rendszermenedzselés, melyet az a tény igazol, hogy a rendszerből nincs értelmes kilépési lehetőség. 2. A non-konformista rendszertagadás, melyet az a tény igazol, hogy a rendszer természeténél fogva igazságtalan és alapvető, drámai problémákat hordoz. (Minden rendszer ilyeneket hordoz, hiszen a problémák között mindig vannak legsúlyosabbak, s azok mindig alapvetőnek és drámainak minősülnek.) E két egyszerű és lélektanilag könnyű pozíció között van a bonyolult, lélektanilag terhes és nagyon nehezen kommunikálható igazság. Akarom mondani: az igazság optimuma.

Széleskörben és erősen hat ennek a két pozíciónak a vonzereje, de hat a valóságérzék is. Az ellenzéki kommunikációnak van két erős tendenciája. 1. Az egész rendszerrel van itt a baj, alapjaiban rossz, amivel itt huszonöt éve különböző pártok, kormányok, az egész politikai elit próbálkozik. Az egészet vetjük el, nem ezt vagy azt a formáját, mindenki húzzon el, akinek ehhez köze volt, és jöjjenek azok, akik alapvetően másképp gondolkodnak és mást akarnak. 2. Nem hagyjuk magunkat kirángatni Európából, azonosak vagyunk ezzel az Európával, nem szabadságharcolni akarunk ellene, hanem azonosulni akarunk vele. Nem a Kelethez, hanem a Nyugathoz tartozunk. Nyitott ország vagyunk, nyitott emberek, nem elzárkózni, hanem integrálódni akarunk.

Ez a két dolog külön-külön is, együtt is hatásos. Tüntetéshez, szónokláshoz, lelkesítéshez, mozgalomanimáláshoz nagyon jól megfelel. Ezekkel kompatibilis, ezek pedig az ellenzéki lét, hatékonyság, esély feltételei, valóban.

Csak hát ez a két dolog nem egyeztethető össze. Lehet az egyeztetésükre szofisztikált kísérleteket tenni, de ezeket a valóság ledobja magáról. Mostanság már a jobbikosok is el tudják mondani, miért nem EU-ellenesek ők, de ettől még azok, mert annak az EU-nak, amelynek ők elvileg nem lennének az ellenesei, semmi köze a valóságosan létező és létezhető EU-hoz. „A válság folytán egyesek Európát akarják leváltani. Pedig a kapitalizmust kéne! Szocializmusra.” Ezt pedig az MSZP-s Szanyi Tibor üzeni Brüsszelből. Mintha lenne ilyen opció.

Az MSZP hosszú évek óta az összeegyeztethetetlen összeegyeztetésével próbálkozik. Antikapitalista is akar lenni, nyugatos is akar lenni, és nem megy neki, mert nem is mehet. Hevesen hirdette, hogy ő most balra fordul, a bátor rendszerkritika pártja lesz, és közben szilárdan ott állt a kapitalizmus rendszermenedzselői, Gyurcsány és Bajnai mögött. A realitásérzéke egyrészt azt sugallta, hogy csak a rendszerkritika pártjaként tudja „megszólítani a tömegeket”, másrészt meg azt sugallta, hogy nincs más Európa, nincs más működtethető rendszer, mint aminek a működőképességét Gyurcsány és Bajnai igyekezett helyreállítani.

Az ellenzéki pártokon belüli és a párttagadó ellenzéken belüli zűrzavarnak is és a kettő közötti frusztrált, tisztázhatatlan viszonynak is ez a háttere. Amilyen sokan vannak, akik nem látják be, hogy összeegyeztethetetlen dolgokat nem lehet összeegyeztetni, olyan kevesen vannak, akik belátják. S e kevesek között még ott vannak azok, akik nem a Nyugatot, nem Európát választják, s ott vannak azok is, akik a kapitalizmust úgy fogadják el, ahogy van, az igazságtalanságnak, az egyenlőtlenségnek azon mértékével, amit nem kell, tehát nem is helyes elfogadni.

A szociálliberális olyan liberális, aki egyrészt a kapitalizmus talaján áll, másrészt érzékeny annak igazságtalanságára. Tehát egy értékei szerint igazságtalan rendszert támogat. Mert úgy véli, hogy a kapitalizmus eredendő igazságtalanságának enyhítése érdekében az általa belátható időben annyit lehet tenni, amennyit a kapitalizmuson belül lehet. Ez a szociálliberális sokszor kerül olyan helyzetbe, hogy jobban együttérez azokkal, akikkel nem ért egyet, mint azokkal, akikkel egyetért. Közelebb állnak értékeihez és érzelmeihez a szociálisan elkötelezett rendszerkritikusok, mint a szociálisan érzéketlen prokapitalista technokraták, akiknek viszont a rendszer működőképességének, teljesítőképességének az érdekében gyakorta igazat kell adnia a rendszerkritikusok ellenében. Szociálliberálisnak lenni lelkileg is, szellemileg is nehéz. De jó.

Hozzászólások

Igazság, indulatok, nagykoalíció

Három írás kapcsolódott össze a fejemben - az első a fenti írás.

Azonban az íráson végigvonul, hogy az igazságokat nem lehet összeegyeztetni. (kapitalizmus vs társadalmi igazságosság; meglévő rendszer kritikája vs EU-hoz tartozás, polgári demokrácia értékei). Persze, el lehetne játszani a szavakkal: az, hogy nincs igazság - másképp megfogalmazva azt jelenti, hogy sokfajta, párhuzamos igazság is létezik. A baj pedig abból van, ha ezek egymásnak feszülnek - mert akkor biztos, hogy nincs egyetértés, a felek nem juthatnak méltányos megegyezésre. Valójában az írásban is van megoldás: a reális opciót kell megtalálni. Erről szól az írás többi része.

http://geo.nolblog.hu/archives/2015/03/09/Igazsag_indulatok_nagykoalicio/

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon