Skip to main content

A Horn-paradoxon – Válasz Révész Sándornak

1 hozzászólás

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Révész Sándor szerint a magukat demokratikusnak gondoló politikusok, közéleti személyiségek, publicisták kritikátlan Horn Gyula-siratása túlment a minimálisan szükséges, illetve maximálisan tolerálható mértéken. Ennek pedig az volt az alapvető oka, hogy az egykori kormányfő személye a vállalhatatlan és elhallgatott múlt, illetve jelenkori sikeresség és a nemzetközi elismertség összeegyeztethetőségének ikonja volt. Az Orbán Viktor autoriter rendszerét opponáló igencsak kusza tábornak pedig éppen ilyen hősre van szüksége. A temetés előtt közölt írás szerzője azt még nem konstatálhatta, hogy a kormányoldal azonnal kapcsolt, és nem engedve Horn Gyula baloldali „kisajátítását” felsorakozott a gyászolók között. Az elhallgatásra épülő múlt-kezelésben a cikkírónak igaza van, de elmegy a lényeg mellett; igaz, leszögezi, hogy a gyász időszakában nem lehet és nem is helyénvaló az életmű lényegéről írni. A temetés után már igen.

Horn Gyula politikai életműve azért ellenállhatatlanul vonzó, mert ő volt az egykori köztársaság egyetlen sikeres miniszterelnöke, és Kovács László mellett a szocialisták egyetlen nagyformátumú politikusa. Ő volt az egyedüli kormányfő, aki összehasonlíthatatlanul jobb állapotban adta át az ország kormányzását, mint ahogyan átvette – valamennyi elődje és utóda, az alig egy évig kormányzó válságkezelő Bajnai Gordon kivételével, negatív szaldóval zárta miniszterelnöki időszakát. A leküzdhetetlen rossz érzés forrása pedig nem egyszerűen az a tény, hogy Horn pufajkás volt, hanem, hogy Horn – az egykori pufajkás, akinek karhatalmista múltja pontos részletei máig tisztázatlanok; aki hetet-havat összehordott múltjáról önéletrajzi könyvében; aki haláláig nem reflektált életének erre az időszakára; éppen ő! – vitathatatlanul a két évtizedet megélt magyar demokrácia egyik legfontosabb személyisége volt. Mi több, ha elhúzódó betegsége nem kíméli meg attól, hogy lássa a jogállam bukását, akkor abban a tudatban hal meg, hogy saját politikai életműve omlik össze. A karhatalmista múltú Horn sokkal inkább a köztársaság politikusa volt, mint Boross Péter; sokkal inkább a – ma már nem létező – köztársaság halottja, mint Antall József; és nem ő zúzta szét a magyar demokráciát kétharmados többségével élve, hanem Orbán Viktor. Ugyanakkor az autoriter államszocialista rendszer és a jogállam közötti határozott distinkció hiányának lényegi szerepe volt abban, hogy a választók elvetették a jogállamot. Ez a köztársaság létrejöttének és bukásának egyik legsúlyosabb paradoxona.

Az MSZP pártmitológiájának középpontjában a szocialista korszak modernizációs elbeszélése, a nyugati orientáció és a reformkontinuitás állt. A szocialisták úgy tartották, hogy a Kádár rendszer a magyar társadalom legsikeresebb modernizációs időszaka volt – és az 1990 utáni foglalkoztatási katasztrófa idején nehéz volt ennek ellenkezőjéről meggyőzni a folyamat kárvallottjait. Magyarországnak 1968 után folyamatosan jó sajtója volt Nyugaton – természetesen a KGST blokk országaival összevetve – és a szatellit státusz megnövelte az ország relatív teljesítményének jelentőségét. A szabadon választott Antall kormánynak, illetve a jogállami Magyarországnak ellenben 1990 óta rossz nyugati sajtója, rossz reputációja, és romló hitelessége volt, az ország jelentősége pedig a kelet-németországi, csehszlovákiai és romániai fordulat után leértékelődött.

A szocialisták ügyesen kihasználták a késő kádári puha diktatúra relatíve kedvező, s a köztársaság relatíve kedvezőtlen megítélése közötti különbséget, és önmagukat a modernizáció és a nyugati orientáció letéteményeseként kínálták a választóknak. Nem volt nehéz dolguk. Az Antall kormány tagjai kétbalkezesek, középszerűek, tehetségtelenek voltak, a kormánypárti frakciók pedig tele voltak szélsőjobboldali érzelmű sötét figurákkal. A kormányfőről még el lehetett képzelni, hogy fontos számára a jogállami minimum, de Boross Péter vagy éppen Balsai István határozottan feszengett a republikánus gúnyában.

Ennél is fontosabb volt a reformkontinuitás, tehát az a koncepció, hogy jogállam és a kapitalizmus építése az 1968-ban kezdődött reformfolyamat szerves folytatása, és 1989 ősze legfeljebb csak aktuálpolitikai értelemben cezúra, morálisan nem. Reformokra hivatkozva azonban nem lehet alkotmányozni; a reform kifejezésnek csak a puha diktatúrában volt szabadság-bővítő jelentéstartalma. Jogállami körülmények között az intézményekre, újraelosztási szisztémákra, ágazatokra vonatkozó reformok közpolitikai viták tárgyai, de a szocialista reformkontinuitás egyetlen kézzelfogható víziója a NATO és az EU csatlakozás volt. Arra vonatkozóan már nem volt elképzelésük, még kevésbé politikai módszertanuk, hogy milyen lenne a szabad, versenyelvű, ugyanakkor igazságos társadalom, hogy milyenek legyenek a jövedelmi és esélykülönbségek, hogyan lehetne megfékezni a munkapiaci kirekesztést, milyen elosztási, társadalombiztosítási, oktatási rendszereket és szolgáltatásokat lenne helyes működtetni, mi legyen a mezőgazdasággal, miből éljenek a falvak lakói, hogyan lehetne megfékezni a kistelepülési gettósodás folyamatát. És a legfontosabb: ha a szabadságot, az alapvető szabadságjogokat, a jogállamot, a fékek és ellensúlyok rendszerét egy társadalom nem tekinti önértéknek, és adott esetben nem hajlandó megvédelmezni – márpedig a reformkontinuitásra épülő elbeszélés ezt kizárta – akkor a köztársaság szükségképpen homokra épül, és összeomlása csak idő kérdése.

Horn a rendkívüli helyzetek politikusa volt, és pókerarca elrejtette személyiségének kegyetlenségét, kíméletlenséget, kontrollált gátlástalanságát, és bármilyen elvet megtagadni kész kompromisszumkészségét. A nyugati diplomácia nyelvét beszélő, racionálisan fogalmazó, tájékozott és kompetens, ugyanakkor kiismerhetetlen diplomata-imágóját külügyi államtitkárként a tévékamerák előtt építette fel. Diadalmas választási sajtótájékoztatóján, 1994 májusában rezzenéstelen és kifejezéstelen arccal ment a színpadra boldogságban úszó párttársai között. Nem igaz a közhely, miszerint Horn a kisemberek nyelvén értő politikus lett volna! A mosoly nem állt jól neki; nyájassága giccses volt és hamis, parlament beszédei, és általában nagyobb közönség előtti szónoklatai katasztrofálisra sikerültek, és éppenséggel leginkább a társadalompolitikai elemzőkészség és realitásérzék hiányzott belőle.

Politikai teljesítményei persze nem kommunikációs természetűek voltak, hanem lényegiek. A rendkívüli helyzetek politikusa képes nevén nevezni azt a mindenki számra nyilvánvaló tényt, amit mindenki más csak körülír, képes meghozni azt a döntést, amitől mindenki más visszahőköl, de ami utólag mindenki számra magától értetődő módon az egyetlen helyes döntés – és képes meghatározó lökést adni az eseményeknek. Ehhez persze rendkívüli helyzet szükséges, illetve annak elhitetése, hogy az aktuális helyzet éppenséggel rendkívüli. Utóbbi legalább olyan fontos, és nehéz, mint a döntésképesség: a jónép nem szeret rendkívüli, még kevésbé történelmi időket élni, és csak akkor fogadja el a pillanat kivételességét, ha hitelesen felkínálják a siker esélyét és a normalitás belátható távlatát.

A magyar diplomácia áthangolása a nyolcvanas évek második felében egybeesik Horn külügyi államtitkári időszakával. A dél-koreai, izraeli, vatikáni nyitás mellett a magyar diplomácia sok évtizedes hallgatás és ignorancia után felvetette az erdélyi magyarok katasztrofális helyzetét, méghozzá nem nemzeti, hanem emberi jogi terminusokat használva, és ezáltal fokozatosan lépéselőnybe került a Nyugaton húsz évig ajnározott, de ekkorra már egyre kínosabb partnerré váló Ceausescuval szemben.

Külügyminiszterré választása után Horn mesterien használta ki a keletnémet menekültek ügyét. Persze, hogy később sokat lódított ezzel kapcsolatban; és ma már azt is tudjuk, hogy Kohl előzetesen megkérdezte Gorbacsovot, hogy jóváhagyja-e a határnyitást. De függetlenül attól, hogy a menekültek kiengedését Horn javasolta-e Németh Miklósnak, vagy sem, a külügyminiszter kivételes szerepe elvitathatatlan. Horn pontosan tudta, hogy a véletlen az ő kezébe adta az elaggott és fiatalabb NDK-vezetők további sorsát. Sok adomával tarkított önéletrajzának az a része tökéletesen hiteles, hogy Oskar Fischer külügyminiszter és Günter Mittag KB titkár politikai túlélésükért könyörögtek a kelet-berlini tárgyalóasztal mellett, de ő nem irgalmazott. Úgy vélte, hogy ezzel nemcsak Magyarország belépőjét váltja meg a nyugati világba, de saját magát is egyszer és mindenkorra elfogadtatja, mint nagyformátumú politikust. A menekültválság megoldása után öt hónappal – persze már gyökeresen megváltozott helyzetben – felvetette Magyarország távlati NATO csatlakozását, ami megint csak a kortársakat meghökkentő, utónézetből viszont magától értetődő igény-bejelentés volt. Legfeljebb csak az időzítésben és a fizetendő ár nagyságrendjében tévedett. Ez volt az a siker, amely belátható távlatban új normalitással kecsegtetett.

És ez volt a reformkontinuitás csúcspontja is: az ekkor fogant MSZP alap narratívája szerint minden ezért a pillanatért történt; ezt készítette elő az 1966-1972 közötti első, majd az 1978–1984 közötti második reformhullám; ezért engedélyezték a reformer pártvezetők a kisvállalkozásokat; ezért csatlakoztak a nyolcvanas évek elején az IMF-hez és a Világbankhoz; ezért hozták létre a kétszintű bankrendszert – a NATO-ba és a nyugat-európai országok családjába igyekeztek kezdettől. A sztori nem volt teljesen hihető, de volt vonzereje, mert királyi utat kínált az átmenetre mindenki számára, aki karrierjét a szocialista korszakban kezdte építeni, vagy bármilyen pozíciót is betöltött akkoriban. Bármilyet! Ha a karhatalmista múltú Horn Gyuláról életében utcát neveznek el egy nyugatnémet kisvárosban, akkor az átzsilipelés bárki számára adott, anélkül, hogy reflektálna múltjára, vagy törést észlelne karrierje ívén.

Bizonyos, hogy Magyarország volt az egyetlen szocialista ország, amelyik modellváltást hajtott végre, illetve stabilizált, és az 1968 utáni Kádár rendszert – ellentétben bármelyik más szatellit országtól – a magyar társadalom többsége normális társadalomként élte meg, jóllehet a rezsim természetesen végig rendőrállam maradt. Az sem kétséges, hogy bármiféle lusztráció, vagy utólagos „igazságtétel”, visszamenőleges hatályú igazságszolgáltatás ellentétes a jogállai normákkal. A szocialisták joggal mutattak rá, hogy Magyarország jelentős pozícióelőnnyel érkezett el a rendszerváltáshoz, és ezt okosabb lenne kihasználni, mint letagadni és felélni.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szembenézést a múlttal és a nagy traumákra vonatkozó konszenzuális elbeszélés kialakítását – valamint a felelősség vállalását! – egy társadalom megtakaríthatja. A magyar társadalomnak ez nem sikerült sem a holokauszttal, sem a szocialista korszak bűneivel kapcsolatban, és ez döntő – bár nem az egyedüli – oka a jogállam bukásának és a politikai közösség szétesésének. Megítélésem szerint ebben összehasonlíthatatlanul nagyobb felelőssége van a jobboldalnak – ezért is illúzió minden olyan rokonszenves elképzelés, miszerint az új magyar jogállami alkotmány majd a baloldal és a jobboldal közös műveként születhet meg a közeli jövőben –, de az MSZP reformkontinuitásra és elhallgatásra épülő mitológiájának és múlt-kezelésének is súlyos szerepe volt.

Miniszterelnökként több meghatározó döntés fűződik Horn Gyula nevéhez. A Szlovákiával és Romániával aláírt alapszerződés koncepciójának lényege az volt, hogy a két szomszéd ország által is aláírt kisebbségi jogokra vonatkozó, ám jogérvénnyel nem bíró deklarációkat a magyar fél beépíteni javasolta az alapszerződésekbe – a partnerek ezt nem tagadhatták meg, hiszen ők maguk is aláírták a deklarációkat –, ám az alapszerződések aláírása és ratifikációja révén azok beépültek a belső joganyagokba, méghozzá – lévén nemzetközi szerződések – kivételes jogerővel bíró jogszabályokként. A magyar fél beleegyezett a magyar közösségek autonómia igényei jegelésébe, cserébe konkrét oktatási és nyelvhasználati jogokért. A taktikai elem a lépéselőny kiharcolása és a partnerek lépéskényszerbe szorítása volt. A NATO-ba igyekvő Magyarország persze maga is lépéskényszerben volt, de az elszigetelődő Meciar Szlovákiája nem kevésbé. Az éjszakába húzódó pozsonyi tárgyalás igazi pókerjátszma volt, mert mindkét fél blöffölt. Horn nyert, és miután kezében az aláírt szerződéssel, különösebb ceremónia vagy érzékeny búcsú nélkül autóba ült, tudta, hogy az idő innentől kezdve neki dolgozik. Most már Bukarestnek volt sürgős, hogy megegyezzen Budapesttel, pedig akkor Románia euro-atlanti integrációja még nem volt belátható realitás. Ezt a lépéselőnyét vesztette el Magyarország 2001-ben az értelmetlen státusztörvény elfogadásával.

Mindazonáltal a kiegyezés, illetve a magyar közösségek minimális jogainak biztosítása nemcsak a nyugati integrációnak volt alapfeltétele, de a magyar demokrácia megszilárdulásának is, és ebben kizárólag a Horn Gyula-Kovács László páros ért el érdemi eredményt – semmiképpen sem a szimbolikus politikát folytató, és nemzeti frazeológiát használó jobboldali kormányok! A modell magyar-román viszonylatban tartósan működőképesnek bizonyult; az erdélyi magyar közösség helyzete lényegesen javult és a romániai társadalomban alapvető mentális fordulat ment végbe. Szlovákiában ellenben 2006 után a modell összeomlott, és a szlovák kormányok visszakapcsoltak a magyar közösséget eltűntetni akaró etnikai homogenizációs üzemmódra. A fő felelősség ezért természetesen Pozsonyé, de a státusztörvénnyel kezdődő konfrontációs politika, illetve a lépéselőny feladása révén Budapest kiszolgáltatta magát.

Amilyen jól ismerte Horn keletnémet, szlovák és román partnerei észjárását és gyengéit, annyira esetlenül mozgott a Vatikánban. Azt hitte, hogy nagy békeszerzőként elnyerheti a Szentszék és a katolikus klérus támogatását, és soha nem ismerte fel, hogy valójában az állam világnézeti semlegességén, a lelkiismereti- és vallásszabadságon, valamint az egyházak egyenjogúságán ütött súlyos sebet a Szentszékkel kötött megállapodással.

Belpolitikailag Horn Gyula nem volt felkészülve a kormányzásra, de négyéves ciklusának mérlege mégiscsak az volt, hogy a kezdetben még államcsőd közeli magyar gazdaságot – a Bokros Lajos fémjelezte stabilizációs csomag elfogadása és végigvitele a privatizáció felgyorsítása, és a privatizációs bevételek adósságtörlesztésre fordítása révén – három év alatt stabil, fenntartható növekedési pályára állította. Ez sem korábban, sem később nem sikerült senki másnak! Ráadásul úgy tűnt, Magyarország kiszabadulhat az adósságcsapdából. Ennek ára persze újabb súlyos reáljövedelem és reálfogyasztás csökkenés volt.

Bár Horn Gyula sikersorozatának ez volt csúcsa, de nem tudta, mit kezdjen vele. Társadalmi víziója a NATO és az EU csatlakozásig terjedt. Tudta, hogy mik a csatlakozás feltételei, s azt is, hogy azokat Magyarország miként képes a számára legkedvezőbb módon teljesíteni. Arról is meg volt győződve, hogy a működő tőkebeáramlás maximalizálására épülő privatizáció képes lesz beindítani a gazdasági növekedést, és azt is értette, hogy csak az export-vezérelte gazdasági növekedés nem borítja fel a makrogazdasági mutatókat. Hangsúlyozzuk, hogy ez nem volt kevés! – senkinek nem volt ezen túlmenő használható, sikerrel kecsegtető politikai koncepciója ezekben az években. De Horn az örök reformleckét már nem tudta aktualizálni Meghallgatta a liberális reformdiskurzus alapvetően téves állításait, miszerint az elosztási igazságtalanságokra hivatkozó forráskivonás egyben javíthatja a hozzáférési igazságosságot. A stabilizációs csomag részeként megszűntette a középrétegeknek kedvező gyermekgondozási díjat, és adókedvezményeket, valamint jövedelemteszthez kötött segélyszerű ellátássá változtatta a családi pótlékot, de érezte, hogy kormánya ezen a nyakát törheti. A családtámogatási ellátások GDP arányos előirányzata 3,5-4 százalékról 1,8 százalékra zuhant, és természetesen szó sem volt arról, hogy az így megtakarított összegeket a legszegényebbek támogatására csoportosították volna át. A rendszer legigazságtalanabb elemének, a gyerekgondozási díjnak az összegét sem csoportosították át a legszegényebbek által elérhető, fix összegű gyermekgondozási segély finanszírozására. A kormányfő képtelen volt eldönteni, még kevésbé kommunikálni, hogy pontosan mi a cél: forráskivonás, a jóléti ellátások általános csökkentése, maradékelvű, illetve rászorultsági szociálpolitika, vagy források átcsoportosítása a legszegényebbek javára.

Még inkább fonák volt a felsőoktatás esete. A minimális összegű felsőoktatási tandíj semmiféle érdemi bevételt nem hozott, és célját sem sikerült meghatározni. Pontosabban Bokros Lajos pénzügyminiszterként nem annyira pótlólagos bevételeket remélt, hanem a felsőoktatás iránt kereslet erőteljes korlátozására akarta használni a tandíjat, mert úgy vélte, kifejezetten káros a diákok létszámának növekedése, sőt a középiskolai expanziót is rossz szemmel nézte. Magyar Bálint oktatási miniszternek ellenben – a sok évtizedes mesterséges alulképzést követően – esze ágában sem volt megfékezni a látványos középiskolai és felsőoktatási expanziót, sőt, azt teljes joggal korszakos eredménynek tartotta. Az elenyésző hasznot hozó felsőoktatási tandíj ellenben elég fenyegető és irritáló volt ahhoz, hogy az ellenzék sikeresen kihasználhassa. A kormányfőnek ebben a vitában sem volt álláspontja. Nem értetette, hogy a kialakult gazdasági szerkezetben a látványos gazdasági sikerek, az impozáns növekedés mellett sincs esély a rendkívül rossz foglalkoztatási helyzet javítására. Azt sem fogta fel, hogy ilyen mértékű munkapiaci kirekesztés súlyos társadalmi dezintegrációhoz vezethet, és ezt a fekete gazdaság mellett kizárólag a nagy társadalompolitikai rendszerek képesek ellensúlyozni, függetlenül attól, hogy azok belső forrás, illetve szolgáltatás-elosztása milyen mértékben igazságos. Az oktatási és felsőoktatási expanzió pedig éppenséggel az egyetlen kiutat jelenti.

Kormányzása harmadik harmadában nemcsak a fenntartható növekedés indult el, de azt is el lehetett képzeli, hogy a szocialisták nyerhetnek. A miniszterelnököt ekkor hagyta el végképpen a realitásérzéke. Elbuktatta a parlamenti négyötöd által támogatott alkotmánykoncepciót, pedig az nemcsak konszenzusos jogállami alkotmányt ígért, de az abban előirányzott arányosabb választási szisztéma kedvezőbb lett volna a szocialisták számára 1998-ban. Be akarta fejezni a Dunakanyart tönkretevő, és a bősi erőmű csúcsra járatását lehetővé tévő, környezetpusztító, gazdaságilag pedig irracionális nagymarosi vízlépcsőt, és azt hitte, hogy ez a lépése illeszkedik megbecsült diplomáciai életművéhez, pedig ezzel a nyolcvanas évek szürke, lobbi érdekeket kiszolgáló technokratáihoz vált hasonlóvá. Ki akarta iktatni koalíciós partnerét, holott nem a szocialisták, hanem a liberálisok választási eredményei miatt kellett felállnia a miniszterelnöki székből.

Mindazonáltal Horn nem ezért veszített 1998-ban! Tényleg nyakát törte a jóléti megszorításokon és a tandíjon, de nem azok összegszerűsége miatt, hanem mert a választók biztonságukat érezték veszélyben, és kedvezőbbnek találták a Fidesz markánsan reformellenes ajánlatát. A szabadelvű fundamentumú jogállam stabilizációja helyett az első Orbán kormány idején megkezdődött a köztársaság lassú agóniája. A Horn-kormány megalapozta bőség és az Orbán-kormány által felpörgetett belső fogyasztás éveiben a társadalom egykedvű közönnyel fogadta, hogy a Fidesz kormány nekilátott a jogállam leépítésének a feles többség keretei között, és el is végezte a munkának azt a részét, amihez volt megfelelő politikai ereje. Kiderült, hogy nem vonulnak utcára tömegek a parlamentarizmus a független intézmények, a jogállami normák vagy éppen a sajtószabadság védelmében.

Most ütött vissza a szocialisták reform-kontinuitás koncepciója. A választók többsége tényleg úgy vélte, hogy valóban nincs különbség jogállam és nem-jogállam között, és ha az áhított biztonságot egyfajta kelet-európai peronista rendszer révén lehet megszerezni, akkor azt kell választani. Elindult az újabb eladósodási hullámot okozó irracionális ígéret-spirál. Az ezredfordulóra a köztársaságnak már nem maradt olyan intézménye, amelyet valamennyi szereplő magáénak tekintett volna. Nem maradt egyetlen szokásjog, aminek kapcsán az ellentétes oldalon ülő pártok megbízhattak volna egymásban. Nem maradt egyetlen olyan történelmi esemény, amit mindenki hasonló módon értelmezett volna. Nem maradt egyetlen olyan szimbólum, amit mindenki a köztársaság közös jelképének tekintett volna. Nem maradt egyetlen olyan politikai cél, amit mindenki sajátjának tekintett volna. A res publica politikai közössége szétesett, és helyét mitikus, kirekesztő etnikai nemzettudat, egyre agresszívebb rasszizmus és polgárháborús retorika vette át.

Horn Gyula valóban nagyformátumú politikus volt, aki sorozatban tudott olyan nagy döntéseket hozni, amilyeneket egyetlen kortársa sem, és aki a siker kapujába vitte az országot. Ugyanakkor az általa képviselt reformkontinuitásnak és múlt-elhallgatásnak – így tehát neki magának is – súlyos szerepe volt abban, hogy a jogállam elbukott és belátható ideig esély sincs újraalapítására, Magyarország pedig periferikus, leszakadó országgá vált, ahonnan mindenki menekül, aki tud.

(Kép forrása: fn.hir24.hu)

A vita cikkei:

Hozzászólások

horn gy

Zolnay igazán nem látja, hogy a reform-szocialisták olyan rendszerben gondolkodtak, amelyben a kommunista elvek nem kötik meg őket, hogy még több vagyont harácsolhassanak. Azt a későbbi, apologetikus szocialista propagandát is bevette, hogy a Varsói Szerződés felcserélését a NATO-val Horn Gyula kezdeményezte. Pedig Horn 1989. június 16-án még felelőtlennek nevezte Orbán Viktort, amikor a szovjet csapatok kivonulását követelte. És miközben a németek jótevőjeként tetszelgett, a tűzparancsot "elfelejtette" visszavonni a magyar határon, úgyhogy egy Ausztriába tartó szerencsétlen keletnémetet le is lőttek. Horn élete nagyobb részében a legdrasztikusabb eszközökkel harcolt a diktatúra fennmaradásáért. Más kérdés, hogy a realitásokat elfogadta, és nem lövetett a tömegbe (mint korábban a karhatalmisták). Az is igaz, hogy az ő ideje alatt ment végbe a rendszerváltás, de nem ő vele, hanem ő ellenére. Talán ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy gyenge evezőst a víz akkor is kisodor, ha a sodrással szemben evez, és amikor a víz partra veti, azt mondja, ide tartott.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon