Skip to main content

Miért 1989?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Mink András
Itthon


Egészen 1898. március 14-ig úgy volt, hogy az ország minden lakosa magától értetődően március 15-én ünnepelte március 15-ét, a magyar forradalom és szabadságharc évfordulóját. Ám ekkor, az 50. évforduló előestéjén a magyar országgyűlés törvényt fogadott el, mely jogforrás március 15-ét ezentúl április 11-én rendelte ünnepelni. Néhány túlbuzgó vidéki iskolaigazgató, ahogyan ezt az indignált ellenzéki felszólalásokból lehet tudni, legott le is fújta a másnapra tervezett, évtizedek óta rendre megtartott, hagyományos iskolai ünnepélyt.

Nehezen szabadulhatunk utólag attól a gondolattól, hogy báró Bánffy Dezső miniszterelnöknek és a kormánypártnak valószínűleg elment a józan esze. Holott erről szó sem volt. A felelősség Kossuth Ferenc ellenzéki vezért illeti, aki néhány hónappal korábban fölvetette, hogy az 50. évfordulón illenék a T. Háznak törvénybe iktatnia 1848 emlékezetét, amelyet amúgy 1867 óta minden különösebb felszólítás és feltűnés nélkül az ország népe addig is legálisan megünnepelt. Ennek fényében Kossuth képviselő javaslata aligha volt tekinthető másnak, mint ravasz provokációnak: vajon mihez kezd a mamelukhad, amikor 1848-ról kell törvényben megemlékeznie a szabadságharcot leverő Ferenc József császár és király uralkodói jelenlétében és jóváhagyásával. Mert a kihívás elől kitérni nem volt mód.

Ismét kiderült, hogy a múltban, legalábbis rövid távon, semmi sem lehetetlen. A zseniálisnak tetsző áthidaló megoldás az volt, hogy 1848-ra emlékezve ne a márciusi forradalmat ünnepelje az ország, hanem a forradalom vívmányait szentesítő alkotmányozási aktust, azaz a feudalizmust, cenzúrát, uralkodói önkényt történelmi lomtárba utaló törvények királyi szentesítését. Az 1848-at angol mintára és a konzervatív-liberális, whig ízlésnek megfelelően amolyan „dicsőséges forradalommá” átstilizáló törvényben visszamenőleg teljes konkordanciában fonódhatott össze a nemzet és uralkodója. A parlamenti vitában csak Apponyi Albert gróf emelgette illetlenül a történelmi feledés fátylát: az áprilisi törvényeket szentesítő félcédulás Ferdinándot többek között ezen átgondolatlan tettéért menesztették, ami monarchiákban fölöttébb szokatlan esemény, és lett helyette Ferenc József, aki a nevezetes törvényeket némi habozás után visszavonta. Viszont önmagában ez a probléma túl bonyolult és lényegtelen lett volna ahhoz, hogy aláássa Bánffyék leleményét. Ennyi baj bőven volt az eredeti „dicsőséges forradalommal” is, néhány elvetemült és istentelen republikánuson kívül mégsem jut eszébe senkinek kiiktatni azt a brit alkotmányos fejlődés történetéből. A baj Bánffy ötletével ennél sokkal prózaibb volt: március 15-e nem április 11-re esett. Hiábavaló kísérlet volt március 15-ét olyan napra tenni, amelyre senki nem emlékezett: „Meg vagyok győződve arról, hogy maga a t. miniszterelnök úr is, mielőtt április 11-ét kijelölte, kénytelen volt utánanézni a történelemkönyvben, hogy tulajdonképpen melyik napon jött létre a szentesítés” – szemtelenkedett a báróval Kossuth.

Pedig a kormánypárt jelesei mindent megtettek, ami emberileg lehetséges. A törvény nem az ifjonti hőzöngést, hanem „az 1848-iki korszakot teremtő nagy alkotásokat és ezeknek azon idejét rendeli ünnepelni, melyben ezen alkotások… a jog és igazság fogalmai szerint valóságos testté és vérré váltak” – így Zsigárdy Gyula, az igazságügyi bizottság előadója. A rendszerváltás közjogi értelemben és immáron visszavonhatatlan alkotmányos érvénnyel tehát április 11-én ment végbe. Március 15-én ehhez képest tényleg nem történt semmi. Mármint közjogilag. A kormánypárti szónokok azt sem mulasztották el kiemelni, hogy március 15-e meggondolatlan törvénybe iktatásával kiiktatnánk a történetből magát Kossuth Lajost, aki ismeretesen nem repesett a márciusi ifjak kezdeményezéseiért. Az ellenzék nem kevésbé jeles szónokai viszont rámutattak, hogy dehogyis, hiszen március 15-e elképzelhetetlen lett volna Kossuth március 3-i országgyűlési beszéde nélkül, vagyis március 15-e valójában 3-ra esett, ezzel szemben az áprilisi törvényeket csak 14-én hirdették ki, ha már. (Az álnok javaslattevő, Polónyi képviselő elhallgatta, hogy április 14-e egyben a Habsburg-ház trónfosztásának is a napja, igaz, egy évvel későbbről.)

Mi, a bölcs utókor viszont már tudjuk, hogy március 15-e valójában nem is március 3-ra esett, hanem legkésőbben is 1825-re, amikor Széchenyi megtette akadémiai felajánlását, amellyel kezdetét vette a reformkor, és amely nélkül 1848. március 15-e elképzelhetetlen lett volna. (Ezt mindenekelőtt maga Széchenyi tudta, amely meggyőződése nagyban hozzájárult tragikus halálához.) A Párt szárnyaló képzeletű történészei viszont még ennél is messzebbre láttak, és egyenesen Dózsa parasztháborújáig vezették vissza március 15-ét, egyúttal a kommunizmus győzelméig előre. De még ők sem tudták felülmúlni Eötvös Károlyt, aki az idézett 1898-as vitában némi éllel április 11-e helyett április 26-át javasolta a magyarság egyetemes nemzeti ünnepének. Ha valaki nem tudná, ezerszázhárom évvel korábban ezen a napon vívatott az alpári ütközet, amelyen Árpád vezér „a honfoglalás nagy tényét” befejezte, és amely nélkül nyilvánvalóan a nevezetes 1848-iki pest-budai március 15-i megmozdulásra sem kerülhetett volna sor.

1999 augusztusáig Magyarországon majdnem mindenki úgy tudta, hogy a kommunizmus/pártállam/diktatúra/satöbbi, vagyis – az egyszerűség kedvéért és a fölösleges viták elkerülése végett nevezzük úgy, ahogy a nép ajkán élt – a „rencer” 1989-ben bukott meg. Ámde ez év augusztusában, hogy pontosan mikor, azt vizsgálják majd a „bütyköslábú történészek”, Orbán Viktor miniszterelnök egy bécsi konferencián bejelentette, hogy a rendszer valójában 1990-ben lett leváltva. Pontosabban 1990. március 25-én, az első szabad országgyűlési választások aktusával. 1989 csak a kommunistáknak és társutasaiknak, a liberálbolsevikiknek jelenti a rendszerváltást, hiszen ez volt az az év, amikor sikerrel átmentették a hatalmukat.

Mielőtt levonnánk az ijesztő és elhamarkodott következtetést, hogy Magyarország miniszterelnökének nincs ki a négy kereke, hadd bocsássam előre, hogy ezt az értékelést egyáltalán nem tartom őrültségnek. 1989-cel ugyanis történészeti leíró szempontból valóban súlyos bajok vannak. Kezdjük mindjárt azon, hogy ha 1989-et választjuk, akkor a rendszerváltásnak nincs napja, csak éve. Pedig a valamirevaló forradalmak, a „nagyfrancia”, a „nagyoktóberi”, 1848, a „kisoktóberi”, mind-mind akkurátusan egy-egy naphoz kötődnek, és ez nem véletlen. Egy forradalom akkor forradalom, ha napja van neki. Ám „az átalakulás nem volt rögtönös, sem erőszakos” – olvasható az 1898-as törvény felirati javaslatában. Ez nem volt igaz 1848-ra, viszont igaz lett 1989-re. Ha sorra vesszük 1989 emlékezetes napjait, mindről kiderül, hogy fontos napok voltak, de a rendszerváltás napjának szerepére egyik sem alkalmas.

Január 28.: Pozsgay Imre a rádióban „népfelkelésnek” nevezi 1956-ot. A dolog jelentőségét nehéz túlbecsülni, csak hát a bejelentés pillanatában Pozsgay a „népfelkelést” vérbe fojtó MSZMP vezető politikusa volt, 1956 viszont nem volt „népfelkelés”.

Március 15.: az ellenzéki pártok által szervezett felvonuláson százezer ember, csak éppen ez az impozáns és lelkes tömeg nem 1989, hanem március 15-e alkalmából volt az utcán.

Június 16.: ezen a napon temette el az ország a kommunizmust, csak éppen a dolog bensőséges jellegénél fogva ennek nem volt semmi látható jele.

Szeptember 18.: megszületik a megállapodás a politikai átmenetről, de azt nem írja alá minden résztvevő. Az Ellenzéki Kerekasztal széthullik, és új politikai küzdelem kezdődik. Semminek sincs tehát vége.

Október 23.: ezen a napon születik a harmadik magyar köztársaság, ami közjogi aktusnak éppenséggel megfelel, ám a köztársaságot egy ideiglenes kommunista államfő kiáltja ki, miközben az igazi október 23-ról hallgat, mint a sír.

November 26.: A „négyigenes” népszavazás jelentős esemény, amelynek jelentőségét azóta is ádázul vitatják. Az eredmény szoros volt.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy 1989-ben végig hivatalban volt az utolsó pártállami parlament és az utolsó kommunista kormány, akkor még inkább látható, hogy mekkora bajban vagyunk 1989-cel. 1989-ben, a rendszerváltás évében szerte a régióban omlottak a falak, buktak a regnáló kommunista kormányok. Egyedül a rendszerváltás folyamatában éllovasnak tekintett (és utóbb is annak tekinthető) Magyarországon maradt hivatalban Németh Miklós kormánya. 1989 forradalmi változások éve volt, egyúttal a forradalom elmaradásának is az éve. Talán Kemény Zsigmondnak volt igaza: a magyar nép alapvetően nem szereti a forradalmat.

A magyarországi rendszerváltásnak tehát nincs kitüntetett napja. Ezért megjósolható, hogy a kommunizmus bukása soha nem lesz nemzeti ünnep. Így Orbán Viktor javaslata, hogy a rendszerváltást kössük a folyamatot betetőző közjogi aktushoz, az első szabad választásokhoz, nem mondható teljesen hagymázos elképzelésnek. Mintha huszárosan elnyisszantaná a korszakolás csomóját. De csak mintha. Mert melyik nap is számít a rendszerváltási folyamat betetőzésének? A választás első fordulója március 25-én? De akkor már mindenkit csak az érdekelt, hogy végül ki nyeri a választásokat, ami még nem dőlt el. A második forduló április 8-án, amikor már volt végeredmény? De akkor már mindenki tudta, hogy az MSZMP utódpártja csúfos vereséget szenvedett. Akinek volt némi sütnivalója, az már tudta ezt hónapokkal korábban is. Az első szabadon választott országgyűlés első ülése? Vagy Antall József kormányának megalakulása? Ön tudja fejből, hogy ezek mikor voltak?

De nemcsak a rendszerváltás napja hibádzik, hanem ha nagyon akarjuk, a rendszerváltás ténye is. Sokféle válasz adható arra, hogy mikor volt 1989, azaz mikor bukott meg a rendszer. A lehetséges válaszok a rendszer mibenlétével, természetével kapcsolatos vélekedéseket tükröznek. Két szélsőséges álláspont: A sztálinisták a rendszer bukását meglehetősen korai időpontra hajlamosak tenni, 1953-ra, de legkésőbb 1957-re, amikor Kádár végleg száműzte Rákosit, és megszilárdította a hatalmát a párton belül. A Kádár-rendszer gazos ösvénye szerintük már nem a kommunizmusba vezetett, és valljuk be, ebben volt is valami. Vagy: széles népi és értelmiségi körökben népszerű ma az a nézet, amely a sztálinistákkal szemben úgy véli, hogy a rendszerváltás még meg sem történt. A volt pártelit és más vezetőségek átmentették magukat, élnek, mint hal a vízben. Valljuk meg, ebben is van valami.

Mindkét állításban közös, hogy ugyanazokat a dolgokat feszegeti. Kommunista volt-e a Kádár-rendszer? Mit értünk „kommunizmuson”, vagy azon, ami leváltandó? Mitől van ez a valami leváltva, ha egyáltalán le van?

Az is közös bennük, hogy mindkét állítás teljes képtelenség.

Orbán Viktor érdeklődése a történeti korszakolás ismeretelméleti kérdései iránt természetesen nem szabadidős szellemi tevékenység. 1989. november 14-én a televízióban Csengey Dénes olvasta föl az MDF felhívását, amely a népszavazás bojkottjára, azaz otthonmaradásra invitálta a választóközönséget. E felhívás utolsó pontja így hangzott: „Nem megyünk el, nem szavazunk, mert elegünk van az áldöntésekből, a látszatdemokráciából. Igazi tétet akarunk: parlamenti választásokat 1990. március 11-én! Az lesz a rendszerváltás pillanata. Akkor mi ott leszünk.” A népszavazás körüli bonyodalmak alapos elemzésétől függetlenül is világos, hogy tehát a rendszerváltás ideje attól függ, hogy ki csinálta azt, és nem attól, hogy mikor.

Amikor Orbán Viktor arról beszél, hogy a rendszerváltás az országgyűlési választásokon ment végbe, utólag Csengey Dénessel látja magát együtt, vállvetve, a népszavazást kezdeményező SZDSZ-szel és persze saját magával szemben. Kövér László ma azt képzeli, hogy a Fidesz már 1989-ben is az MDF szövetségese volt. A négyigenes népszavazást így bizonyára Pető Iván, Bokros Lajos és Horn Gyula kezdték, mert hát tudvalevő, hogy ők viszont egymással voltak szoros szövetségben már 1989-ben is, mint utóbb világossá vált, abból a célból, hogy 1995-ben bevezethessék majd nemzetpusztító csomagjukat.

Orbán Viktor időutazása mindazonáltal elég tekervényesre sikeredett. Maga Csengey sem volt már összhangban önmagával: 1989 őszén a népszavazás elleni kampányban, amelyben az akkori MDF és az utódpárti MSZP vállvetve küzdöttek főműsoridőben Pozsgay közszolgálati televíziójában, az egyik fő érv az volt, hogy népszavazási cirkuszra azért sincs szükség, mert a rendszervált(oz)ás már végbement. Méghozzá szeptember 18-án, a politikai megállapodás aláírásával és/vagy október 23-án, az alkotmánymódosítások átvezetésével, a köztársaság kikiáltásával. Még ha Pozsgay lenne is az államfő, ő sem állíthatná vissza a rendszert. Nem tehetne mást, mint végrehajtja a rendszerváltást szentesítő megállapodásokat. Ezért sem érdemes népszavazást tartani elnöksége megakadályozására – vélte intelligensen Antall József 1989 őszén.

Ezzel szemben a népszavazást társtettesként kezdeményező Fideszt 1989-ben az a szándék vezette, hogy megakadályozza, hogy az új magyar köztársaság első szabadon választott államfője az utódpárt egyik vezető politikusa legyen. És mindezt tette azon politikai erők, mindenekelőtt az MDF ellenében, amelyek különböző és részben méltányolható megfontolásoktól indíttatva megkötötték ezt a kompromisszumot az utódpárttal. A miniszterelnök, hogy a vehemens antikommunizmusával tüntető polgári koalíció ideológiai és retorikai egységét történetileg is megalapozza, felülbírálta tíz évvel ezelőtti vehemensen antikommunista álláspontját, és visszamenőleg azok mellett kampányol, akik 1989-ben Pozsgay Imrét, a Magyar Szocialista Párt elnökjelöltjét segítették volna az államfői székbe. De ezt a csomót bogozgassa ő!

Viszont még mindig nincs válasz arra a kérdésre, hogy amúgy miért 1989. Az én megoldási javaslatom kissé a levegőben lóg, de kellően egyszerű. 1988 szilveszter estéjén még senki nem tudta biztosan, hogy vége van. 1989 szilveszter estéjén viszont már csak nagyon kevesen és már csak nagyon halkan fohászkodtak azért, hogy mégse legyen még vége. A kettő között kellett tehát, hogy történjen valami. A kettő között pedig úgy látszik, csak egyvalami történt biztosan: 1989.

1898. március 12-ikének szombatján Rohonczy Gedeon kormánypárti képviselő emelkedett szólásra az Országházban. Arra a rejtett összefüggésre hívta föl a figyelmet, hogy abban az évben a nemzeti ünnepnek javasolt április 11-e éppen húsvét hétfőjére esik: „Ugyanis nekem az volna a nézetem, hogy az 50 éves szabadság évfordulóját ez évben április 11-én ünnepeljük meg, a mennyiben pedig az isteni gondviselésből e nap az idén ép husvét hétfőre esik, mondatnék ki a törvényben, hogy ezentúl a jövőben nem ápril 11-ikét, hanem husvét hétfőjét ünnepli, szabadságának és kegyeletének emlékéűl, szóval a nemzeti ünnep husvét hétfőjén fog mindenkor megtartatni.”

Rohonczy képviselő nyomán van szerencsém proponálni, hogy a rendszerváltás napja ezentúl minden évben szilveszter napjára essen. Az első szabad szilveszteri buli emlékére.


















































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon